Máris előttünk áll a spengleri dichotómia a civilizáció és kultúra kettősségéről meg ellentmondásosságáról, amelynek archetípusa a barbár rómaiak rendje, meg a világot felfedező és leíró, álmodozó görögöké. Az előbbiek a civilizáció, míg utóbbiak a kultúra, természetesen nem velőspacali értelemben, azaz németszilárdilag. Hogy mi kerítéssel védjük a civilizációnkat, amit keresztény kultúrának nevez az idióta hatalom, azzal a barbár rómaiak rendjébe soroljuk magunkat az ő bölcsességük vagy lustaságuk nélkül. Mert ők azzal éldegéltek jó darabig, hogy mindenféle kultúrákat beszippantottak és integráltak, így jutottak el Jupitertől Jézusig.

Aztán a rendjüket fölváltotta a szükségszerű rendetlenség mindenféle vizigótok formájában. A világmindenségnek alapállapota az entrópia, ha olykor stabilitás kerül bele, az átmeneti, a csillagok fölrobbannak, az emberek szétmállanak, a hegyek lekopnak és felgyűrődnek, az afgánok pedig almák között utazva fagynak meg egy kamionban. No most, az a kérdés, hogy ebbéli állapotukban is beléjük rúgna-e a mi Petránk, Bakondi pedig visítozna róluk az M1-en, de minden bizonnyal. Azzal az elszánással, hogy védik az ingatag civilizációjukat, aminek manapság a „Nélküled” a csúcsteljesítménye, én viszont inkább hallgatok Tinariwent, és ez nem ízlésbeli különbség.

Ez utóbbiban benne van a végtelen, míg újdonsült himnuszunk trianonista herevakarás, amivel jellemeztem is hatalmunk minőségét és elveit. Hogy hogyan ragad bele a trágyába minden, arra jó példa az Orbán seggét nyaló Nagy Feró, aki két hete Szombathelyen buzdította tanulásra a fiatalságot olyan mesével, hogy ő akkor hagyott fel a világ megismerésével, amikor találkozott a Laplace-transzformációval, ami kaput nyitott volna a világra, de ő inkább odahagyta, mert ettől megriadt. Most Orbánnal óbégat az erkélyen, Szombathelyen pedig kijelentette, hogy napjaink csúcszenéje a „Nélküled”, és látszott rajta, hogy nem szervilizmusból hiszi ezt.

Ő azzal, hogy lemondott a végtelenről, determinálta magát arra, amivé lett, nem is pénzért vált NER-katonává, hanem, mert hasonlatos a civilizációja mindenféle kultúra nélkül. Ezzel nem azt mondom, hogy tapló, hanem, hogy hiányzik belőle a távlat. Ilyen kilátástalan az ország is, a liberalizmus megtagadása ugyanis nem azt jelenti elsősorban, hogy menekülteket rugdosunk – ez csak a folyománya –, hanem azt is, hogy lemondunk a mindenségről. A NAT irodalomszemlélete is azt tükrözi, hogy a benne szereplő alkotókkal az írás, mint a valóság leképezése elérte fejlődésének ormait, és ennek kanonizálásából fakad a Fidesz mekegő, militarista nyelve is.

Faludy György a fasiszták elől menekülve hosszú hónapokig élt egy arabbal egy kasbah-ban, majd megjárva mind a hét világot, mielőtt Recskre vitte volna az akkori Fidesz, szénaboglyák tövében mesélt tátott szájú parasztlegényeknek és lányoknak mindenféle csodákról. Ez volt az a pillanat, amikor egy új kultúra kialakulhatott volna, de a kommunisták sem tűrték a lélek szabadságát, és ezek a mostaniak sem. Ez nem átok, hanem sorsszerűség, mert visszatérve még Spenglerhez kicsit, ő volt az, aki megállapította, bizonyos dolgok csak bizonyos feltételek megléte esetén következnek be, de ha ezek megvannak, szükségszerűen be is következnek.

Szerb Antal a spengleri történelemszemlélet felől közelítette meg az irodalom történetét, meg is vádolták azzal, hogy idegenszívű. Halála is igazolta, hogy helyesen gondolta, mert sehol máshol és semmilyen más időben nem verték volna agyon, csak akkor és ott, az akkori Magyarországon, amely ugyanúgy utálta az idegeneket, mint ez a mostani is. És máris visszaértünk az almák közt fagyoskodó afgánokhoz, akik Nagy Feróval ellentétben nem riadtak meg a Laplace-i horizontoktól, így nem is mehetnek az erkélyre iddogálni. Mai evangéliumunk tehát arról szólt Buddhában testvéreim, hogy a NER, bár szükségszerű képződmény, de ellenállni neki a lélek szabadságával lehet, amit röviden úgy is mondhatnánk: ki nem szarja le ezeket.

Négy hétig ültem a negyediken plédekbe burkolózva, füleimről jégcsapok lógtak. Négy hétig hallgattam a varjakat, amint hangosan röhögnek rajtam. Szürke volt az ég ezidő alatt, a Nap sem látszott egyszer sem, a csupasz fa ágain, amelyek épp az ablakomig értek, a kacagó varjak mellett ott ücsörgött a szívem, és vacogott. A város ott alant elhagyott, négy hétig hangja sem volt, csak a gyerekek hangoskodtak a ház melletti óvodában délelőttönként, négy hétig visítottak és surrogtak a műanyag motorjaikkal.

Minden annyira messze volt, hogy négy hétig mondtam magamban József Attilát, olykor hangosan is a varjak okulására, vagy csak suttogva, hogy a szomszéd rám ne hívja a doktor bácsit fehér zubbonnyal a kezében, csillogó injekciós tűvel és megtévesztő duruzsolással a szájában. Elmondtam magamban és hangosan mind az összes nagy ’37-es verset, a sikolyokat mind és a szépségeket, elsuttogtam és vacogtam a szerelmet, halált és Istent, csillámló sziklafalat meg kék-piros-sárga képeket.

Régóta űztem én már ezt, versek kavarogtak bennem buszra várva, hosszú vonatúton, álmatlan éjszakákon, vagy csak ha a szolgáltató kikapcsolta az áramot nagy gonoszan és büntetésként, mert nem kapta meg a számlája ellenértékét. Mondtam én verset így magamnak éhesen és részegen, gazdagon és szegényen, betegen és fáradtan, az élet minden nyomorult szegletében, mert a vers a túlélés, amiről Faludy bácsi tudna mesélni. A vers boldogság és szenvedés, öröm és bú tanyája, a vers maga a világ.

Még 1979 egy márciusi napján hülyültem meg teljesen, amikor egy ifjú, féktelen ivászat során, amit valami különös ok miatt bulinak neveztek, egy szép leányhoz sündörögtem a tavasz minden késztetésével, erre ő válaszul az Eszméletet suttogta a fülembe, mint én évekkel ezelőtt vacogva a varjaknak. Sokáig mondta az Eszméletet, míg meg nem hajnalodott, annyira mondta, hogy belém költözött, és azóta sem moccan. Ezen az éjszakán lettem magyartanár és nem füttyögő tesis.

Így visszanézve azonban ez nem volt ok nélkül és véletlen sem. Mert már előtte pár hónappal, hogy bizonyítsam két edzőtábor között, nem vagyok az osztály hülyéje, épp József Attilánál tartva az irodalomban, megtanultam az Ódát, és elmondtam a tanító néninek, amitől csillogott neki a szeme furcsán, és a lányok az osztályban is másképp néztek rám. Én viszont fogtam a táskám és indultam is két hétre Tatára megint, pufogó labdák közé a poros tornaterembe, mert az Óda csak brahi volt.

Ám attól márciustól, amikor nem is a szép lány, hanem a szájából áradó József Attila megigézett, függő lettem, faltam módszeresen őt, előre, hátra, s annyiszor, hogy a fél kötetet megtanultam, bár nem is akartam. Újfajta részegség volt ez, ami nem okoz másnapot, mámorokat, viszont nagyon tartós. Így inkább szerelemnek nevezhető, s nem trógerségnek, ha olykor annak is tűnik, ahogyan a szavak kiemelik a valóságból a bódultat, és segítenek egyszersmind elviselni is azt.

Nem szeretem, ahogyan Latinovits verset mond, ábrázolja is mindenféle rajzokkal és képletekkel, nekem színpadias és pátoszos. Jordán az én József Attila közvetítőm, ahogyan a köznapi beszéd természetességével folynak ki belőle a szavak, nem értelmez és szaval, hanem mesél. És mégis, ahogyan Latinovits az Eszmélet utolsó versszakában nyomatékkal hangsúlyozza, hogy ÉN könyöklök, ez arra inti a jámbor lelket, hogy ez már matematika az alkímiában, s nem tréfadolog.

Voltaképp ez zökkentett ki abból a konok meggyőződésemből, hogy József Attila után verset ugyan lehet írni, csak nem érdemes. Így hát módszeresen utazgattam a versek birodalmában időben és térben is, fölfedezve az arabokon át a nagy katolikus költőkig mindenkit, a mai amerikaitól az összes nyugatosig, a szimbolistáktól a szürreálisig, mint J. A. is bohókásan a Medáliákban, amely isteni. Kávéval vagy vörösborral fogyasztva maradandó károsodást okoz.

Máma már engedékenyebb vagyok. J. A. után másnak is jóváhagyólag engedélyezem a versek előállítását egy kitétellel, ami egyszersmind a meggyőződésem is, hogy nagy verset csak szenvedésből lehet írni, legyen az bármilyen fájdalom is, szerelmi vagy hitbéli, a lételméletig bezárólag. Különben operett születik, firka az emlékkönyvbe vagy falvédő-felirat. Ezért nem lehet megrendelésre verset írni, vagy, ha igen, akkor a talpaik fognak egymásra lépni.

Mindeme hosszas kalandozások a versek birodalmában mára megáldottak egy képességgel. Olykor megérzem a rendet, az évmilliárdos összefüggéseket. Képeskönyvként van előttem a földtörténet és az emberi faj minden mocska az első papoktól Orbán Viktorig. Tisztán látom egy-egy röpke pillanatra a kezdetet és a véget, s ha ez az áldás vagy átok kérlelhetetlen rendszerré fog összeállni egyszer, abban a pillanatban, a megvilágosodás ihletésében fogok meg is halni.

Így lesz ez. Viszont nem holmi próféciák miatt álltam neki mindezt hosszan elmesélni, hanem, mert április tizenegy van. Az az egyetlen nap a végtelen időben, amikor az ember megköszöni József Attila születését azzal, hogy élni nélküle lehet, de nem érdemes. Már csak azért sem, mert elviselhetetlen is lenne ilyen potrohos Orbánok között, akiktől délre költözött a szép jóság és a szelíd érzelem. Kapjon föl hát ma minket az áprilisi szél kedveseim, és lessünk be a verebekhez.

Ezt elharsogták kelettől nyugatig, mert ez volt az értelme ennek az egésznek két robbantás és három hátizsák között. A végső stádiumba érkeztünk, a „Totaler Krieg” idejébe (by: Goebbels), aki, amikor az oroszok már tényleg a spájzban voltak, csatába hívta a bamba honfitársakat: „Kérdezem tőletek: akarjátok-e a totális háborút? Akarjátok-e ha kell, totálisabban és radikálisabban, mint ahogyan ma egyáltalán még el tudjuk képzelni? Kérdem tőletek: szilárdabb, elmélyültebb és megingathatatlanabb-e bizalmatok a Vezér iránt, mint bármikor azelőtt?”

Ekképp van most a mi Fideszünk, meg a mi Orbánunk, aki – amikor a szerbek azt mondják, teljesen fölösleges nekik kerítésekre költeni, mert alig találkoznak menekülttel – újabbakat építene, valamint milliós koncentrációs táborokról ábrándozik Líbiában. Állít még egyéb hülyeségeket is, de teljesen értelmetlen fölemlegetni, mert a gané úgy folyik a szájából, mint az összes többi csicskásának, akik Csepelen azzal riogatnak, hogy a nem szavazat azért szükséges, mert különben a bérlakásban élők utcára kerülnek, és a migráncsok lesznek az új panelprolik.

És milyen jól jönne ez Kövérnek, legközelebb őket küldhetné le a pincébe (vagy fel a padlásra), hogy kössék föl magukat, miközben osztanák a krumplit, akárha Újpesten, apró levélkékkel együtt. Azért is ugrott az eszembe egyébként a néhai démoni manipulátor, mert úgy működnek itt a dolgok, ahogyan azt valaha ő megálmodta. A média óramű pontossággal dolgozik, úgy mossa az agyakat, az agyhelyeket. Ez a Finkelstein vagy a Habony érti a dolgát, ezt meg kell hagyni, és a mi totális háborúnk végeredményét az Európa Kiadó már nagyon régen megdalolta, miszerint: „Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, csak előbb lágyan tönkremegyünk.”

Úton vagyunk hát. Egyébiránt egyetlen említésre méltó gondolatféle azért elhagyta a mi Vezérünk ajkait tegnap. „Ha a kormány enged Brüsszelnek, amely ellenőrizetlen migrációt akar rákényszeríteni a magyarokra, meg fog változni az ország.” Egészítsük ki Vergiliussal: „Fugit irreparabile tempus.” (Visszahozhatatlanul rohan az idő), és ez valóban így van polgártársak. Ellenben tegyük hozzá, hogy így, az idő fogságában az ország máris megváltozott, leginkább az elmúlt hat év folyamán, de nem Brüsszel, hanem épp Orbán által, és mintha visszavonhatatlanul. Miatta lett csatatér még a Hortobágy is.

Nincsen ahhoz elég cybertér, hogy megemlékezzünk az összes változásról, azok már a zsigereinkben vannak amúgy is. Egy lírai képben foglalom össze az egészet. Faludy György azt írta a „Pokolbéli víg napjaim”-ban, akkor tudta, hogy haza kell jönnie, amikor angolul kezdett álmodni. Aztán Recsk lett a vége, mint az tudvalévő. De hogy érzékeltessem a jelenlegi helyzetet, Bödöcs Tibor Londonban tartott full házas stand upot ottani magyaroknak (Tessenek megtekinteni a Comedy Centralon, most fut, érdemes.), nos, ilyen hat évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Akik őt ott hallgatták, akkor sem fognak hazajönni, ha már a szellentésük is angol lesz.

Végezetül a további hazánkba látogató terroristákat is örvendeztessük meg azért egy kis Emil.Rulez!-zel: „Hello tourist du bist in Budapest,/ capitol of Hungary/ For a little money I will show you/ this beautiful city.” – Mert híresek vagyunk a vendégszeretetünkről.