A próféta tévedett. Jártak már így sokan, Jesus, Sziddhartha, Mohamed, és más hasonló alakok. Most az van megint, hogy rossz van nekünk. Egészen és tisztára. Ücsörgünk egy világban, amelyet amúgy Magyarországnak hívnak, és nem tudjuk, hol vagyunk.

Földrajzilag befogható, Szombathely, Kinizsi 21. Aztán, amikor kinézek, hordák jönnek szembe velem. Szeretem a levegőt, és így nyitva tartom az ablakot a mostani mínuszokban is. És hát hallom, hogy mi zajlik az utcán, amit pedig érettebb elmék életnek hívnak.

Elmondom én tehát, hogy mit mutat a tapasztalat. Végtelen gyűlöletet, óriási bajokat. Itt a nők a párjuk farkát akarják letépni, ők meg viszont meg a mellüket. Fölzabálnák ezek egymást früstökre. Mindez kitetszik az ablakból beszűrődően. És akkor persze, hogy fölvetül.

Hogy akkor mi is van, mi a rosseb? Ezt kéne a feladat szerint eldönteni. Haladjunk azért módjával. Tessenek ellazulni kurvára. Megvan, jóvan. És mit tetszenek látni párás pilláik alatt? Naugyehogy semmitse. Mindezt a szóközi szösszenetet azért buheráltam össze amúgy, hogy bemutassam: Orbán átbassza az agyadat. Hogyha ez fajsúlyos állítás, akkor én farnehéz vagyok.

„Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.”

Ezt a Füst Milánt már ezerszer elmondtam, hogy elmeséljem, amit akarok. Most épp arra hívnám föl a figyelmet, hogy Orbánt el lehet küldeni a picsába is, ha jól odafigyelsz.

Ezt elharsogták kelettől nyugatig, mert ez volt az értelme ennek az egésznek két robbantás és három hátizsák között. A végső stádiumba érkeztünk, a „Totaler Krieg” idejébe (by: Goebbels), aki, amikor az oroszok már tényleg a spájzban voltak, csatába hívta a bamba honfitársakat: „Kérdezem tőletek: akarjátok-e a totális háborút? Akarjátok-e ha kell, totálisabban és radikálisabban, mint ahogyan ma egyáltalán még el tudjuk képzelni? Kérdem tőletek: szilárdabb, elmélyültebb és megingathatatlanabb-e bizalmatok a Vezér iránt, mint bármikor azelőtt?”

Ekképp van most a mi Fideszünk, meg a mi Orbánunk, aki – amikor a szerbek azt mondják, teljesen fölösleges nekik kerítésekre költeni, mert alig találkoznak menekülttel – újabbakat építene, valamint milliós koncentrációs táborokról ábrándozik Líbiában. Állít még egyéb hülyeségeket is, de teljesen értelmetlen fölemlegetni, mert a gané úgy folyik a szájából, mint az összes többi csicskásának, akik Csepelen azzal riogatnak, hogy a nem szavazat azért szükséges, mert különben a bérlakásban élők utcára kerülnek, és a migráncsok lesznek az új panelprolik.

És milyen jól jönne ez Kövérnek, legközelebb őket küldhetné le a pincébe (vagy fel a padlásra), hogy kössék föl magukat, miközben osztanák a krumplit, akárha Újpesten, apró levélkékkel együtt. Azért is ugrott az eszembe egyébként a néhai démoni manipulátor, mert úgy működnek itt a dolgok, ahogyan azt valaha ő megálmodta. A média óramű pontossággal dolgozik, úgy mossa az agyakat, az agyhelyeket. Ez a Finkelstein vagy a Habony érti a dolgát, ezt meg kell hagyni, és a mi totális háborúnk végeredményét az Európa Kiadó már nagyon régen megdalolta, miszerint: „Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, csak előbb lágyan tönkremegyünk.”

Úton vagyunk hát. Egyébiránt egyetlen említésre méltó gondolatféle azért elhagyta a mi Vezérünk ajkait tegnap. „Ha a kormány enged Brüsszelnek, amely ellenőrizetlen migrációt akar rákényszeríteni a magyarokra, meg fog változni az ország.” Egészítsük ki Vergiliussal: „Fugit irreparabile tempus.” (Visszahozhatatlanul rohan az idő), és ez valóban így van polgártársak. Ellenben tegyük hozzá, hogy így, az idő fogságában az ország máris megváltozott, leginkább az elmúlt hat év folyamán, de nem Brüsszel, hanem épp Orbán által, és mintha visszavonhatatlanul. Miatta lett csatatér még a Hortobágy is.

Nincsen ahhoz elég cybertér, hogy megemlékezzünk az összes változásról, azok már a zsigereinkben vannak amúgy is. Egy lírai képben foglalom össze az egészet. Faludy György azt írta a „Pokolbéli víg napjaim”-ban, akkor tudta, hogy haza kell jönnie, amikor angolul kezdett álmodni. Aztán Recsk lett a vége, mint az tudvalévő. De hogy érzékeltessem a jelenlegi helyzetet, Bödöcs Tibor Londonban tartott full házas stand upot ottani magyaroknak (Tessenek megtekinteni a Comedy Centralon, most fut, érdemes.), nos, ilyen hat évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Akik őt ott hallgatták, akkor sem fognak hazajönni, ha már a szellentésük is angol lesz.

Végezetül a további hazánkba látogató terroristákat is örvendeztessük meg azért egy kis Emil.Rulez!-zel: „Hello tourist du bist in Budapest,/ capitol of Hungary/ For a little money I will show you/ this beautiful city.” – Mert híresek vagyunk a vendégszeretetünkről.

(Müller Péter Sziámi)

Emlékeim teás süteményeiből tűnik fel az a pillanat, amikor a rendszer változása előtt még együtt ültem a szőke bozontossal valahol itt Szombathelyen. Emlékeim módos pillanatait őrzöm, amint kajánul odakacsint a hatalomnak. Emlékeim szerint jó idők voltak.

Úgy ’89 táján, akörül, amikor még vezérünk sem volt annyira tüchtig, mert olyan magamfajta embernek tűnt, akkortájt térdre csuhásozott, akkortájt vitt narancsot bele a parlamentbe társaival, akkortájt szép és egy volt a világ.

Nehezen dolgozható fel egyébként, hogy mi a jófranc történt itt. A politika? Hogy benyomult a jobbról üresen hagyott térbe, ilyenekkel magyarázzák a mi Viktorunk sokadszori pálfordulását. Hát mért ne. Szíve joga, köll neki a hatalom, és észreveszi a lukat a falon, amin befelé lehet menni. Benyomul, és minden a kezében van, ez az egész rohadt ország emberestül, cégestül, etc. mindenestül. Minden az övé.

Itt van azonban egy méretes cezúra. Emberünk megváltozik, már nem ráz kezet, közel sem jön, távolodik, egyenruhásokkal véteti körbe magát, emberünk világmegvált, és fél.

Oda került, a hatalomnak arra a peremére, amelyből nincsen visszaút. Csak előre lehet menni, minden áron. Nem akarnék én itten párhuzamot vonni, de ilyes jellegeket lehetett felfedezni Hitler bácsiban, amikor a bukás közepette irányítgatta a nem létező seregeit. Persze a hasonlat botladozó, nem mérem én a mi Viktorunkat a nácihoz. Oppardon, nem. Köze sincs hozzá, csak hasonlatos, úgy áttűnik a képen.

Csak egy bajom van. Amikor ifjúságom bohóságában azt hittem ennek a kóklernek is bedőlve, hogy valami változik, akkor hittem a maszlagnak, és – láss csodát – ugyanabban a szarban vagyok, mint negyed évszázaddal ezelőtt.

És nem velem kúrtak ki, hanem a gyerekemmel és az unokámmal, és a további nemzedékekkel. Nagyon kicsesztek velük, és változtatni ezen bajos, nehéz, ám egyelőre még nem reménytelen.

Vissza kéne hozni nyolcvankilencet valahogyan, ha másképp nem, bűvös altatókkal, például Európa Kiadóval picinyt amely a maga módján szerelmes, és úgy van vele mint magam a Viktorral:

„Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Bárhogy is volt kezdjük újra!

Egy hely, örökzöld álmaimban.
Egy hely, a titkos életemben.
A nővéred öreg, a húgod meg gyerek,
hát ezért van, hogy hozzád megyek!

De ha úgy akarja a szervezetem ,
soha többé nem vagy senki nekem!
Baby baby felmegyek hozzád,
ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország!

Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Mocskos idők, kezdjük újra!”

Kéne, mert vége a játéknak, visszavonhatatlanul.

Most már elég, és keserédes röhej. Tán még nem ment el a józan eszem, pedig mindent megtesznek érte.

„Emlékezz majd arra, ami most van! Lépj be a
fülkébe… Gondosan húzd be magad mögött a
függönyt… A borítékban egy cédulát
találsz… alaposan húzd át a másik nevet…
Ragaszd le a borítékot… és dobd be az urnába!…
Emlékezz majd arra, ami most van!”
(Müller Péter Sziámi)

Emlékeim teás süteményeiből tűnik fel az a pillanat, amikor a rendszer változása előtt még együtt ültem a szőke bozontossal valahol itt Szombathelyen. Emlékeim módos pillanatait őrzöm, amint kajánul odakacsint a hatalomnak. Emlékeim szerint jó idők voltak. Úgy ’89 táján, akörül, amikor még vezérünk sem volt annyira tüchtig, mert olyan magamfajta embernek tűnt, akkortájt térdre csuhásozott, akkortájt vitt narancsot bele a parlamentbe társaival, akkortájt szép és egy volt a világ. Nehezen dolgozható fel egyébként, hogy mi a jófranc történt itt. A politika? Hogy benyomult a jobbról üresen hagyott térbe, ilyenekkel magyarázzák a mi Viktorunk sokadszori pálfordulását. Hát mért ne. Szíve joga, köll neki a hatalom, és észreveszi a lukat a falon, amin befelé lehet menni. Benyomul, és minden a kezében van, ez az egész rohadt ország emberestül, cégestül, etc. mindenestül. Minden az övé.
Itt van azonban egy méretes cezúra. Emberünk megváltozik, már nem ráz kezet, közel sem jön, távolodik, egyenruhásokkal véteti körbe magát, emberünk világmegvált, és fél. Oda került, a hatalomnak arra a peremére, amelyből nincsen visszaút. Csak előre lehet menni, minden áron. Nem akarnék én itten párhuzamot vonni, de ilyes jellegeket lehetett felfedezni Hitler bácsiban, amikor a bukás közepette irányítgatta a nem létező seregeit. Persze a hasonlat botladozó, nem mérem én a mi Viktorunkat a nácihoz. Oppardon, nem. Köze sincs hozzá, csak hasonlatos, úgy áttűnik a képen. Csak egy bajom van. Amikor ifjúságom bohóságában azt hittem ennek a kóklernek is bedőlve, hogy valami változik, akkor hittem a maszlagnak, és – láss csodát – ugyanabban a szarban vagyok, mint negyed évszázaddal ezelőtt. De nem velem kúrtak ki, hanem a gyerekemmel és az unokámmal, és a további nemzedékekkel. Nagyon kicsesztek velük, és változtatni ezen bajos, nehéz, ám egyelőre még nem reménytelen. Vissza kéne hozni nyolcvankilencet valahogyan, ha másképp nem, bűvös altatókkal, például Európa Kiadóval picinyt amely a maga módján szerelmes, és úgy van vele mint magam a Viktorral:

„Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Bárhogy is volt kezdjük újra!

Egy hely, örökzöld álmaimban.
Egy hely, a titkos életemben.
A nővéred öreg, a húgod meg gyerek,
hát ezért van, hogy hozzád megyek!

De ha úgy akarja a szervezetem ,
soha többé nem vagy senki nekem!
Baby baby felmegyek hozzád,
ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország!

Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Mocskos idők, kezdjük újra!”

Kéne, mert vége a játéknak, visszavonhatatlanul.