A jó Gunnartól én kérek elnézést, hogy méltatlanhoz hasonlítottam, pedig nem is értek a focihoz, ámde szeretem úgy Gálvölgyi módján. Annak ellenére, hogy nem vagyok méltó, hogy egyetlenünk ilyen Böske-papír formájában jöjjön a hajlékomba, fülem és szemem egyelőre még van, így óhatatlanul látni-hallani fogom, ahogyan Pártunk teleképen keresztül magyarázza majd el a nyugdíjasoknak, hogy mit kell kezdeni az utalványaikkal, ha már budipapírnak túl karcos, s így erre haszontalan.

És ezt tudhattuk meg Rétváritól tegnap, hogy még véletlenül se maradjon ki egyetlen nap se úgy, hogy valami észveszejtő, aljas baromság ne jönne elő a fényre. Hogy miképp óhajtja épp a rezsim fölzabálni alattvalóinak romlatlan vagy jámbor lelkét. Mert indul az Erzsébet-utalványokról szóló televíziós felvilágosító kampány, ezt jelentette be ez a Rétvári. Ennek az a hazudott célja, hogy tájékoztassa a nyugdíjasokat a tízezer forintos utalványok átvételével, felhasználásával kapcsolatos tudnivalókról.

Nem vagyok egy utalvány-hasznosítási guru, de a folyamatot úgy képzelem, hogy megkapja a delikvens a kis borítékját, azt remegő kézzel, késsel, baltával, koszos körmökkel föltépi, aztán magáévá teszi a hat darab papírfecnit (négy kétezres, két ezres értékben), átcsoszog a boltba, és becseréli parizerre meg farhátra. A magam részéről nem látok ebben olyan mérvű megoldhatatlan feladatot, hogy ehhöz szemináriumon kelljen részt venni, Rétvári és pártunk meg igen.

Ha nyugdíjas volnék, aki most épp utalványokban feredőzik, akkor tutulásra nyitnám a szájamat, hogy ennyire hülyének néznek, hogy egy nyüves utalvány elköltéséhez is Pártunk útmutatása szükséges. Nem vagyok nyugdíjas, és ők sem degeneráltak. Mégis úgy bánnak velük, hogy leplezzék az igehirdetés ótvaros módját, mert ez a kampány csak arra szolgál, hogy Pavlovként megerősítsék a feltételes reflexeket, tudat alatt kódolják mintegy, hogy kitől is jön az a nyüves papír, amely nyálcsorgást idéz elő. Hát persze, hogy Tőle, má’ ki se merjük mondani a nevét, csak így: RBNVKTR.

Elmennek ezek a vérveres redvába, mert ez megint csak arra példa, hogyan lesz kampány az utalványból, hogyan veszíti el jótékony jellegét a papír. Mint ahogyan minden elveszít valamilyen jelleget ebben az országban, ebből fakadóan semmi sem az, aminek látszik. Sem a közpénz, sem a szegénység és sem a lopás. Ez egy jellegvesztő ország, aminek egyetlen jól megfogható és leírható működtető elve van, a hatalom és a pénz végtelen akarása, amihez egészen röhejes és pofátlan előadásokat celebrálnak, mint ez a borítéknyitási stúdium is. Beszarás, mert hozzám már hűtlen lettek a szavak.

Mintegy hat és fél ezren már csak a nagy égi óceánon vehették volna át miniszterelnök úr személyes ajándékát, harmincegy ezret pedig sehol nem leltek, pedig keresték őket mindenütt. De nem néztek be a hidak alá, az erdők mélyire vagy a patakok partjára, sem az aluljárók mocskába, ahol pedig sok esetben sikeres lehetett volna a művelet, ha jól odafigyelnek.

És az összegzés végén van itt nekünk egy különös tétel, igaz apró, mégis jelentőséggel teljes maroknyi csoport, ellenálló vagy partizán, akik így szerepelnek a kimutatásban: „átvételt megtagadta”. Ők százhuszonkilencen vannak, élnek, és állanak ellen a gonosznak kies hazánkban, aki karakánokat jó volna személyesen ismerhetni, és tanulni tőlük vitézséget és formát az ellenzéki padsorokban pöffeszkedő jóllakott képviselő elvtársaknak is, bizottsági tagságuk közepette pláne.

Viszont erre mód, ugye, nincsen. Mégis kíváncsi volna az ember a metódusra, miként zajlik az ilyen forradalom. Ha mondjuk, jóban van a postásával a szépkorú delikvens, akkor azt mondja a zöld ruhás embernek: „Na, ne szórakozzon velem Józsi, én ezt a szart át nem veszem.” Ha hevesebb a vérmérséklete neki, akkor netán: „Vigye a francba, vagy dugja föl magának esetleg a Viktornak!” – Pedig a kézbesítő bácsi/néni egészen bűntelen ebben a galád ügyben.

Mindez már soha ki nem derül. Netán, ha panelproli-nyugger a polgártárs, akkor kiírja a postaládájára, hogy: ”Reklámanyagot, Erzsébet-utalványt nem kérünk.” Megfoghatatlan dolgok ezek, a kavargó élet örökös, nagy rejtélyei, de vizsgálhatjuk ezt az egész földalatti mozgalmat egészen más aspektusból is, lélektanilag vagy a szociológia fenséges szemszögéből.

Hogy az utálatnak vagy gyűlöletnek – ez filozófiai döntés kérdése – milyen mélysége szükséges ahhoz, hogy a homo sapiens pénzt utasítson vissza, hiszen alapvető – szinte genetikai – ösztönöktől vezérelve az ember még a földön lelt kósza százast is kitörő örömmel veszi birtokba, ugye. Természete ez már a magyar embernek, hogy átcsapjunk klasszikusba.

Továbbá, hogy mely rétegekből keltek ki az ellenállók, az se mindegy. Olyanok é, akik teli hassal és eltelve heverésznek naphosszat jódógukban, netán csillogó szemű elszántak, akik összehívják a családi tanácsot, és fölteszik a kérdést életük párjának: „Inkább éhen döglünk, aptya?”, és a válasz erre: „Inkább, mamus.”

Soha nem tudjuk meg. Végkövetkeztetésül mondhatnók azt egy másik óriással, hogy Hunniában valami készül? Aligha. Viszont ilyeneket olvasgatva az ember lelkét elönti valami kósza, ismeretlen melegség.