Kimatatta fogsorát a vizes pohárban, szájába gyömködte, és elégedett csattintással konstatálta, hogy jól passzol. Húsz éve megvolt már, és nem állt szándékában újat csináltatni, de nem is tudott volna. Mielőtt a falikúthoz ment, hogy kicsit megcsapkodja magát hideg vízzel, bekapcsolta a nála is vénebb rádiót. Négy órakor híreket mondtak, és csodálkozva hallotta, hogy valahol a polgármester lekurvázta az elégedetlen öregasszonyokat.

H. Jolán nem lepődött meg, és nem háborodott föl. Ha azt mondta a polgármester, akkor úgy is van. Kicsit elgondolkozott, hogy ő is vén kurva-e akkor, amikor a postással veszekszik. Abban állapodott meg magában, hogy a postás számára minden bizonnyal, saját magát viszont nem tekintette túlérett ribancnak, mert mindig hűséges volt az urához, a nyelvi finomságokhoz pedig nem volt füle H. Jolánnak.

Amikor a szakadt kombinéra fölhúzta a foltos otthonkát, göcsös ujjaival megkötötte álla alatt a kendőt, a rádió épp arról számolt be, hogy máma van a fekete péntek. Erről nem tudta, mi lehet. A nagypénteket ismerte, de feketéről még nem hallott. A készséges rádió azonban elmagyarázta, hogy ilyenkor mekkora nagy engedményekkel lehet venni mindenféléket, hogy a népek megőrülnek ilyenkor, de ez sem hatotta meg egyáltalán. A szerzésnek a csíráját is kiölte belőle a sorsa.

Lekapcsolta a rádiót, és mielőtt a száraz kenyerét hideg cikóriába mártogatva reggelit mímelt, még elmondott egy miatyánkot, hogy Isten legyen segítségére elvégezni a feladatot, amely előtte állt, és amelyet napnak hívtak. Már ötöt ütött az óra, amikor bevégezte a nyammogást, és a spájzba indult, fölmérni, mivel örvendeztesse meg magát ebédnek nevezve a löttyeit. Volt egy marék babja, de azt nehéznek érezte, aztán két tojás, kevés liszt meg egy kanálnyi zsír.

Ez a készlet kevésnek mutatkozott, tehát rá kellett szánnia magát a boltba menésre, amely veszélyes föladat volt. Minden egyes ilyen kirándulás magában hordozta az elesés és combnyaktörés veszedelmét, tehát, azt, hogy az a meggondolatlan útja lesz az utolsó ezen a világon, pedig csak száz méterre volt az üzlet. Fél hatkor elindult a botjával matatva, szorongatva a kopott nejlon szatyrát. Amióta a kosara úgy szétmállott, mint valami rossz rongy, csak ez maradt. De elég is volt a feladatra.

Hatot kongatott a templom, amikor a sarokra ért vonszolódva, már látta, hogy a többi vén kurva – ez megmaradt benne valahogyan – már ott tülekszik a zárt ajtó előtt, és H. Jolán nem tudta, mire föl ez a nagy igyekezet, de aztán meglátta. Ahogyan föltárult az ajtó, és a nagy fényesség, amihöz nem volt szokva, az arcába zuhant, a többi nyammogós kilőtt, mintegy, és a húsos pulthoz iramlott, ahol nagy tábla mutatta: Akció. H. Jolán ekkor értette meg a fekete péntek varázsát, hogy a csirke farja, meg a szárnya olcsóbb máma.

Ettől valóban meg lehetett zavarodni, jól mondta a rádió, így, amikor sorra került, ő sem bírt magával, és kért. Két farhátat, meg négy szárnyat, és amíg még a kosarába tett egy kefírt meg két zsömlét, már azon ábrándozott, micsoda levest főz ebből, mert még egy sárgarépába is befektetett. Az egyik tojás feléből majd galuskát szaggat abba a levesbe, a másik fele jó lesz omlettnek. Egy hétre elég eledel. Úgy összefutott a szájában a nyál, hogy majdnem kiestek a fogai. A hazaút villámgyorsan telt, fölkapcsolta a rádiót, amiből magyar nóta szivárgott, és H. Jolán olyan boldog volt, de olyan. Áldotta ezt a pénteket, Istennek köszönve az elképzelhetetlen bőséget.

Ugye.

Gyarapodik ez a mi folytonos miniszterelnökünk, nem tehet róla (mi se), jó étvágya van a galambomnak, jut is, nem marad is (nekünk). De vannak haverjai is (nem mi), akik szintén gömbölödnek. Például a Bayer néven anyakönyvezett ember(szerű lény), aki a minap nyilvánult meg az egyik közutálati médiában, mindegy, mit, de a jelenése az ütött, mit ne mondjak, alig fért a képernyőre, akárha a főnöke. Pedig azt hihetné a ’zember, hogy a sok vonulástól, gyaloglástól csak acélosodik, de nem. Hasat növesztett maga is, jókorát, mint Döbrögi, télleg. Mindez lényegtelen, és mindez szimbólum is egyként.

Innentől persze érthető az, hogy a többieket, a ’jómagyarokat óvják a sorstól, hogy ne hajazzanak önnönmagukra, és ezért tesznek is nagyon. Már régóta. A tököm kivan, amikor főzöm a babomat, hogy legyen bennem annyi kalória, ami életben tart, és szalonnavég helyett ételízesítőt teszek bele, hogy valami ’fílingje azért legyen a csomagnak, de annak is betesznek a dagadtak, akik nem babot zabálnak.

Éppen ezé!

Több mint 44 milliárd forintot fizettek be a költségvetésbe az egészségre károsnak ítélt élelmiszerek gyártói a népegészségügyi termékadó bevezetése óta. A legtöbbet, 22,7 milliárd forintot az előre csomagolt cukrozott készítmények – például különféle cukorkák, nápolyik – után fizették be a gyártók, és bár az adónemet chipsadónak is hívják, a sós snackek előállítói csak a második helyen állnak a maguk 7,3 milliárdos befizetésével. A harmadik leginkább sújtott termékkör az ételízesítőké, amelyek után eddig több mint 6,7 milliárd forintot róttak le előállítóik.

Mindig tele volt a zacskóm, amikor anyám ételízesítőt írt fel a bolti listára, mert tudtam, hogy megnyomja a számlát, de fogalmam sem volt, hogy az aranyár emiatt is van, hogy a rezsimet így fizetem vissza. Pedig igen. Meg persze a zsömlében, a kenyérben, a farhátban, a kutyafaszában, mindenben. Ha rezsit csökkenteni kék, akkor a távhős számlám mutassa azt, hogy nem volt tél. Nem mutatja. Hollárió, nagyhasúak. Sárga, narancssárga, zöld vagy lila csekkek tudói: még élnek emberek a kárpáti havasokon innen is.

Tényleg.

Már mióta, ide, s tova négy éve keringetik nekünk a kamu nyelvjel (nyelvvel) tolmácst. Kitenyésztett ezek hada, tényleg, úgy szaporodtak, akárha sáskák volnának, ki ide vitt szót, ki oda, röpködtek a mondatok megállíthatatlanul. Sokan vannak, nagyon, és csak úgy ömlik a gané ki belőlük, és az sem zavarja kelmüket, ha a fos belefolyik a galléron át. Mondják a tutit. Pl: itt tartunk házelnökileg. „Kövér László szerint a szétdarabolt ellenzék miatt jelenleg nincs igazán „ellenfele a pályán” a Fidesz vezette kormánynak, de nem árt az óvatosság. A házelnök erről a Fidesz százhalombattai szervezetének meghívására, a Pest megyei városban tartott politikai fórumon beszélt szerda este, írja az MTI. A 2014-es országgyűlési választás lehetséges kimenetelét latolgatva a politikus úgy fogalmazott, hogy a Jobbik nem „partiképes”, a csekély támogatottságú LMP-ről nem igazán tudni, mit képvisel, a három baloldali párt pedig egymással, illetve pozíciókért küzd.
Karaktergyilkosságoktól hemzsegő, aljas, lejárató kampányra kell készülni mondta Kövér, és meglepő módon hozzátette, hogy a jelenlegi kormány szeretné a már megkezdett munkát folytatni már csak azért is, mert rengeteg erőfeszítésbe telt 2010 óta az országot visszahozni annak a szakadéknak a széléről, ahová a Gyurcsány-Bajnai kormányok juttatták.

wekerketelep.hu

Hogy most sok-e ennyi pénz azért, hogy valaki négyszer csak egyen, egyszer meg azért főzzön is, mint házigazda, azt én nem tudom. Meg azt se, ha már ennyi lóvét kapnak, akkor miért nem tudják a műhaverjaikat saját büdzséből meghívni vacsorára, ha már annyira szeretik egymást, azt se értem. Ugyanis arra a napra, amikor főz a celeb, még kap pár tízezrest pluszban, hogy a boltban zavarba ne jöjjön, mert az aprót köll számolgatnia a pénztárnál, hogy futja-e mondjuk libamájra, vagy tökmindegy mire. Istenem, ez a pár tízezres a mai Magyarországon a családok legnagyobb részének havi kosztpénze, de hát ez van. Hogy mi van?

A feje tetejére fordulva lavírozgat a világ. A ’zember, aki havi negyvenhétezerből – mint tudjuk – nagyon jól megél, dülledt szemekkel lesi, ahogyan öt ember egy nap alatt falja föl azt a pénzmennyiséget, ami neki egy egész hónapra jut. És a ’zember ezt szemmel láthatóan élvezi is, mert lesi. Van ebben valami elfojtott perverzitás, hogy aki a mindennapokban a farhátat meg a tíz deka parizert fillérezgeti ki a sarki közértben, nézi a „hírességeket”, ahogyan nyakló-, és mindenfajta pénzügyi gát nélkül esznek azt, ami éppen eszükbe jut, mert megtehetik. Olyasfajta kép ez, mint amelyet még boldogult úttörő koromban vertek belénk a tanító nénik és bácsik a kapitalizmus bűnösségét bemutatandó. E képen ugyanis a koszlott szegények a hideg utcán dideregve bámultak be az étterem ablakán, és azt nézték, ahogyan odabent a gaz gazdagok tömik magukat mindenfajta jóval.

Ezt akartuk, megkaptuk, csak most annyit változott a dolog, hogy mindez virtuálisan történik, úgyhogy a rend – végül is – helyreállott. Éppen ezért pofázni fölösleges. Mert mondjuk mi lenne, mi történhetne, ha egy nagy ötlettől vezérelve ezek a televíziók mondjuk azt óhajtanák bemutatni, hogy mondjuk Jóska, Pista, Teri néni, Mariska és János – innen a mi utcánkból – főznek nyakló nélkül egymásnak. Tragédia lenne a vége, mint Móricztól tudjuk, aki megírta az Egyszer jóllakni című remekében, ahogyan az egész életében éhező hőse – arra alkalom kínálkozva – ki akarja enni az uraságot a vagyonából, és ebbe annak rendje szerint bele is hal, mert a torkán akad a gombóc.

Ezért, habár jól tudjuk, hogy az úgynevezett tragédiák mutogatása korántsem idegen ezektől a televízióktól, ilyen blamázst azért nem engednének meg maguknak, hogy valaki az ő kamerájuk előtt egye halálra magát. Az ilyen esemény az ő híradójukba való, az elegántos celebes zabálás a szórakoztatás kategóriájába tartozik, s mivelhogy ennek van nézettsége, ezt sugározzák. Teri néni pedig lesi, valljuk be, így kerek a világ. Az egész történetben – minden valószerűtlensége ellenére – egy felháborító dolog van csupán. Mint hírlik, egy nagyon ügyeletes zseni az egyik csatornától egymilliót kapott volna a fentebb vázolt produkció abszolválásáért, de a konkurens képes volt még erre is ráígérni. Hogy ki lehet, titok, de hogy rohadt jól tudhat enni, már ennyi információból is bizonyos. Áldott képességei lehetnek.