A mi örökké való prime ministerünk avas szagú parasztudvaron látta meg Isten szent egét, még mindig élénken él emlékezetében, amikor párttitkár nemzője kézen fogta, és elkísérte az első edzésre. Arra a libapiszoktól szabdalt legelőre, amelynek helyén mára – saját budijának tövében – Puskás Panchóról elnevezett stadiont építtetett a népek boldogulására és pénzéből. Éppen ez, a száguldó ezredesről elnevezett díj teszi lehetővé számára, hogy megmerítőzzön a rivaldában, ilyképpen ehhez is annyi köze van, mint ennek az elátkozott országnak más eredményeihez, azaz semmi. És mégis megy. Megy, persze, mert a FIFA is hasonszőrű társaság, mint amit ő maga fabrikált össze a szebb napokat látott Fidesz-ből. Épp tutul a fél világ, hogy mely funkci zsebébe vándorolt mennyi pénz, hogy a ’22-es VB-t Qatarnak adják. Korrupciótól remeg az egész tákolmány, így ha valahol, akkor körükben igazán otthon érezheti magát a mi félreértett zsenink, Goodfriend és a hazaáruló civilek zaklatása itt nem kíséri őt. Blatternek megvannak a saját bejáratú csesztetői, vérünk a javából, igaz proletár, jómunkás-jóember, körében Viktor megnyugvásra lelhet.

Mert zavaros idők ezek, amikor hősünk homokos, füves, vizes síkra ért. Párizsban is állt a bál kicsinyt, vonulhatott a tömegben tegnap, csak épp nem röstellték feltenni a kérdést néhányan, hogy mi a jó francot keres ott. A liberális aljanép vállalhatatlannak minősítette oly igen szimpatikus sorstársaival egyetemben, mint Ahmet Davutoglu török miniszterelnök, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter, Ali Bongo gaboni elnök, II. Abdallah és Rania, a jordán királyi pár, Sameh Choukryou egyiptomi külügyminiszter és Naftali Bennett izraeli gazdasági miniszter. Az a másfélmillió ember a sajtószabadságért – is – lavázott épp, s mivel nem a közszolgálati tévéből tájékozódnak, nem nézték jó szemmel szabadságharcosunk megjelenését, mint ahogyan Litvániában is csak a jó modor miatt viselték el nem is oly rég. A nagy víz túlpartja meg már rég nem szerepel az úticélok között, ott talán kérdeznének süvölvény egyetemisták. Meg különben is, ezidőtájt a megdöntésünkre készülnek, ami miatt már országvédelmi ötéves tervet kell bevezetnünk, űzött vadként keresni egy biztonságos aklot, és persze, hogy ezt az ezerszer áldott futball nyújtja. Neki. Orbánnak, ezt azért el ne feledjük.

Az ember melegségre vágyik, mint azt Örkénytől tudjuk, és hát mit tehet ebben a hideg világban, ahol a saját népe már naponta kéri csendesen, hogy takarodjon, meg még más, egészen furcsa dolgokra is felszólítják. Lázáros világából kitekint kicsinyt, és remél, de nem csalás nélkül néz szét, és nem könnyedén. Astana messzire van, Kazarbajev elnök meg túl közel, mégis csesztek papírt venni az unortodox kajlaszeműtől, ráadásul Putyin valagából sem lafog ki a Déli áramlat. De addig is, míg fénylő csillagunk meglátogat bennünket, bizonyítani kell létezésünk jogosságát – vélheti basink, a drága, és Zürichbe indul. Itt találkozhat futballistákkal is, nem úgy, mint a stadionoktól egyre jobban virágzó magyar földön, és ott lesz még Bözsi néni is, az ezredes felesége. Most, hogy az utolsó mohikán, Buzánszky Jenő is elhunyt csendesen, csak ő maradt nekünk az aranykorból, abból az időből, amikor a nemzet csillaga fennen ragyogott a futball hamiskás egén, kopasz elődünk fekete Pobedái cikáztak szerte az országban, és rend volt, igazi illiberális álomvilág, ami a célunk nekünk. Csakhogy: egy lófaszt mama, (Copyright Hofi Géza), azt.

Mondjuk ki, meglehetős hülyén viselkedett, de csodálkozni ezen nincs mit, égette ő már a magyarokat sok helyen eleget. Az volt, hogy hirtelen rázuhant a nagyvilág az utált Európa képében, miután levetette a gumicsizmát a kertje alatt épülő stadionka tövében, bebocsáttatást nyert a klubba, és még arra sem maradt igazán ereje, hogy szokásához híven belehugyozzon a zongorába, nem. Istent látó szeme elkerekedett, szája kitárult, és leste a mágiát maga előtt, azt az embert, aki amúgy a magyarok esküdt ellensége, hiszen hányszor ejtett ki már bennünket az utolsó pillanatban gólt rúgva, ó én édes Istenem. Külön szerencse, hogy nem épp egy ilyen találatért kapta ezt a díjat, mert az pikáns kaland lett volna. De Viktor akkor is megjelent volna ott, ez bizonyos, mert az élmény megfizethetetlen. De mégis, mi a jó francot keresett ott? Az index szerint ezt:

„Mi jöhet még? A 2014-es futball-vb döntőjében Orbán Viktor végzi el a kezdőrúgást a Maracanában, vagy ő lesz az UEFA elnöke? Egyáltalán nem találom hétmérföldes hülyeségeknek ezeket a felvetéseket, hiszen Orbán Viktor futballkarrierje már tényleg csak akkor juthat ennél feljebb, ha a kettő közül legalább az egyiket megcélozza. És egyik sem lenne annyira kínos, mint a tegnapi díjátadó. A FIFA – amely a legkisebb politikai akciót is szankcionálja – jelenlegi züllöttségét, elnökének totális leépülését semmi sem bizonyítja jobban, minthogy egy regnáló miniszterelnököt felengedett az egyébként totálisan pártsemleges színpadra, hogy 2013 legszebb góljának járó Puskás-díjas Zlatan Ibrahimovićnak a népszerűségében fürödjön egy kicsit. A magyar miniszterelnöknek ez a gesztus nem is jöhetett volna jobbkor, hiszen a belpolitika inkább saját ellenfeleinek vitáitól hangos, így neki csak annyit kell megmutatnia, hogy nemzetközi színtéren partnernek tekintik, aki hitelesen képviseli Puskás Ferenc szellemi és materiális örökségét. Orbán Viktor ezt magabiztosan felvállalta, és senkinek eszébe sem jutott, hogy rámutasson, amit ő képvisel, az inkább Puskás Ferenc nevét és hagyatékát lenyúló falusi középcsapat, és eléggé veszélyes, ha az embereknek Puskás Ferencről egy idő után a Felcsút és nem pedig a világ egyik legjobb futballistája fog eszébe jutni. Orbán hétfői színpadi szereplése azért is érthetetlen, mert az elmúlt négy évben Puskás Ferenc özvegye, Bözsi néni is adott át díjat, és ő most is ott volt Zürichben, tehát kényszerűségről nehezen beszélhetünk, és azt sem tudjuk, ki kezdeményezte Orbán szereplését. Persze az is lehet, hogy Orbán nem aktuálpolitikai okokból, hanem amiatt lépett a színpadra, hogy magát a futballvilág egyik fontos szereplőjeként építse fel. Ez már nem is olyan hülyeség, hiszen vitathatatlan, hogy Magyarországon Csányi Sándornál csak egy ember tudna több követ megmozgatni a labdarúgás érdekében, és az Orbán Viktor. Egyszer majd ő lehet az MLSZ elnöke, aztán onnan már csak egy ugrás az UEFA. Van az a pénz.”

Mégis – bár nem illik a mély növésen élcelődni -, szerencsésebben alakulhatott volna a dolog, ha egy Messi gól kapja a díjat, vele legalább magasságban egy szinten lett volna a mi prime ministerünk. Tudásban, emberségben nem igazán, de az ott és akkor nem derült volna ki. Jó volt azonban ez a történet arra, hogy vallását, a futballt még inkább elmélyítse szívében, és újult erővel folytathassa a stadionok építését. Nagy buzgalmát az sem fogja megzavarni, hogy az ott megjelentek – Ribéry, Ronaldo, Messi, Ibrahimovic – többet érnek, mint az egész magyar futball épülő stadinostul együtt. Ez őt csöppet sem zavarja, megvolt a rivaldafény, pár szavazat jött ezzel a bohóckodással is, és a világ haladhat tovább a maga röhejesen mocskos útján. Jól van ez így a gőzös agyakban, ámen.