Ez újólag megmutatta, hogy a felcsúti organizmus minimum megváltónak, bővebben végtelen hatalmú atyaistennek képzeli magát, s ebbéli tévedését meg is erősíti az a sok-sok elvarázsolt honfitársunk, aki érette imádkozik, rosszabb esetben pedig hozzá.

Ennek két folyománya van. Az egyik, hogy ilyen országban tök fölösleges élni, de ez egyéni gusztus dolga, a másik még ennél is súlyosabb, mégpedig, hogy O. V. már nem tudja, mi a jó franccal riogassa a nagyérdeműt, ezért, mint a körmét reszelő nyuszi, kínjában össze-vissza beszél minden ökörséget. És azt hihetné az ember, hogy ennél lejjebb már nem lehet neki, és úgy is van. Rég elérte a feneketlen mélységet, és ott bóklászik magában reménytelenül.

Ugyanekkor, amikor mindez a nőkről való elcseszett orbáni ábrándozás napvilágra került, melléje tolakodott egy hír a Facebookról, amely arról tudósított, hogy nem magyari országban egy buszsofőr megállt a járművével, mert arra lett figyelmes, hogy a járdán egy idős nőnek kibomlott a cipőfűzője. Kiszállt hát ez a sofőr a nagyböhöm gépéből, odatérdelt a nő elé, és bekötötte a kajánkodó pertlit.

Ez az együttállás, az orbáni nőkép, meg az asszony előtt térdeplő sofőr sziluettje végtelen utazásra késztette képzeletemet, és oly sok minden kavargott benne hirtelen, hogy csak a kivonatát adom elő, hogy még napkelte előtt végezhessek a feladattal.

Elsőként egy vak komondor képe jelent meg, aki kegyetlen jószág direkt nők lába elé hempereg, hogy azok pofacsontjukat törjék. Ezzel pedig máris tovalebbent a gondolat, egészen valami Isztambuli Egyezményig, amelyet az istennek sem sikerül ratifikálni már négy hosszú éve. Így tehát Orbán országában a nők annyira egyenjogúak, hogy szabadon lehet gyakni az agyukat, bamba mosolytól kísérve.

Aztán az is eszembe jutott, hogy Orbán parlamentjében, az ő párttársa és gondolkodásának letéteményese fogalmazott úgy egy nőnek, hogy szép ugyan lehet, de okos nem, meg, hogy miniszterügynök elvtárs nevét szájára hiába ne vegye.

Azét a miniszterügynökét, aki nem is oly rég fennhangon jelentette ki, hogy nem foglalkozik nőügyekkel, annyira tiszteli őket. És ez az idős nő előtt térdelő, és a pertlijét igazgató sofőr azt is eszembe lebbentette, hogy a gesztus nem csupán a női nemnek, hanem a koros, elesett embernek is szól. Sőt, bevillant egy pillanatra az ezek által megvetett szentatya képe is, aki hajléktalanok vagy migráncsok lábát sikálja.

Ebből pedig következett, hogy a felcsúti parasztgyerek ki mindenkit tisztel legalább még úgy, mint a nőket, a nyugdíjasoktól a nincstelenekig, az annyit is érőkig, meg, hogy ki mindenki és mi minden kerül veszélybe, ha ő nem lophat tovább zavartalanul, így például földek, nyugdíj, munka, asszonyok, ami az ő olvasatában a keresztényi kultúrája neki, csak úgy, mint a kiskutya retkes farka is.

Ahogyan ő mondja, hogy nőügyekkel nem foglalkozik, én is megtehetném, hogy én meg taplókkal nem, ámde ez nem ilyen egyszerű. Mert, hogy kerek legyen a tegnapi elcseszett napom, fölfigyeltem még egy reklámra is a teleképben, amely valami terhesség alatt hasznos vitamin-készítményt úgy kívánt vonzóvá tenni a nők számára, hogy azzal csalogatta őket: a dobozban találnak egy csillámos pocaktetkót is, és ez nem vicc. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy ezek is minek nézik a nőt, milyen elbaszott Barbie babának, és csak legyint.

Mindez azt mutatja, hogy miniszterügynök elvtárs avas és hazug gondolatisága voltaképp feudális társadalmunk terméke, s mint ilyen élénk igény is mutatkozik rá. Persze ez nem menti fel őt az ótvaros bunkóság vádja alól, csak azért meglepődhetnénk, hogy olyan szinten áll, mint kölyökkoromban apám svájcisapkás szomszédjai.

Ezek közül az egyik egy sezlont helyezett a garázsába, amikor tán hat éves lehettem, tehát rohadt régen, és csillogó szemekkel tárgyalta a haverjával, hogy mit tenne a szomszédasszonnyal. – Lenyomni rá, csak úgy visítson. – Ilyeneket magyarázott a másik svájcisapkásnak, csillogott a szeme s folyt a nyála, ahogyan röhögött.

Akkor föltettem az örökbecsű kérdést: – Mi lesz velünk, nagymama? – Ez máig visszhangzik, és hát, Orbán lett belőle, nem több és nem kevesebb.

Ez épp Egyházashetye térségében, a nyugati végeken történt jelen időben, és akkor öntött el az a megmagyarázhatatlan, síráshoz hasonlítható érzés, hogy itthon vagyok ebben a ránk kövült szürreális világban.

Egyébként a hófehér égi küldeményt mindenki – kortól, nemtől, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül – szidta, mint a bokrot. Azok is, akik karácsony magasságában zokogva és szakállukat tépve átkozták a teremtőt, hogy az égi színjáték nem ad nekik kellő hátteret a langymeleg szeretet-andalodásukhoz, mert az ember már csak ilyen állatfajta. Soha, semmi sem jó neki, és ezért permanensen boldogtalan.

Pár napja rigófüttyöt és bimbózó virágokat posztolgatott, mint szíve vágyát, és a hőhullámot várta reménytelenül. Nyáridőn pedig, amikor bugyborékol az aszfalt, és sült gerlicék potyognak az égből, hóemberekről álmodik, igazolva a vén Buddha örök igazságát vágyakról és szenvedésekről. Ha megvilágosodni óhajtanak ez ügyben, tessenek szent iratokat olvasgatni, de jobb híján megfelel Schopenhauer vagy Füst Milán is.

Az ürühúst zabáló német a kívánatosabb tankönyv, mert, mint emlékezhetünk, róla szokott beszélgetni Orbán Viktor és Leslie Mandoki. Mindegy. Tegnap, legalábbis erre, nyugaton ellepett bennünket a hó, és déltájt már arról lehetett olvasni a neten, hogy ez a mi, jól fejlett vidékünk összeomlott a kései tél súlya alatt.

Viszont épp ebben az időben, amikor a világvége reánk telepedett, a fővárosban az ellenzéki pártok sajtótájékoztak, mert kiderült, hogy Orbán családja bűnszövetkezetben fogant. Ezt ugyan minden jóérzésű ember tudta eddig is, most azonban pecsétes papír is van róla, amelyet az OLAF állított ki vezérünk hirtelen gazdagodó önálló lábú vejéről, amelyet a net volt szíves megszellőztetni a maga rögvalójában.

Ilyenek után jobb helyeken a keresztapa kimenekül a világból lemondása után, nálunk viszont ezt is belepte a hó. Mintha meg sem történt volna, sem a házi MTI, sem a különféle pesti és más prostik nem is hallottak ilyenről, ellenben a Vona térgye kalácsáról igen.

Mindebből az fakad, hogy a hó alól kikandikáló panelproli csökött agyában az fixálódik: vezérünk ma született bárány és végvári vitéz egyszerre, következésképp a helyzet kilátástalan, és még reménytelen is, mint a szűnni nem akaró hóesés.

Ezt követően most és mindörökké, továbbá minden aljas eszközzel folytatódik Orbán saját bejáratú tőkésosztályának építése. Ez a bőséges retyerutyából, valamint ismeretlen identitású haverokból képződik, érteni semmihez sem kell, míg él és virul a közbeszerzés. Hanem aztán.

Ha egyszer óhatatlanul bekövetkezik, hogy a piac diktál, hogy akkor mi lesz, azt nem lehet tudni. Olyasmi tehetséggel állnak majd az éles helyzetek előtt, mint tegnap a közút a hó alatt füvet nyíró traktorjával, és az ország, mielőtt végleg összeomlana, kis ideig még ellébecol az egyik csavart illeszd a másikba technikai fejlettségű, közkeletű nevén összeszerelő üzemnek nevezett iparával. Aztán magára marad a keresztény, kretén, analfabéta választópolgárok hadával.

Addig is azonban közbeszereznek, ami fogalom ma a lopás szinonimája, és nem tudni, vége lesz-e azelőtt, mielőtt elapadnak a csapok, vagy a Soros elzáratja a migráncsaival. Momentán teljesen bizonytalan, meddig tart a fékevesztett szerzés.

Viszont, mint oly sok mindent, azt is Sheldontól tanulhattuk meg, mi is ez a felhalmozási jelenség, ami új földesuraink és gázszerelőink sajátja. A lökött fizikus szerint a közgazdaságtan a hetvenes években vezette be az exponenciális javak fogalmát. Ez az ő olvasatában olyan tulajdon megszerzését jelenti, amelynek attól van értéke, hogy nem a másé. Azt is kifejtette, hogy ilyen fogalom híján ezeket a javakat csak úgy lehetne jellemezni, hogy bibí.

Innen érthető, hogy mért zabál föl mindent Orbán csapata, hogy naponta milliárdokkal gyarapszik, pedig semmi szüksége nincsen rá. Fityiszt mutat, és azt mondja, bibí. Akinek ez pedig nem tetszik, a jelen felállásban olyan tehetetlenül mered erre az egészre, mint közút a hóesésre, vagy a taoista Micimackó, aki csak úgy van.

A mézédes napkeleti bölcs szerint: „Sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk.” Ilyen merevségben leledzik jelen pillanatban drágalátos ellenzékünk, ami nem egy forradalmár habitus.

De térjünk vissza Sheldon bölcsességéhez még egy kicsit, aki a kilátástalan várakozást egyszer ekképp jellemezte: „Sztálingrádnál is azt hitték, egyszer csak eláll a hó, aztán azokat ették meg először.” Mindebből nem az következik, hogy több Agymenőket kell nézni, bár ez sem árt, hanem, hogy össze kéne szedni magunkat.

Tegnap is, száz év után először talán, kimentem az utcára, és eltisztítottam a havat. A végén doromboltam elégedettségemben, hogy lehet közlekedni a járdán, és most mindenki döntse el saját maga, hogy mi a francra gondolhatott a költő, amikor ezt vetette rá a képernyőre, keresztül a göcsörtös ujjain.

Ebben benne van a sarokba szorított állat nyüszítése, a tehetetlen, tomboló düh, amely könnyen átcsaphat bicskázásba a budi tövében, ha úgy hozza a helyzet, csak még egyelőre nem tartunk ott. Ilyen tempóban persze, amikor O V.-nek viszket a tenyere, egyszer csak óhatatlanul átszakad a gát, és fröcsögni fog a vér.

Ennek az új nyelvnek a szókészletét, hangsúlyait és hanghordozását Bayer Ötös Számú Tagkönyv alakította ki lelkes munkával, miután a hajdani Népszabadság pártrovatát odahagyta, és magához hasonló szaralakokat vizionál az ellenoldalra, akiket egy kanál vízben fojtana meg legszívesebben.

Miután ezt egyelőre még nem teheti meg, ebből fakadó frusztrációja előhozza belőle a vadbarmot, mint most is, amikor a FB letiltotta az álkeresztények oldalát, ami skandalumot nem tudni, ki fedezhetett fel. Valamely mazochista mókus, akinek ahhoz is volt gyomra, hogy ilyesmiket nézegessen.

Végül is, mindegy is, az azonban éppen nem, hogy emiatt mit okádott a légbe a kitüntetett publicista, bár ez utóbbi besorolással volna némi vitám. A publicisztika az a műfaj, amely azért némi gondolatot föltételez, ami luxust viszont a Tagkönyv munkásságában alig is lelhetni fel. Mellesleg most még, magához képest úri kisasszony volt, amikor így bődült el:

„Mindenki, aki normális, nem elmebeteg, nem idióta baromállat, az azonnal hagyja ott a Facebookot. Mert a Facebookról, amit én gondolok, azt kizárólag b-vel, k-val, p-vel és sz-szel kezdődő szavakkal tudnám leírni, hogy kicsodák csinálták, és hogy ez az egész micsoda. Ez egy ilyen náci, komcsi rohadvány, hogyha azért letörölnek valakit, mert kiáll a hagyományos családmodell mellett.”

Hogy nincs eszénél, az is mutatja, hogy a zsidóké a bűn – kicsodák csinálták, ugye –, akik egyben kommunista nácik is. Érdekes halmaz ez így, ami azt jelzi nekünk, Tagkönyv elvtárs agya végképp elborult, és fogalma sincs róla, mit beszél, ellenben a törzsközönségnek tetszetős lehet, mert minden mumusuk benne van.

Ha most valaki azt mondja, hogy ezzel, ezekkel le kell ülni egy kávéra, és jót beszélgetni, akkor abba a hibába esik, mint az Első Világháború után a pacifisták, akik azért nem léptek fel éppen a nácik ellen, mert ’14 és ’18 között sok vér folyt, amit nem akartak újra. Aztán hirtelen mindenféle táborokban találták magukat.

Veszélyes üzem ez, hiszen a Tagkönyv nincsen egyedül. Éppen O. V. szeretett lapja, a Magyar Idők főszerkesztője, bizonyos Gajdics Ottó is beállt a sorba, aki szintén a Fidesz teleszülős családmodellje ellen szót emelő Bagóné Borbély Ildikót illette pokrócos szavakkal:

„Az a némber, az a nem tudom én micsoda, akinek erről az intézkedésről az jutott eszébe, hogy neki ne turkáljanak a méhében, meg ő nem tenyészállat, az nem normális. Nemcsak, hogy nem nő, az nem ember. Az egy nem tudom, micsoda, az egy külön entitás. Ilyet épeszű ember nem mond. Különösen nem mond felelős politikusként akkor, amikor vészesen fogy a magyar, amikor mindenki látja, hogy Európa-szerte mekkora problémával küzdünk, akkor kiáll egy banya, szocialista képviselőként, és elkezd ilyen undorító szöveget mondani.”

Ezt mondta a főszerkesztő úr – aki lehet, most épp Csíksomlyó felé pöfög négynapos ájtatoskodásra -, és mindehhez annyit tennék hozzá csupán, hogy a hitlerájban volt divatban bizonyos nem tetsző alakokat „nem ember”-ként meghatározni, s annak megfelelően bánni is velük. Mindez azonban messze vezetne, vizsgálódásom tárgya ezúttal ugyanis a nyelv és a beszéd.

Ez pedig gyalázatos képet mutat a farkasfalkában. Ha azt tételezzük, hogy a nyelv a gondolkodás lecsapódása, két opciót láthatunk a mai elit agyára. Az egyik a Kósa-féle kupakos, a másik pedig ez, amikor a szavakból élő emberek teljesítménye simicskai magasságokba emelkedik, és ott meg is reked. Mondhatnánk, hogy jóvan, ilyen hirtelen a habitusuk, de aztán mégsem. Ótvaros bunkók csupán.

Nem foglalkoztam én akkor ezzel, rég megszoktam, hogy ezek ilyenek, leállni velük vitatkozni fölösleges. Tulajdonképpen Gulyás volt a hülye, hogy megtette, meg különben is, cafatokra szedték mások ezt a kettőst, akik annak idején, még a nem gecítlenített Hír TV-ben, meg az Echo-ban kedvükre majszolgathatták egymás és kitartójuk alfelét, senki egy rohadt kérdéssel meg nem zavarta a jóízű lefetyelést.

Gulyás bűne az volt, hogy szembesítette az „Öreget” – így becézi magát Stefka, e néven blogol – pártállami ténykedésével, ami kellemetlen bír lenni, ha az ember képibe mondják a kínos igazat. Pedig ez már tavaly augusztusban megtörtént, amikor Bayer kitüntetésekor lapigazgató úr ekképp nyilatkozott: „Márpedig én nem adom vissza a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, amit 2011-ben kaptam az 1956-os forradalomról és szabadságharcról készült könyveimért. Büszke vagyok, jól érzem magamat Bayer Zsolt kollégám, Bencsik András, Hargitay András és Szigethy Gábor társaságában.”

Ez a duma kiakasztotta akkor Lakatos Andrást, akinek Facebook-os bejegyzését a Vastagbőr tette közzé, amiből szintén citálok: „Nos, kedves Pistám, te nem csak ezeket a kitüntetéseid nem adod vissza, hanem azokat sem, amiket még annak idején, jóval a rendszerváltás előtt kaptál sok éven keresztül, a Belügyminisztérium céljait szolgáló riportjaidért, tudósításaidért.
Ugyan olyan alázattal vetted át a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat annak idején Horváth István belügyminisztertől, Lakatos Ernő, (APO) jelenlétében, mint ma, az új uraidtól.”

És továbbá: „Tudom, tanúsíthatom, mert ott voltam. Mert ha jól emlékszem, a kitüntetéseid és a pénzjutalmaid is az elvtársaidtól kaptad. Ha te nem emlékszel, nézd meg, mi van az okleveleidre írva! Stefka István elvtársnak. És azokat sem küldted vissza az óta sem, akár csak ennek a rendszernek, amiket mostanában kaptál. Gondolom, azt se küldted vissza, amit például l982-ben, a Sajtónap alkalmából vettél át, a „Belügyminisztérium érdekében kifejtett áldozatos munkádért”. És ebben az évben éppen te köszönted meg a belügyminiszternek a nagy tisztességet, amivel elismerték a munkád, a munkátokat.”

I tak dalse, i tak dalse, hogy stílszerűek maradjunk, de mondom, nem foglalkoztam volna ezzel az egésszel, ha Stefka úr a képembe nem mászik megint. Ezúttal a Facebook-on, amely szöveget oly fontosnak tartott, hogy hirdetésben tette közzé mindenki épülésére, és így szól:

„Soros bácsi és hasonmásai előre gondolkodtak. Belülről létrehozták a felhatalmazás nélküli ötödik hadoszlopot, a civilszervezeteket. Legitimációjuk nincs. Senki nem választotta őket, mégis ellenőrizni, irányítani akarja a törvényesen megválasztott parlamentet, kormányt. Ezek rágják belülről szét a rendet, a felépítményt, mindazt, ami magyar több ezer éve. Ez lehetne majd a nagy mű. Igen ám, de ők nem szeretnek építkezni. Ugyanők, a balliberális, anarchista elődök nyomán, az utódok akadályozták meg a Honfoglalás 1100 éves évfordulóján, hogy Magyarország rendezhesse meg az 1996-os Expót. Folytatásként most szeretnék megakadályozni az olimpia megrendezését. Hát ez nem pusztítás, a pusztítás támogatása?”

Ez már átütötte az ingereim küszöbét, és nem is elsősorban a tartalma miatt, hiszen az eltelt évek során az ember megszokhatta, bár azért erre sem árt figyelmezni – civilek, hadoszlop, Soros, rombolás, a rend szétrágása -, és mindezek már nem a szerencsétlen Gulyásra irányulnak, hanem mindenkire, aki nem tart velük a hülyeségükben. Nem is érdekes igazán, csak arra figyeltem föl, hogy ez az érdemdús ember hosszú és áldozatos újságírói pályája nyomán még nem jutott el az alany-állítmány egyeztetéséhez, ami miatt Patonáné tanárnő nagyon mérges lett volna az 5b-ben, de náluk elmegy.

A másik meg a magyarság több ezer éves dolga, amit a szerző felvázol nekünk, mint védendő értéket, amit szintén csak szétrág a sorosbérenc csürhe. Számolgatok itt az ujjaimon, de sehogy sem akar kijönni az a rengeteg idő, hacsak nem Stefka úr is be nem állt a sodorba, miszerint a Szíriuszról érkeztünk, amit a seggünkön lévő piros pötty is bizonyít. Még ez is lehet, ha valaki az Echo TV-nél is fungált. Mert mi tagadás, a szerző által kiemelt szösszenet igencsak fölkeltette az érdeklődésemet, és fölkerestem a forrását, amely Stefka úr blogja e néven: „Az öreg, Stefka István, aki mindenre emlékszik”. A citált rész pedig a „Jönnek, s csak jönnek…” névre hallgató dolgozat, amely nagyon tanulságos olvasmány.

A blog fülén egyébként az érdemdús szerző így kurrikulumizálja a vitéjét:

„Stefka István 1972-től a Magyar Rádió riportereként és szerkesztőjeként dolgozott, az Antall-kormány idején a Hét és a Híradó főszerkesztő-helyettese, majd megbízott főszerkesztője volt. 1997-től a Napi Magyarország, 2000-től a Magyar Nemzet főmunkatársaként, 2007-től az Echo televízió híradójának főszerkesztőjeként, nem sokkal később pedig már a Magyar Hírlap főszerkesztőjeként tevékenykedett egészen 2014-ig. Számos díja között 2010-ben vehette át a polgári újságírás legrangosabb kitüntetését, a Pethő Sándor leszármazottai által alapított Szellemi Honvédelem díjat. Számos riport- és interjúkötet szerzője, köztük a Kairosz Kiadónál a fél évszázados évfordulóra megjelent Mivé lett 1956? és a Rendszerváltók – Mi történik itt? című könyveké. A Magyar Hírlapban rendszeresen jelentkezett vezércikkeivel is, emellett Stefka a Békemenet egyik főszervezője, ötletgazdája. 2015. februárjától Stefka István a PestiSrácok.hu oknyomozó- és közéleti portál lapigazgatója, s e blog szerzője, házigazdája.”

Nincs több kérdés, legalábbis részemről. Mindebből annyi vonható le csupán, hogy Stefka úr az a betűvel foglalkozó organizmus, akit sehonnan nem rúgnak ki, nem adják el a segge alól a lapot, meg sem szüntetik azt, így mindig megmarad számára az a felület, ahol olyan igéket hirdethet, amiből jól meg lehet élni, és alkalomadtán néhány kitüntetés is csurran és cseppen. Nagyobb baj azonban, hogy ő és hasonszőrű pen-pusher társai a mérvadók széles rétegek körében. Belőlük állítódnak elő azok, akik fölrúgják az aláírásgyűjtő standokat, rendőrt hívnak a járdát jámborul festegetőkre, savval védik a pártszékházat, és kopasz erővel a választási irodát, netán menekülőket rugodáznak. És ők a kezet csókoló, szavazó, rajongó gyülekezet is.

És amint – én hülye – végigolvastam a „Jönnek, csak jönnek…” című gyöngyszemet, és alatta is a rajongó kommenteket, akkor a remény sugarát egy régebbi hozzászólásban leltem meg, amikor egy nyilván ilyen szétrágó hadoszlop ekképp jellemezte a Stefka-félékért állva pisálókat:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? „

A remény hal meg utoljára.

Alex vágyai teljesen véletlenül kerültek a facebook-hiénák elé, és mégis elszenvedi, amiből vétetett védtelenül: „szegények, olyannyira, hogy tej helyett is csak lisztes vizet kapnak a gyermekek”. És ekkor jönnek a falubéliek az eltátott szájaikkal. Ez a tempó évezredes, és érthető a halászó-vadászó-gyűjtögető közösségben, ahol a nyomok szerint újra vagyunk az új egység hetedik évében. Lerohan a horda, mert a bordákon még látszik némi hús.

Nem védem én az Alexet, és eszem ágában sincsen a falusi farkasokat bántani szóval, tettel, vagy mivel nem, amit mond a galeri írása. Azt hiszem, Sheldon anyja kell legyek. Ő előadta a komilfót, és kijelentette, hogy odatartja a másik orcáját is, viszont, ha otthon volna, akkor már keresztüllőtte volna ezt a kibaszott némbert. Ezt most varázsló kezeimmel tettem ide, ilyképp a „kibaszott némber” meghatározás a szellem teljes szabadságát élvezi, azaz mi vagyunk. Te is éppen, csukd be a szájadat!

Meg elsősorban persze a’zOrbán. Nincsenek nekem herótjaim vele kapcsolatban, de azt csak nem tagadhatja el, hány és mennyi Alex jár a kukára, bár ez Budavárából nem látszik. Máma reggel ötkor belém szállt a szentlélek, mert elfogyott a cigim, és tudtam, hogy a piaci árus ilyenkor már nyitva van. Úgy is volt. És láttam ott éltes Alexeket az életüktől megvert arcukkal, most pedig éppen utálom magam, hogy rózsaszín macskaképp nyüszögök. Mentségemül: nem kértek némi aprót. Inkább nekem gyűjtöttek volna tán, de ez nem e dolgozat témája.

Viszont ezt is meg kell tenni, nem lehet mindig hűdeokos a ‘zember, mert köröttem sem ez a módi. Az új egység a rózsaszín fluimucilábelt tekinti etalonnak, amibe aztán belehülyül a polgártárs. Ez sem vád, ez is csak úgy van. Most ott tartunk a nyugat alkonyában, hogy választani szükséges: kit szeressünk nagyon a szívünkkel, a pancser Alexet, vagy a gyógyszeres robotot, hogy „demiért”. Egyszerű eldöntendő kérdés az egész, szaralak vagy, illetve nem igazán. Arcátlanul ravasz dilemma ez, viszont föl van toszva a stelázsira védhetetlenül: „demiért.” Ez áll ott az út szélén.

Mindezt az emelkedettséget egy közpénzből táplálkozó folyóirat főszerkesztője rittyentette a búúkra, amely fórumon nem először, és nem utoljára nyilatkozott meg hasonló ótvaros szellemben. És most, hogy végre másnak is feltűnt, ilyképp nem csak a fészt bújó manusok, hanem a még szélesebb közönség is megismerhette azt a fekáliát, ami a fejében fortyog, hőssé emelte magát, a barikádon kitárt mellel álló forradalmárrá, akit a libsibolsik el akarnak taposni.

„Kiadták rám a kilövési engedélyt.” – Így büszkélkedett rögtön, holott egy lófaszt, mama. Mindez, hogy színre került, miként is gondolkodik az „irodalmár”, csupáncsak egy újabb apró szelete annak a történetnek, amely dokumentálja, hová is keveredtünk az elmúlt pár évben. Hogy mifélék rajonganak az illiberalizmusért. Ilyenek, meg a savazós ember, aki a párt székházánál demonstráló egyetemista arcába ordított végtelenül eltátott szájjal, hogy megvédje a hazát, de elsősorban is aviktort.

Akkoriban csak-csak elcsodálkozott a polgár lányos zavarában, hogy jé, ilyen ökrök is vannak Mária országában, viszont, mint az főszerkesztő úr lázárjából is kitetszik, ez a tempó általánossá vált úgymond, bejáratott nívóvá azóta. Valami még visszatartja őket attól, hogy fényes nappal az utcán ruházzák meg azt, akinek szerintük rosszul áll a szeme, és nem zsinóros-mentés-rovásírásos ruhában busong Erdély elveszítésén, de ne legyünk türelmetlenek. Ha így folynak tovább a dolgok, ez az idő is el fog jönni, csak ki kell várni. Már fényezik a fokost.

Ez a massza, amely most épp ősmagyar, megminden, nem nagyon ismer egyéb érvet, mint az artikulálatlan üvöltést, amely végül is becsülendő álláspont, csak nehezen érthető. Van nekem ez a szerény kis oldalam itten a neten, amelyen azzal foglalkozom, hogy bemutassam a világ ostobaságát. Eleddig olykor-olykor odatévedt egynéhány ilyen üvöltős alak, hogy elhajtson engem a jó édesanyámba, aki szegény már rég halott, viszont a fölöttébb keresztényi emberek szerint ótvaros ribanc, mert kiszart engemet a világra.

Mindezeken nagyon jól szoktam szórakozni, és örülök, hogy a tátott szájúak ezt nem is tudják. Hanem a napokban új szintre lépett ez az egész, ami fejlemény nem kevésbé szórakozató, ámde mégis borongóssá tesz picinyt. Akadt egy jótét lélek, aki nem volt rest, és visszalapozott írásaim tengerében. Aztán egyenként, sorban fűzte hozzájuk az emelkedett kommenteket főszerkesztő úr stílusában, és meg kell vallanom, ez a kitartó buzgalom engemet csodálatra inspirál. Örömmel látom, hogy milyen állhatatosan jódógos ez a nemzet.

Viszont, hogy honnan jön ez a végtelen gyűlölet, azt ölég nehéz kihüvelyezni, ám egy álmatlan éjszakán megvilágosodtam. Madeleine-met belemártottam a teámba, és láttam magam ötven évvel ezelőtt, amikor házunk előtt, az utcán suttyó kölyökként álmodoztam, és karjaimmal hadonásztam, ami úgy tűnhetett, mintha dobálnék valamit. Hiába, már akkor is különös alak voltam.

De mit tesz a teremtő, arra járt egy jóember a füstös Wartburgjával. Meglátta mozdulataimat, csikorogva fékezett. Visszatolatott, és ő is eltátotta a száját, ahogyan kiszállt. Ordított, amely során kifejtette, ha így folytatom, akasztófán fogom végezni, aztán tovább is indult meglehetős elégedetten. Akkor még nem rendelkeztem a cinizmus áldott képességével, nem tudtam kívül helyezni magam a világ folyásán, tehát elbőgtem magam.

És most jöttem rá, hogy mindaz, ami ma van, már nagyon régóta itt van. A wartburgos embertípus akkor is megvolt, és az ő utódaikból lettek a főszerkesztők, és a fideszbuzi kommentelők. Semmi nem változik, csak többen vannak, akik szerint akasztófán kéne végeznünk nekünk, liberális mocskoknak, és lógni is fogunk, ha rajtuk múlik. Itt tartunk most, nem épp sehol.

„A csatár teljesítményét a bundesliga.de német portál olvasói is értékelték: a magyar támadót az 1. forduló legjobbjának választották. Szalai a voksok 44 százalékát gyűjtötte be, három százalékponttal előzte meg a második Julian Schiebert. A maradék szavazatokon Karim Bellarabi (7 százalék), Christoph Kramer (4 százalék), Arjen Robben (3 százalék) és Edgar Prib (1 százalék) osztozott. A honlap beszámolója szerint Szalai a gólján kívül rendkívül agilisan mozgott a 16-oson belül, fizikai erejét remekül használta ki. „Egy csatár számára mindig fontos, hogy gólt szerezzen, de nem vagyunk egoisták. Elsősorban a csapat érdekeire gondolunk, s hogy úgy futballozzunk, ahogy szeretnénk. Nagyon sok élményt szeretnénk szerezni a hétvégéken” – mondta Szalai. A magyar támadó egyébként Facebook-oldalán németül és magyarul is megköszönte a szavazatokat.”

Így, ebben a lelkesítő hangnemben számol be a magyar sportújság – amely a valóságot magyar futball ügyben mindig messze kerüli – az újabb világraszóló magyar sikerről, és szerkesztőinek nem ég le a képükről a bőr. (Igaz, már közel negyven éve nem ég le.) Az igazság azonban máshol van. Szalai kihasználta a magyar internetes hülyék, közismert nevükön trollok, és a fészbúkos kattintgatók kínálta lehetőséget. Így könnyű nyerni mondjuk.

Szalai Ádám góllal kezdte a német labdarúgó-bajnokságot, hiszen a hétvégén a Hoffenheim 2-0-ra verte az Augsburgot, az első gólt pedig a magyar csatár szerezte. A Facebook-oldalán azonnal elkezdték a válogatottba követelni a támadót, ő pedig kitette a Bundesliga hivatalos oldalának egyik szavazását, amelyen arra lehet voksolni, hogy ki volt a nyitóforduló legjobbja. Mindezek után a felhívás: „Ha van kedvetek, szavazzatok rám!” – írta ki Szalai magyarul és németül is, és a szurkolók el is kezdtek kattintgatni.

Mindezek után csak az a kérdés, mennyit ér az ilyen magyarosch elsőség, másrészt mit szólnak német tezsvíreink, hogy a magyar barmok szétcseszik az ő oldalukat, amelynek még az épebb elméjű szurkolók sem örülnek: „A németeknek csak az jön le, hogy a hülye magyarok a honfitársukra (akárhogy is játszott) adják a szavazatukat, komolytalanná téve a szavazást. Nem tudják, hogy ez is csak trollkodás… Így rólunk lesz meg a véleményük, nem arról a „pár?” hülyéről, aki ész nélkül, mindenféle felhívásra nyomogat. „

No, mindegy is, Magyarország, én így szeretlek.