A rigók, akik nyáron a falról csorgó hőség és a bugyborékoló Nap zsarolása elől ugráltak fejest a vödör pállott vizébe, de jó volt úgy is, most sorban álltak ugyanott, hogy a sunyi fehérségben merüljenek el. Még azzal sem törődtek, hogy a macska, aki két napja gyilkolta le egyiküket, és alvadt vér barnállott a bajsza szélén, hogy ez a macska is ott ólálkodik, mert ki nem szarja le, ha esik a hó. Igazuk is volt persze, hiszen a bűnös képeslappá változott, és olyan jámborul prüszkölt, mintha valami családi kedvenc lenne, pedig soha nem volt az. Sőt, egy csavargó tróger volt magunk közt szólván, de nem tehetett róla, az anyja ivott, az apja meg állandóan meccsre járt, és zabálta a pirított tücsköt. Nem volt gyerekszobája, na.

De azért döbörgött a vigalom, és az idill azzal lett teljes, hogy a sarokból apró, kósza füst szállt fel egy kesztyűből, amely ott hevert már időtlen idők óta, de senki nem figyelt rá, mert minek. Most viszont a rigók azt suttogták, hogy valami sün és egy rövidlátó hangya lakik benne, meg még hárman mások, de arról nem tudtak, kik lehetnek a betolakodók. Sunyiban költöztek be ugyanis, átkelve minden drótakadályon. A leghülyébb rigó azt sutyorogta, hogy azok ott a kesztyűben elveszik a munkáját, és megerőszakolják a ropogós rigólányokat, de a többség „hülye vagy te vazze” fölkiáltással hallgattatta el. Erre ő megsértődött, és a fal felé fordulva duzzogott, de senki nem foglalkozott vele, ott sikongott az összes rigó a vödör körül.

És csak hullt a hó, amikor Béla arra döbbent rá, hogy már öt éve esik szünet nélkül. A falut, a templomot, a közmunkásokat, a bádogbánost, az összes duplagyűrűst, minden olajos hajút és bánatos szemű asszonyaikat rég belepte már, és ahol régebben nyugdíjasok döcögtek, most hóemberek vették át a helyüket pirosló orral, és szénszemükben is csak annyi volt az élet, mint azokéban. Sőt, olyik a göcsörtös piszkakezében utalványokat szorongatott, amit már sehol nem lehetett beváltani. Így, ebben a hószakadásban azt sem lehetett tudni, hogy a nyugdíjasok változtak hóemberré, hogy meg ne fagyjanak, vagy már megtörtént minden, és az egész falunak ez volt a karmája, hogy fehér gömbhasúként élje a nyüves életét, míg el nem jön a második halál, a tavasz.

Abadonna azonban, aki még a rigógyilkosság idején vette le a szemüvegét, és nézett bele az egyik cingár lábú szemébe, hogy a macska át tudja harapni a torkát, most fenséges lustaságában úgy vélte, hogy egyben és egyszerre nyuvasztja meg az egész mocskos mindenséget, mert elvesztette a humorérzékét. Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és nem Isten háromszögletű szeme nyílt meg satírozott sugarakkal, hanem fagyból álló harang indult meg a mennyekből, hogy beborítsa a világot. Csikorogva ereszkedett alá, és még annyi hallatszott a kocsmából, hogy a telekép orrhangon zümmögi: „sarkvidéki hideg…”, de többet nem lehetett már hallani, a búra alászállt teljesen, az oldaláról a „v” betű visszapattant, és lándzsaként szúródott a hóba.

Ott belül azonban, a harang gyomrában elszabadult a pokol. Nem kénköves, hanem jégcsapos módon, a rigók lába úgy megmerevedett, hogy vigyázzlépésben tudtak csak közlekedni, mint valami hadsereg, Béla orrát pedig belülről szúrta a belefagyott takony, és úgy érezte magát, mintha újságot hordana Sztálingrádnál. Hogy közelít a kegyes fagyhalál, onnan is lehetett tudni, hogy Béla már strandlabdák pufogását hallotta meg bikinis lányok visítozását, a rigók túlérett cseresznyéket láttak a hólepte fán, a macska pedig odagömbölyödött a vödör mellé, és dorombolt, mert halotta a tűz pattogását. Így, kajlán mosolyogva merevedtek volna bele a nemlétbe, amikor fölborult a vödör, és mögötte ott állt a tettes szürkén, piszmogó orral, és csak ennyit mondott: – Barmok.

Egy patkány volt az, aki nem azért volt képes az örökös túlélésre, mert annyit bámulta a natgeót, hanem, mert évezredes tudás volt a génjeiben. Hogy mért érkezett most, mint felmentő sereg, azt senki nem tudta. Voltaképp nem is azért, hogy jó sajtója legyen, hanem, mert igazából patkányságos volt ő, és ahol tudott, segített. Megigazította a vörös nyakkendőjét, majd harsányan kijelentette, mintha duplagyűrűs lenne, hogy a télnek nincs szép ruhája. Az egész udvar csörömpölve tért vissza az életbe, ahogyan leszakadt róluk a jégburok, de csak Bélában volt annyi visszatérő lélek, hogy megkérdezze a havat szeletelő és fűrészelő patkányt, mi a francot csinál, amire ő elég nagyképűen a bajsza hegyéről csak annyit felelt: – Iglu, elvtársam, iglu.

Teljesen megbambult mindenki, a halálból visszatérő rigók, a macska és Béla is, míg a patkány akkurátusan dolgozott, és közben előadást tartott az ük-ük-ük-ükapjáról, aki halszagú vikingekkel jutott el az eszkimók földjére, és ott szerezte meg a tudást, hogy visszatérve az utódokra hagyományozza. Ezek pedig oly jól megőrizték, hogy túléltek minden jégkorszakot, s míg a teremtés koronája alig is élte túl a fagyokat, ők sokasodtak és szaporodtak. Innen volt a nagy arca, már ott tartott épp, hogy az egész mesét őrzik a holt pincebeli tekercsek, amikor a kert sarkában szuszogva feltűnt egy mahomet jegesmedve szimatolva, és a patkány ordítozott, hogy befelé elvtársak. Ott ültek hát az igluban mind. Béla, a rigók, a macska és a jótét lélek patkány.

Ekkor nyikorogva kinyílt a kocsma ajtaja, előtűnt belőle a fröccsök ura, akinek képzelőereje csökevényes volt, ezért nem látta sem az iglut, sem a rigókat, sem a patkányt, de még a macskát sem, a jegesmedvét meg pláne. A kocsmáros csak annyit látott, hogy a barátja ott gubbaszt a cseresznyefa alatt, már majdnem teljesen belepi a hó, és fehér sapkája alól a jóltáplált óvodások bizakodásával néz ki a fejéből. Meg kellett kérdeznie tehát, hogy mi a jó francot csinál ott, amire Béla őszinte, csodálkozó felháborodással felelt: – Mit, mit. Várom a tavaszt. – És ennyi volt az egész.

Dolgos népünk képtelen fölfogni ugyanis, hogy feudalizmusban él, és az erdő az uraságé. Gombát, szamócát, bogyókat és gallyakat sem lehet csak úgy összeszedegetni, sem az avart, mert engedély kell hozzá, s ha ilyen nincsen, akkor jönnek a perzekútorok, és vasba verik a jobbágyot. Ötvenezer pénz alatt szabálysértésileg, efölött pedig bűncselekményileg. Nincsen már „böngészéshez való jog”, mert jobban teljesít.

Viszont az ember sajátos organizmus, és vagy az Úr cseszte el a teremtést, vagy az evolúció ment félre, de még mindig tropikus állatfajta vagyunk, következésképp könnyen lefagy a fülünk meg a lábunk, azaz, fűteni kell, persze, ha van mivel. És most baj van. Pártunk és kormányunk ugyanis addig-addig fehérítgette a tűzifa piacot, míg kurva drága nem lett, és pláne nincs is.

Ha azt vesszük, hogy kies hazánk szavazógépeinek közel húsz százaléka függ a meleget okádó fától, az akárhogyan is számolom az ujjaimon, egymillió magyarmókust jelent. És pláne, ők nem a Cinege utcában laknak – ahol ezt is elcseszték -, hanem a falu végibe meg a város peremén, és rendszerint ők azok, akik azzal töltik üres perceiket, hogy osztanak, szoroznak, és arra jutnak, hogy parizert vesznek, meleg meg lesz majd valahogyan.

Vagy nem. Az ilyenek szoktak címlapra kerülni poszt mortem, hogy aszondja, megfagyott a saját lakásában, a rokonság viszont nem feltétlenül boldog, hogy sztár lett a nagypapából. Nekik járna az álságos szociális tűzifa, de, mint vázoltam, annyiba kerül már, hogy az önkormányzatok sem tudják megvenni, hogy osztogathassák, s ha netalán igen, az se elég semmire.

Marad a biciklin tologatott rőzse az űrkorszakban, meg a zsandárok, akik óvják az uraság erdejét és mindenféle javait. Mondom tehát, hogy az utcában szambázó talicskás ember a tűzzel játszik, meglátjuk, mikor fékez mellette csikorogva a szirénázó rendőrautó, érdekes lesz. Viszont vannak panelprolik is.

Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy ők is húsz százalékan vannak saccper kábé. Hogy ennyi lakás használ távfűtést Magyarhonban, ami azt jelenti, hogy úgy nagyjából három/négymillió proletár várhatja remegve a számlát, hogy egy hidegebb hónapban mennyi hőmennyiséget zabált föl a lakása. Sokat. Arról van adatunk, hogy a panelek lakói úgy nagyjából ötmilliárd forint adósságban úsznak.

És mégis jó nekik, mert náluk egyedileg nem lehet kikapcsolni a fűtést, ezzel szemben viszont a tartozás fejében el lehet árverezni a fejük fölül a betont, és akkor máris ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, mert a barlang meg kevés, és ha van is, denevérek lakják, akik meg nem szeretnek éjszaka tévézni.

Aztán, ha ehhez hozzátesszük a mintegy egymillió, hagyományos társasházi lakást, amelyben ilyen konvektorokkal lehet egyedileg fűteni, s hogy ezeknek is van másfél milliárd sara, sőt, hogy náluk mindenféle lacafaca nélkül ki lehet kötni a gázt, máris előttünk áll a Soros-terv, aki ily módon tör a keresztényi magyarság életére. Ezt tudja a Jolán néni is, meg is írta a konzultációban a pártközpontnak.

Hogy mégis mért lehet ennyire csóró a közmunkás, amikor Matolcsy szerint családonként huszonkét milliója van a bankban, ez az igazi kérdés. Az lehet, hogy élhetetlenek, és mindenképpen útmutatást várnak a központból. S amikor már lefagy a farkuk is, megérkezik a segítség a belügyből sms-ben, ami így szól: Üljön át másik lakásba! Így áll helyre a világ rendje, vagy pedig nem.

Úgy üdvözölte Bélát, mintha le sem lépett volna a szilveszteri muri kellős közepén, és tényleg nem látta meg, hogy barátja már megint egy szokatlan létformát próbálgat, pedig így volt. Odakint, a téren mindent fölfalt a fagy, a bukszusok jéggé dermedtek, varjak potyogtak az égből, és nagyot reccsenve, darabokra törve landoltak a kőkemény földön. A bádogbános alig lépett ki a parókiáról, úgy merevedett meg, egyik lába még a levegőben, és a harangok hangja sem jutott tovább, a templomtoronytól egy méterre koppanva zuhant a földre, és nem jutott el Isten hívó szava a falubéliekhez, akik ezért ki sem tették lábukat az utcára, a duplagyűrűsök karja megállt klopfolás közben, és a műanyag dömperesek sírása is a szájukba fagyott. Nem volt mit tenni.

Olyan lett a falu, mint egy befagyott tó feneke, és Béla az is látta, hogy éppen emiatt itt rekedt ő örök időkre, vagy legalábbis míg el nem jön a tavasz, és visszahúzódnak a gleccserek, mert olyan hatalmat nem ismert, aki rávette volna, hogy kilépjen a jeges világba, és nem azért, mert a hidegtől rettegett volna, hanem mert minden egyes bizonytalan lépésében benne rejtőzött az elcsúszás, elvágódás veszedelme, így az is, hogy darabokra töri magát ezen az utolsó útján. Nem volt kedve még távozni az árnyékvilágból, ezért életének egyetlen értelme lett ezekben a nehéz időkben a tavasz örökös várása, napokra bontva, számlálva, mintha gyerek lenne, aki a karácsony eljövetelét várja reménytelenül, hogy hányat kell még aludni addig.

Miután tehát eldöntötte, hogy ki nem mozdul az ivóból, míg pirkadat előtt újra meg nem hallja a rigók ordítozását, papírt kért és ceruzát, akkurátusan naptárat gyártott, amit a fröccsök ura nem értett, mert ott volt a falon már az idei, a friss, ami ugyan nem látszott rajta, mert a legyek, akik ősszel valahogyan az ivóban rekedtek, éppen valami nyaraláson érezték magukat, és máris összeszarták az egészet. Ez a hivatalos különben sem lett volna jó, mert Béla órája – mint már eddig is annyiszor bebizonyosodott – teljesen más ütemben járt, mint a kinti világé. Ő volt az eleven példa arra, hogy az időnek tényleg sajátos természete van, és ez az elkövetkező hetekben be is bizonyosodott. Ennek az egésznek viszont a kocsmáros itta meg a levét, mert tűrnie kellett barátja rigolyáit, de helyt állt, mégpedig böcsülettel.

Amikor Béla cafat ceruzájával bekarikázta a január elsejét, megkezdődött a hosszú küzdelem, mert kiszámolta, hogy tavaszig még hátra van ötvenkilenc nap, és ettől teljesen kétségbe esett. Nyávogott és nyüszögött, mint egy elkényeztetett óvodás, amit a kocsmáros úgy orvosolt, hogy sorra tologatta eléje a fröccsöket, azt remélve, hogy ettől majd elálmosodik és elhallgat. Ez időnként be is következett, de nem volt benne köszönet, mert amikor Béla magához tért mesterséges kómájából, és kinézett az ablakon, mindig ugyanazt látta. Hogy a gleccser ropogva elsöpörni óhajtja a Szentháromság szobrot, a templom csúcsa nem látszik a ködben, és hogy áll az idő. Holott a karikák már szaporodtak önkényes naptárában, egyfolytában azon panaszkodott, hogy még mindig elseje van.

Így telt el egy hét, de a tél odakint nem engedett. A fröccsök ura, hogy vendége és barátja hallgatási időszakait megnövelje, olykor nagy gonoszan vodkát kínált neki, vállalva azt a veszedelmet, hogy Béla a már megszokott különös átváltozásokat produkálja neki, mert nem tudta, hogy nincs az az erő, ami barátját az utcára vinné. Viszont elérte azt, hogy két hét elteltével, amikor Bélának már tizennégy karikája volt az egyre koszosabb papírlapján, nem úgy ébredt, hogy még mindig negyvenöt nap van tavaszig – mert március elsejét várta cefetül, mint a megváltást -, hanem kijelentette, már csak negyvenöt nap a remélt boldogság és szabadság. Innentől kezdve felgyorsultak az események.

Béla minden egyes karikájának gyermekien örült, nem nyafogott, hanem úgy viselkedett, mintha másnap már ott volna a kikelet, pedig odakint semmi sem változott. Sőt, már tévét is óhajtott nézni, és az sem zavarta, hogy abból is csak fagyott világot mutogattak neki, most már úgy vélte, hogy ez legalább elfedi a többi ostobaságot, és nem is tévedett nagyon sokat. Ebben az általános boldogságban – bár a kocsmáros nem látta, de Béla igen – az óramutató iszonyatos pörgésbe kezdett, és amikor már harminc karikája volt Bélának, akkor hajnalban megtörtént váratlanul a csoda. Alig világosodott, és felnyerítettek a rigók.

Odakint a fagyott, széttört varjak életre keltek, mint valami rossz terminátor, a bádogbános befejezte a régen megkezdett lépését, a harang kongása fölemelkedett a földről és útjára indult, meghallották ezt a duplagyűrűsök, és lesújtottak a szelet húsra, a műanyag dömperesek teli torokból ordítottak újra, a gleccser nem fenyegette már a Szentháromság szobrot, a bukszusok fehérből zöldre váltottak, a templom tornya kibontakozott a ködből, és fölüle kibukkant a Nap, besütött az ivóba végig cirógatta Béla arcát, amitől irdatlan haja és szakálla emberi formát öltött, és amikor az ereszről az első csepp olvadék is útjára indult, azonmód iramlott meg Béla csukott pillái alól is a könny, kifejezve a hálát, hogy túlélte ezt a nyolcezer éves utazást is.