Erről már hosszú évek óta irkálok, ma viszont csupán olyan nagyjából húsz óra történetét mesélném el, aminek a végén ki fog derülni – amit egyébként enélkül is tudunk –, hogy amit ezek művelnek, az kormányzásnak nem nevezhető, eufemisztikusan eszement kapkodás inkább, másképpen mondva lószar. A felhatalmazási törvény egyáltalán nem a járványról szól, és ez kiderült már az első napján is. Semmi méltóság nem volt ezekben, hogy kicsit vártak volna, rögtön az volt a legfontosabb, hogy Schmidt Mariska kapjon két ingatlant ingyen, meg, hogy könnyítsék a földek ellopását is. Sőt, hogy a közbeszerzések is zavartalanul folyhassanak.

Ezen kívül, ahogyan a kedves vezető ígérte akkor – mármint, hogy elégtételt fog venni –, úgy érezte eljött az ő ideje, és felülírhatja az októberi választásokat. A renitens, szakadár városokba gauleitert delegál, hogy véletlenül se történhessék ott más, mint amit ő akar, ugyanakkor ez szimbolikus lépés is volt, láthattuk, mire számíthat az ország a veszélyhelyzet végtelen idején. Hogy akármi eszükbe jut, máris szuszogva igyekszenek azt megvalósítani még a józan ész ellenében is. Orbán a gauleiterek kinevezésével puszta erőfitogtatásból emberek életét sodorta volna veszélybe, de nem ez zavarta, nem ezért vonta vissza az egészet.

Gondoljuk meg ugyanis, hogy egy városban, településen villámgyorsan kell dönteni valami járvánnyal kapcsolatos dologról, amit a polgármester egy perc alatt megtehet, a gauleiternek öt napja lett volna rá, míg megkonzultálja a kedves vezetővel, hogy mondjuk Pécsen vehetnek-e WC papírt, mert erről lett volna szó. Meg igazán az ellenzéki oldal szopatásáról, ha beledöglik a lakosság, akkor is. Mert ugyanis néhány gauleiter vesztes fideszista polgármester lett volna, akit odaültetve a legyőzője nyakába, hogy neki dirigáljon, na az lett volna csak a mókás felállás.

Aztán nem telt bele egy nap – mondom, kábé húsz óra –, és vissza is vonták (vonatta a kedves vezető). Ennyi idő volt szükséges ahhoz, hogy kiszámolják a duci kis ujjaikon, ez mekkora népszerűség-, ergo szavazatvesztéssel jár majd, ha egyáltalán lesz még szavazat valamikor a büdös életben. S miután kiderült, hogy naggyal, mert azon túl minden egyes halál közvetlenül kapcsolható össze a kedves vezetővel, máris nem volt annyira fontos ez a egész. Így mennek a dolgok Neriában. Nem kormányzás van vagy a veszélyhelyzet kezelése, hanem a szavazatok maximalizálása az ellenzék szopatásával elegyeset.

Minden más le van szarva. A széles nagyvilág is, amelyik úgy tűnik, most egyként kezdett el ordítani, hogy mi történik az ő kebelében, és annak is a közepén. Ez a Donald Tusk is azt mondta, most már elég, majd a járvány után leszámol a Fidesszel, így hát ez a Tusk is röhejes egy alak. Fenyegetése olybá tűnik, mint Svejk búcsúzása Vodickától, hogy majd a háború után este hatkor találkoznak, ami így aranyos. Viszont ebben olyan reménytelenség tükröződik és fejeződik ki, mint az elevenen felfalt báránygida szemében, amikor egészben nyeli le őt a kígyó. Nem több ez és nem kevesebb, tehát nem kell csűrdöngölőst járni, hogy visszavonta.

Nem belátásból, nem erkölcsi megfontolásból vagy jófejségből, hanem pragmatikus okokból, amelyek között az utolsó volt az, hogy ezzel így irányíthatatlanná válik az ország – ami már a megfogalmazásakor látszott –, hanem kizárólag matematikai műveletből levezetve, hogy ez hogyan hat a kedves vezető renoméjára. Ez a zsinórmérték ugyanis, nem a te nyomorult életed, nyájas olvasó. Ez vár ránk az elkövetkező kilátástalanul hosszú időben. És most, hogy így elmeséltem a múltat, jelent és a jövendőt, megreggelizek. Tegnap óta harminc forinttal drágult egy liter tej a bótba, most jöttem meg. Egyszer erről is beszélgetünk.

Addig is haladunk a fideszizmus útján, Kádár apánk módján ejtve, külön hangsúlyozva a „t” és „j” hangokat, pattogva egymás mellé téve azokat, mert mi nem bunkó, felcsúti parasztok vagyunk. Nem ám, gumicsizmás világpolgárok a szalonban, és nem azt mondjuk, úttyán, akár egy kocsis, hanem eltartott kisujjal beszélünk. De ez mellékdal, viszont mégis elvezet a következő fejezethez, hogy a felhatalmazási törvényt elfogadva milyen zavartalanul is épülhet a fideszizmus, hogy ez mi is, hogy miben kell élni majd ezentúl, bár eddig is. A fideszizmus, az a falusi fasizmus, ez a budiszagú terror, másképpen a parasztok tobzódása.

Mert nézzünk rá csak Németh Szilárd zsíros szájára, aki organizmus ikonikus alakja a fideszizmusnak görög-római műveltséggel, Kósa a kupakjaival, Kásler a tébolytól lázas szemeivel meg a koszos körmével, a gumigatya szagú Novák nacsasszony, a kotkodáló Szijjártó meg az összes többi. Ezek előtt megszűnnek a gátak, ír egy cetlit holnaptól, és annyi. Lefoglalja a boltodat a válság nevében, börtönbe dug a válság nevében, zaklat az utcán a válság nevében, egyáltalán, azt csinál, amit csak akar, s miközben életlen késsel metéli a torkodat, azt súgja a füledbe kéjesen, hogy csak érted teszem, a bűnös lelkedért. Megégetlek, hogy szabadulj a liberális gonosztól, ami megszállt.

Reggel még úgy-ahogy szabadon ébredtünk, mire a karanténos szobába újra ferdén süt be a nap, egy diktatúrában hajthatjuk álomra elgyötört fejeinket. És nem is ragoznám ezt tovább tisztelettel, hiszen már nem tudom, és utána sem nézek, hogy melyik bölcs ember mondta: ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Annyit azért még a jövőre nézvést, hogy jól jegyezzük meg annak a dicsőséges százharmincakárhány embernek a nevét, akik ma ezt megszavazzák. Addig is hallgassunk Pilinszkyt Hobo tolmácsolásában: „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.”

És ami lehangoló boldogtalanság minékünk, mégcsak nem is kell hagymázas víziókat gyártania, elég most már a reál, a való hű másolása, a pokol eléje és belénk költözött ugyanis. Fényképezhetne is akár, mert mi mindannyian néztük végig, ahogy elvadulnak a fiatalok.

Olyan egyenes volt az út, hogy csodálkozni okunk nincs, elég csak a célközönségre figyelmezni, a megszólításokra. Kezdetben még, a hamvas időkben nem volt megszólítandó alany, csak a később redvássá váló narancs friss lendülete, amikor volt még remény.

Ez először akkor látszott elveszni, amikor nekiláttak nagy erőkkel keresni a polgárokat, holott jól látszott, halovány fingjuk sincs annak fogalmáról. Hogyan is lett volna, KISZ szemináriumokon, avas szagú parasztudvarokon ilyen minta nem volt. Viszont jól hangzott nagyon.

Az igazi polgár már akkor is orrbefogva csatlakozott hozzájuk, mert ami ennek az országnak az eredendő bűne, nem volt minta az igazi szabadelvűségre, és ma sincs. Most csírázik csupán, bontogatja szirmait itt-ott, és későn. Akkor, amikor a fiatalok distinkciójába a zember nyomult be, ez uralta a beszédjüket jóideig, a polgárt pedig elfújta a szél.

És amint ez megtörtént, azonmód vált követőjükké a szavazógép, a hívő, aki istene érdekében már üt is, és egyre hangosabb. Leértékelődött a nyelv, a hívők káromkodva, ordítva mondták és mondják az egyre vadabb baromságokat, amit a jól felépített média beléjük vert. A hajdani magányos harcos, Csurka – akit egyébiránt annak idején maguk is leköptek volna – ma tapsikolna mérhetetlen boldogságában, pedig még nincs vége.

Mára már zemberek sincs. Nincs neve annak a masszának, akinek meg akarnak felelni, mert voltaképp senkinek nem akarnak megfelelni. Vezényszavak pattognak, bővített mondatra már nem futja, mert minek. A veszedelem abban van, hogy önjáróvá vált a gépezet.

Ez mutatkozik meg ezekben a napokban, a gép öntudatra lelt, elszabadult, és ma már megszületett a mi kis Felhatalmazási törvényünk is, a gyalázatos, amely fedőnevén a menekültek ellen született, de legyünk nyugodtak, ellenünkre sem lesznek restek bevetni. Itt tartunk most, és van már erőltetett menetünk is, amivel végképp kiiratkoztunk Európából.

Hogy most mi van? Tohuvabohu, az őskáosz maga, amely rosszabb esetben egy ördögi terv része, megengedőbben csak töketlenség. De ellenünkre dolgozik, és szembemenni vele nem valamely eszme mentén lehet már, hanem csupán emberséggel, mert ez maradt.

Arra jók ezek a vészterhes idők, hogy józanul belássuk, a törésvonal immár nem pártok és nem ideológiák mentén húzódik, hanem visszatérve a gyökerekhez ott, hogy ki tud ember maradni az embertelenségben. Amely létállapot nem kevés, ezt be kell látnunk ma már.