„Attól még, hogy letettem a voksom a mostani kormányzat mellett, nem csukom be a szemem és a fülem. Finoman szólva is ízlésem ellen való a jelenlegi rezsim káderpolitikája, úrhatnámsága, rongyrázása vagy az elszámoltatások elmaradása. De örülök például a Seuso-kincsek hazahozatalának, hogy nem bontották le a kitűnő akusztikájú Erkel Színházat, gyönyörű a Várkert Bazár, és szuperül sikerült a vizes vébé, még akkor is, ha eszement drága volt, és soha nem tudjuk meg, mennyire.”

Ettől most mindenki elalélt, hogy Fábry jujj, de beszólt a hatalomnak. Háát…, boncolgassuk csöppet azért ezt az egészet, mielőtt mindenkiből forradalmár vagy partizán lesz.

Van nekünk itt ez a NER néven elhíresült tébolyunk, mint felépítmény, amelyhez meg kellett teremteni az alapokat mintegy szellemileg, és ebben Fábry culáger volt, bizony. Méghozzá fura egy ízléssel. Azért az ember soha nem feledi, amikor a színpadon Gyurcsány képmását turházgatta azzal a finnyás gusztusával. Most, hogy – mivel ezt is mondta – másfajta szavazóréteget szólít meg a rezsim, mint azt az ő nagypolgári ízlése szeretné, jegyezzük meg csöndben, hogy azzal a pörformansszal ő már rég aláment ennek a szavazórétegnek is. Nem kéne tehát most fintorogni.

Másrészről, ezzel az értelmiségi ízléssel azt is meg lehetett volna látni, hogy Orbán már a kezdetektől szaralak volt, mint azt oly sokan mások megtették, akiknek nincsen, és soha nem is volt sok tíz- százmilliós hasznuk a rendszer seggének lefetyeléséből. Mert itt kultúrharc – is – folyik, amelynek élharcosa Sándorunk, éspedig a rossz oldalon.

Mentségére, nincsen egyedül, sőt, nagyon sokan van, ha belegondolunk a Fidesz nagygyűlések háttérénekeseinek népes seregébe, akik mind – Fábryval együtt – megalapoztak az ország elsötétülésének. Ugyanis Orbán egy kulturális és morális csőd következménye és nem csak az oka. Ő egy a sok, a kulturális válságok során felbukkanó gazember-politikus embertípus közül. Jó időben és jó helyen volt és megfelelő mennyiségű gátlástalanság birtokában megszerezte az álkonzervatív, álkeresztény magyarországi jobboldalon a vezető pozíciót.

Ebben Fábry is bűnös, késői a fintorgás tehát. Ugyanis tevőlegesen építette föl a bálványt, amely a jelek szerint az ő fejére is ránőtt. Ott tartunk, hogy már meg kellene szabadulni tőle, meg azoktól, akik ezért, vagy azért, de kitartanak mellette tűzön-vízen át. Ebbe a körbe nem szeretne tartozni Sándorunk, így hát, elkezdett a saját fészkébe üríteni, viszont alku már nagyon régóta nincsen.

Volt egy vagy-vagy helyzet, és lehetett választani. Fábry akkor úgy döntött, hogy odahagyja az „Oh Tannenbaum” és a „Vietnámi balzsam” világát, amely estjeiben megcsillogtatta szikrázó tehetségét, és inkább kurvának állt. Most pedig eltartott kisujjal, lábujjhegyen nyal segget.

Késő van, lehet másképpen is szidni a rendszert, mint például Janisch Attila rendező, aki egyértelműen fogalmaz:

„Aki az egyszerű, szűklátókörű emberek butaságát a saját hatalmát megalapozó demagógia és a mesterségesen szított gyűlölethisztéria terjesztésére használja, az gazember. Orbán Viktor gazember, aki bármilyen köztisztség betöltésére érdemtelen. 2010-től egy gazember irányítja az országot.”

Érezzük a különbséget, ugye?

A „civilek” szándéka Vona karakter-gyilkolászása, mert a bebukott Alaptörvény módosítás után Orbán úr megadta rá a kilövési engedélyt, így próbálva meg tisztogatni maga előtt az utat 2018-ra. Vonának ez annyira új még, hogy értelemszerűen nyüszög, és keresetlen szavakkal illeti hajdani cimboráját, azaz miniszterelnök urat. Gyurcsány, aki pedig évek óta kemény edzésben van, azt mondja, hogy ez a baromság nem elég arra, hogy átüsse az ingerküszöbét. Arra viszont mindenképpen alkalmas, hogy az ember a Fidesz-bagázs napi basztatása mellett most már tényleg elgondolkozzon a bizonytalan jövő felől.

Ez azért is felettébb szükséges, mert máma épp huszonhárom nap van hátra az elcseszett 2016-os évből, ami azt jelenti, hogy szinte már 2017 van, az pedig, ha jól belegondolunk, 2018 előszobája. Alig lesz tavasz, már jön is az ősz, kettőt pillantunk, és máris itt vannak a választások. Fölfedezhető, hogy az idő sajátos, kettős természetéről a Varázshegy módszertanával mesélek. Viszont most se nem irodalmárkodni, se nem filozofálni vagyunk itt, hanem utat mutatni sokat szenvedett nemzetünknek a Magyarország nevű útvesztőben. Szép lelkek úgyis mindig azon nyávognak, nem elég bemutatni, hogy szar a rendszer, az író ember jelölje meg a kivezető utat is.

Tessék, most ezen tornáztatom az agyamat, a végeredményről meg mindenki azt gondol és mond, amit csak akar. Az ostoba CÖF ezzel a párosítással tulajdonképpen Orbán félelmeinek közepébe tenyerelt bele. A tűz és víz egy képen szerepeltetése azt mutatja, kitől tart igazán a rezsim. Jószándékú emberként Vonát vonjuk ki a képletből, mert azt – egynéhány elvetemültön kívül – egyetlen magyar ember sem akarhatja, hogy a mostani ámokfutás után Fidesz a köbön következzék, kendőzetlenül mesélve: az egyik fasisztát a másik váltsa, mert az senkinek sem lenne igazán jó, ha alaposan belegondolunk.

Ezen kívül azt is mondja nekünk ez a bohóc, hogy más potenciális ellenfelet Gyurcsányon kívül nem lát a rezsim. Ha ebből kivonjuk Orbán úr zsigeri félelmét, amelyet az emlékezetes TV-vita ültetett el benne oly alaposan, hogy attól immár szabadulni képtelen, arra a belátásra kell jutnunk, hogy ennek a CÖF-nek – és így következésképp a Fidesz-nek is – igaza van. Ha szétnézünk a sivár palettán, és ha sokak számára ez szentségtörésnek számít is, azt kell látnunk, más kihívó nem nagyon akad, és elmesélem az okokat is.

Itt van nekünk a drágalátos MSZP, mint hamvába holt opció. A világért sem akarnám megbántani őket, de Molnár Gyula elnöklésével, valamint azzal a tempóval, amellyel már a nyamvadt kopaszok is eltakarították őket az NVI portájáról, győzni nem lehet. Az nem diadalmas tempó, hogy hű, valamint hajj, meg ejj, miközben a tej megalszik a szájunkban. Mint pár napja is kifejtettem a Süsü a sárkányban elhangzott örökbecsű igazságot, sárkány ellen a sárkányfű a használatos fegyver. Maradva a báboknál, minden tiszteletünk mellett Molnár úr maximum a bamba király szerepére alkalmas.

Az LMP, mint olyan, az alkotmánybírás árulás-paktummal végképp kiiratkozott az ellenzéki szerepkörből, főleg úgy, hogy Hadházyra nem is kell jelzőt keresnünk, Molnár ő pepitában. Másrészt meg, mint szintén az alkotmánybírós cirkusz kapcsán megmutatkozott, az egész bagázs még mindig Schiffer homokozója, aki pedig Orbán ágyában hengergőzik nagy titokban már időtlen idők óta. Fodor pártja pedig a felesége pozíciója, és a népszavazás miatt kompromittálta magát végképp, nincs mit gondolkodni felőlük. Maradnak még az egy-két százalékos mindenféle ellenzékiek, akik emiatt feledhetők.

Az ember szíve szerint a Kétfarkúakkal tartana, akik az egyetlen őszinte gyülekezet az egész rohadt országban. Viszont a magyar nép egyáltalán nem érett arra, hogy meglássa a viccben a végtelen komolyságot, a bohócban nem a filozófust, hanem a hatalmas cipőjében hasra eső szerencsétlent látja, és ez egyáltalán nem róható fel a választópolgár hibájának. Az viszont igen, amikor Gyurcsányt látva kiköp, mint a ganaj Fábry, csak nem tudja, miért. Fölhozni ellene Őszödöt és a szemkilövetést nem ér. És nem azért, mert vele szemben elnézőbb lennék, mint másokkal, hanem mert könyvtárnyi írás van már az ezekben megbúvó másik igazságokról.

Tessék, tisztelt választópolgár, leföstöttem a mai magyar állapotokat és az alternatívákat. Most már csak azt kell meggondolni, hogy Fletó érdeméül tudod-e be, hogy ő nem lopott, nem verte szét az oktatást, nem mondta meg, mit gondolj, nem gyalulta le a médiát, nem szedte el a nyugdíjadat, etc., nem sorolom, hogy mit nem csinált a polgárok ellen. Lehet persze fanyalogni, valamint engemet is elhajtani a jó francba, azt azonban nem árt látni, hogy más ember, aki szét tudná rúgni Orbán tökeit a patájával, momentán nem látszik. Ha egyet mondasz, mindent visszavonok.

Pityinger úr munkásságát nem ismerem különösképpen, sőt, mondhatjuk azt, hogy fingom sincs róla, egyetlen slágerét hallottam csupán, amelyben arról danászik, hogy „megyünk lopni”. Ezen kívül akkor került a látókörömbe, amikor műanyag Orbán-fejjel labdázott a téren, mert nem tetszett neki a forradalom kimenetele.

Az természetes, hogy garázdasággal vádolták meg, hiszen azok az aktivisták is ebbe a bűnbe estek, akik egy híd tetejét választották pihenőhelyül egyszer. Garázdának lenni nagyon könnyű minálunk, akad viszont egy ontológiai dilemma: Pityinger úr ügyében mennyiben befolyásolta a garázdaság tényállását, hogy az a műanyagdarab miniszterelnökünk ábrázatjára hajazott.

Ha csak ez volt a bűn, akkor a tekintetes bíróság a bálványimádás hibájába esett, mert nem tudható, a hungarocell-cafat mennyire önazonos magával az ábrázolttal. Illetve, az büntetendő-e, ha mondjuk, épp Gyurcsányt formázza az ideiglenes labda, akit viszont le is lehet köpni, mint azt Fábry úr celebrálta még nagyobb nyilvánosság előtt épp a televízióban, mindenfajta következmények nélkül.

Obersovszky elvtárs is akkor hengergőzött meg a szarban, amikor „álamelnök” urat noszogatta, hogy perel, ugye perel!? Mindez azért bukott föl a múlt mélységes kútjaiból bennem, mert a tekintetes bíróság is kollaboránssá vált, hiszen ő meg Orbántól érdeklődött, hogy miniszterelnök úr, perel, ugye perel!? Mert becsületsértést is a Pityinger nyakába akasztottak volna nagyon szívesen.

E célból átiratban keresték meg Orbánt, nem óhajt-e magánindítványt tenni. Nem óhajtott, szart válaszolni úgymond a bíróság levelére, mert tán föl sem bontotta. Mégis érdekes dolog ez az egész, ami nagyon messzire vezet. Örökös miniszterelnök urat Pityinger futballozása nem érdekli, kiesik széles, messzire tekintő látóköréből, Piytinger mehet tehát Isten hírével, amerre lát. Ellenben a média annál inkább izgatja Orbán istenkirályt, mint az kiderült az utóbbi hónapok felturbózott történéseiből.

Például máma abban a felemelő állapotban leledzünk, hogy országos lefedettségű rádió csak olyan van, amelyből kizárlag az egy igaz ige szólhat, mert az összes állami kézben nyugszik. És itt csúszik be a képbe a Class FM. Énnekem különösebben nem fáj a nem léte, csak állatorvosi lóként vizsgálgatom beszántásának históriáját.

Ebből fakadóan Sebestyén úr kálváriája sem hat meg különösebben, nem vagyok egy fan, aki vicsorog a hiánya fölött. Aztán mégis siratom a Class FM-et, ám csupán amiatt, mert azt példázza, ha miniszterelnök úr nekilát érdeklődni valami iránt, akkor azzal bármi megeshet. Sebestyén úr azt mondta: „Pontosan ismerjük a politikai viszonyokat. Attól kezdve, hogy Simicska Lajos összeveszett Orbán Viktorral, lehetett tudni, mire számíthatunk.”

Erre, ami lett. Mint ahogyan a végkifejlet felé halad az a história is, amelyet Vajna úr indított el közpénzből a televíziózás terén kurválkodva, mert ez is fölöttébb foglalkoztatja miniszterelnök urat. Máma ott járunk az iszapban, hogy NatGeo helyett Isaura TV-t nézhetünk, amelynek szellemi horizontja Palácsik úrhölgy magasságáig terjed, aki Vajna úr b. neje, mint az tudvalévő.

A fánkban és csöcsökben utazó Tímea asszony a műsorvezetés mellett a szépségről tett közzé egy esszét a napokban, Kant mesterrel kelve versenyre egyenest. „A belső szépség az a dinamó, ami a világ legszebb embereit hajtja…Ha valaki jó, azt jelenti, hogy egész életében tanul, egész életében küzd. Ha pedig valaki küzd, és tesz valamit a jó érdekében, az már önmagában szép, és az illető is szép lesz.”

A jó Immanuel ezek után földughatja magának a „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”, amúgy is sok vitát kiváltó axiómáját, mert itt van nekünk az új bölcselő útmutatónk immár. Valami hasonló emelkedettséget elvárhatunk még Sarka asszonytól is, aki hajduférj-béli veszteségeit szintén műsorvezetéssel igyekszik kompenzálni.

Isten a tudója, nem bántom én a két amazont, csupán azt kívántam demonstrálni, mi történik, ha miniszterelnök úr temérdek gondja mellett – midőn kivont karddal áll az ormokon – kis időt szakít más, kevésbé fontos területekre is. Ez. És még az is, hogy amikor nézgelődtem ezen írás kapcsán a neten, a guglin találtam egy cikket, ami érdekes lett volna. Szerzőként az állt ott, hogy nol.hu. Aztán ezt mondta a gép: Not Found. Mert miniszterelnök úr érdeklődött.