A kereszténységet mint vezérlő eszmét most felejtsük el, mert azon a mércén már számtalanszor elbukott a Fidesz és mind az összes folyománya. Itt már rég nem arról van szó, hogy emberként, segítő szándékkal forduljunk embertársaink felé, hanem, hogy valamilyen megkülönböztető jegy alapján tegyünk rosszat neki. Ezt fasizmusnak, súlyosabb esetben nácizmusnak nevezik, ha bőrszín, vallás, származás vagy akármi stigma miatt más elbánást képzelünk a másiknak az alapvető jogok és úgy általában az élet területén, mint saját magunknak. Most a migráns a megkülönböztető jegy, de akármi is lehet, innentől gátak nincsenek.

Erre utaló jel, hogy Fricz Tamás a Magyar Nemzet című sajtóipari termékben arról ábrándozott, milyen szép is lenne, ha a baloldali, liberális emberek egy kupacban lennének, akkor akár ketté is szakadhatna az ország. Mivel azonban ez macerás – teszem hozzá én -, egyszerűbb lehet a későbbiekben az elfajzottakat szögesdróttal elkeríteni a mélymagyaroktól, és a lipsik új lakhelyét lágernek nevezni. Most azonban a migránsok sorsáról elmélkedünk, akiket annak idején László Petra forgórúgással fogadott, mégis ők lettek a terroristák, és ezek a viszonyok azóta sem változtak. Ma lehetőségeinkhez mérten éheztetjük őket.

Olyannyira, hogy Felipe Gonzales Morales, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának jelentéstevője indokolatlannak minősítette a kies hazánkban négy éve érvényben lévő „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”, felhívva a figyelmet arra, menekülőt a kerítésnél nem látott egyet sem, csak bezárva a tranzitzónába börtönszerű körülmények közé, ráadásul hatvan százalékuk gyerek. Gonzales arról is beszámolt, amit úgyis tudunk, hogy egy éve a hatóságok újra és újra megtagadják a menekültektől az élelmiszert, hogy az Európai Emberjogi Bíróság több mint egy tucat esetben avatkozott be. S hogy Gonzalesnek igaza legyen, épp tegnap adott hírt egy újabb ilyenről a Magyar Helsinki Bizottság.

Mint írták, egy húsz éves férfi 2018 júliusában adott be menekültkérelmet Magyarországon a családjával együtt. Az ő ügyét külön tárgyalták, mert az érkezéskor már tizennyolc év feletti volt. A férfi eddig a balassagyarmati befogadó állomáson tartózkodott, de július 9-én ok nélkül átszállították a tranzitzónába, ahol azóta nem kapott enni. A testvérei maradékából jutott némi élelemhez egészen addig, amíg a bíróság meg nem hozta ítéletét, hogy kapnia kell száraz kenyeret és kökényt. Mindebből is kitűnik, hogy szavazatszerzési vagy más aljas szándékból az Orbán rezsim nem tartja embereknek a menekülteket. Tőlük meg is dögölhetnek, darab-darab, és voltaképp így tekintenek az egész Fideszen kívüli világra.

Újabb cukiság, hogy megint csak tegnap megvétózták az EU-tagországok belügyminisztereinek közös nyilatkozatát, amely arról szólt, hogy a tagállamok vállalják a Földközi-tengeren működő NGO-hajók által Afrikából Európába szállított migránsok szétosztását. Kontrát Károly belügyminiszter-helyettes azt böfögte: „megdöbbentő, hogy a bevándorláspártiak újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy saját akaratukat és a migránsok betelepítését rákényszerítsék a tagállamokra”. Ezzel az a baj, hogy ótvaros hazugság. Pár napja meséltem a Baywatch és illiberizáció című kis színesemben, hogy ez a gondolat Heiko Maas német külügyminiszter fejében született meg.

De nem úgy, ahogyan Kontrát hazudja. A német külügyminiszter arról beszélt, hogy létre kívánja hozni a “segíteni készek szövetségét”, s ezzel a Földközi-tengeren keresztül érkező menedékkérők önkéntes elosztását és befogadását szorgalmazza. Mert, mint kifejtette: “Megengedhetetlen, hogy a földközi-tengeri életmentés továbbra is azon a vitán bukjon el, hogy a kimentett embereket hogyan osztják szét. Tovább kell lépnünk azokkal a tagállamokkal, amelyek készek menedékkérőket befogadni, és a többi tagállam is bármikor csatlakozhat”. A szociáldemokrata külügyminiszter úgy gondolja, elfogadhatatlan az, hogy minden egyes érkező hajónál alkudozás kezdődik emberéletekről.

Erre mondott vétót Pártunk és Kormányunk. Visszatérve az egészségügyi ellátásra viszont, kétszáznyolcvan (280) menekült vár a tranzitzónában, az ő ellátásuk a macerás Szijjártónak, de, mint látjuk az etetés is gondot okoz, illetőleg, lehetőség szerint éhen pusztítanák az untermenscheket. Ilyenek lehetünk akár mi is, de, hogy oldjuk a drámai hangulatot, lehet, hogy a menekültek áldhatják a saját urukat, hogy nem kerülnek be a magyar egészségügyi rendszerbe, lehet, hosszabb életűek lesznek. Ez ugyan mókás, mégsem tréfadolog, és az sem, hogy Szijjártó szerint azért nem jár nekik ellátás, mert nem fizetnek itt adót. Akkor most kezdjek el ukránozni?

És most, hogy elbeszélhetővé tettük az elbeszélhetetlent, nézzük, miből élünk. A Külügyminisztérium adományából élünk máma, mert amióta a futsalos ordibál ennek az élén, naponta adja a nagyközönségnek és a finom úri diplomatáknak a gondolkodni meg elszörnyedni valót. Egyrészt, hogy milyen avas szagú parasztudvarról szalajtották őt, másrészt pedig – s ez a fajsúlyosabb, mert Hruscsov is verte a büdös cipőjével az asztalt azért, tehát nincs új a nap alatt -, hogy milyen elfajzott eszmék folynak ki a mosdatlan száján, milyen barna levek.

Mivel nagyvonalú vagyok, azon gálánsan túllépek, hogy tegnap az ENSZ, ezen belül annak emberi jogi biztosa, bizonyos Fionnuala Ní Aoláin támadta meg rétjeinket, szüzeinket és ormainkat, mert kérdései és kétségei voltak kies hazánk házi terroristájával, ezzel a bizonyos Ahmed H.-val kapcsolatban. Az a röhej, hogy ez most épp mellékes, mert ismerjük a mese színét és visszáját. Így unalmas is lenne a sztori, ha a külügy nem csavar egyet rajta, és amiatt nem húzza fel az orrát, hogy ez a Fionnuala Ní Aoláin érthetetlen módon egyenlőként tekint az ő terroristájukra, és következetesen Mr. Ahmedként emlegeti, mintha ember volna.

Ha ez a baj, márpedig ez, akkor a külügy, csak úgy, mint a tranzitzónákban éheztetetteket, mókusnak tekinti Ahmed H.-t, akkor viszont elszörnyed, ha emiatt őt is lemókusozzák. Ez elgondolkodtató, de máma más tanulságokat vonunk le a bájos történetből, messze hatóbbakat, mert a mókus vs. nem mókus dichotómia amellett, hogy bepillantást enged az ezt használó delikvens lelkének bugyraiba, mégis csak névhasználati kérdés. Hogy a szart szarnak nevezzük, vagy masnit adunk rá és csokipudingnak, mindegy. Büdös így is, úgy is. Ki élvezettel nyalja ennek ellenére, ki pedig okádik tőle.

Ennél aggasztóbb az a gyakorlat, hogy a külügy, s rajta keresztül a birodalom milyen filozófiával viszonyul az akárhogy nevezetthez. Az hüvelyezhető ki ebből a sztoriból, hogy a rezsim végleg rásütötte a billogot, stigmát adott neki, olvasatukban Ahmed H., mert megafonozott a határon, egy életre terrorista. S most függetlenül attól, hogy az volt vagy sem, büntetése letöltése után bűntelennek kellene tekinteni, mint ahogyan a bírói ítélet előtt is megillette volna ez a jog, amit nem kapott meg. Ahogyan Czeglédy sem, és nemcsak a szolgasajtó, hanem az országgyűlés is ítéletet mondott felette.

Ez a gyakorlat azért több rossz érzést kelt a halandóban, mint, hogy kit neveznek mókusnak vagy kit nem. Ebből a meséből az világlik ki, hogy, mint Pelikánnál akár, Ahmed H.-nál is az volt a kérdés, hogy akarnak-e példát statuálni vagy sem, és akartak. Csak senki nem nézett rá a papírra, hogy: de Virág elvtárs, ez az ítélet. S mindez csak a történet első fele, amely Bástya elvtárs uralkodására emlékeztet, a másik – és ez tetszik ki a miszteres felháborodásból -, aki egyszer vétkes volt, az örökre vétkes is marad. Az ítélet előre születik, a stigma pedig lemoshatatlan, mint a fölvarrott sárga csillag.

Ezzel viszont az a baj, legalábbis vélekedésem szerint, ha konzekvens az ember, ami azért nem árt, akkor arra jut elmélkedésében, hogy aki egyszer KISZ titkár volt, az is marad, aki MSZMP tag vagy alkalmazott, úgyszintén, az Ifjú gárdistáról és kommunista belpolitikai rovatvezetőről nem is beszélve. S ezen a ponton ugrik be Kövér pedellus halhatatlanja, miszerint kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Így, ha a díszes kompániára nézünk, akkor be kell valljuk, igaza van a pedellusnak. Az ő történetükben azonban vannak egyenlőbbek, visszamenőleg csak őket lehet feloldozni, mindenki más mókus, csak ők nem.

Ilyenekre jut az ember, ha a miszterezés miatt tutul a rezsim, és így, május elsején, az orgonaillatban lehangolja őt a barnainges tobzódás, de ezt követeli a megfontolás is. Ugyanis az úgynevezett mértékadó értelmiség akkora vehemenciával gázolta el a szerencsétlen, tudatlan és antipolitikus Bangónét, hogy ennek a zivatarában azt is ugyanolyan vehemenciával kellene beleordítani a világba, ha a rezsim nem szóban, hanem tetteiben viselkedik mókusként azzal, akit ellenségének tart. S aki most a szocik együgyűjén veri el a port, Ahmed H.-hoz hasonlatosan szintén terítékre kerülhet. Azt hiszem, Kierkegaardtól loptam a konklúziót, de ez most mindegy is:

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. – Amúgy virslire, lufira vigyázzatok, le ne égjen a házatok.

Föltárult aztán az ajtó, és egy félig eszméletlen, vérző fejű embert vonszoltak ki a szobából. Fekete cipője orra csíkot húzott a járólapra veres vércseppekkel fűszerezve. A folyosó végén kinyitották az utcára nyíló ajtót, a két fogdmeg pedig, aki eddig húzgálta az ernyedt testet, meglóbálta azt, és kihajította, csak úgy puffant. Az egyik öltönyös elborzadva súgta oda a másiknak, hogy alig is hallatszott.

– A holland nagykövet volt az. – és néztek egymásra, mi van itt, mi történik, hová kerültek.

Közben takarítónő érkezett vödrével csörömpölve, sikálta a fekete csíkot és a vércseppeket, csinos otthonkája kurta volt, kilátszott a térde kalácsa, s ahogy ránézett az öltönyösökre, merészen kigombolta azt az otthonkát ott felül. Hívogatóan riszálta a farát, úgy sikált, de ezeket nem érdekelte egyáltalán, csak azzal törődtek már, mi vár rájuk az ajtó mögött, milyenféle borzalmak.

– Magának mi a bűne? – súgta oda félve az egyik nagyon finom öltönyös a mellette ülőnek, akinek pipafüst és csokiszaga volt.

– Írt valamit a Twiterre az egyik miniszterem. – súgta vissza ez – Hogy nem tetszik neki, ami itt folyik.

– Az enyém pedig interjút adott hasonló tárgyban a New York Times-nak. – idáig jutott a sugdolózásban a finom öltönyös, amikor a takarítónő nagy csörömpölve elvonult, az ajtó mögül pedig éles kiáltás hallatszott.

– Következő.

A finom öltönyös meg a csokiszagú udvariaskodtak, hogy te jöttél előbb, te ülsz közelebb. Látszott, hogy nem akaródzik bemenni egyiknek sem, amikor fölpattant az ajtó, egy mahomet ember kilépett, megragadta a legközelebb ülőt, aki a csokiszagú volt, és behajította a szobába.

Ott pedig kezdetét vette a látogatás, amiből a folyosóra mondatfoszlányok, szavak hallatszottak ki, hogy Soros, migráncs, ENSZ, magyarok. És a tompa puffanások megint, a sikolyok, de még ez sem volt elég, föltűnt egyszer csak egy ember, karikás ustorral a kezében, aki kérdés és kopogtatás nélkül lépett be a titokzatos szobába, ahonnan csak annyi látszott ki, hogy a csokiszagú fekszik a földön, föléje hajolva meg egy szemüveges alak ordít. Aztán az ajtó bezárult, hallatszott az ustorpattogás, a takarítónő pedig készenlétbe helyezte magát a vödrével. Még egy gombot kigombolt a mellénél, és csókokat küldözgetett a várakozóknak, akik azonban ügyet sem vetettek rá szorultságukban, kivéve a melegítőst.

Ő vette a lapot, nem látszott rettegni, és kacsingatott a takarítónőre, aki megkérdezte tőle.

– Mit csinálsz itt, aranyom? – és csókot fújt felé a kezéből.
– A futsalos mezeket hoztam a mosásból. – felelte a melegítős, és ő is csókot fújt.

Odabent azonban, az ajtó mögül most már úgy hallatszott, mintha nyúznának valakit elevenen, és az elfojtott ordítás, a magyarokkal, Sorossal. Ezek itt, a külügyben már megszokhatták az ilyesmit, mert, amint az ustoros ember bement a szobába, egy másik ajtóból hordágyat hoztak elő, odakészítették, várták a sorukat, ami el is jött, az ajtóból kizuhant a csokiszagú, de már nem volt csokiszaga, hanem vér meg veríték, és úgy hevert ott a földön. Összenyalábolták, rárakták a hordágyra és eltüntették a folyosóról.

Ekkor feltűnt az ajtóban a szemüveges, törölgette izzadt homlokát, igazgatta a felgyűrt ingujját, de meglátva a melegítőst földerült a képe, és harsányan szólt oda.

– Szevasz Jenő, hoztad a mezeket? Gyere be! – Jenő bement, vitte a nejlonját, még visszakacsintott a takarítónőre, aztán eltűnt az ajtó mögött, ahonnan harsány röhögés, pohárcsörgés hallatszott, és az, hogy rázendítettek a Székely Himnuszra, csak úgy harsogott.

A három, aki még a folyosón maradt, csak nézett ki a fejéből rémülten, és a nagyon finom öltönyös praktikusan csak annyit szólt.

– Meneküljünk, uraim! – és menekültek, szaladtak volna az utcára, de útjukat állta három vak komondor, mint valami cerberusok, csattogott a foguk és fröcsögött a nyáluk. Visszahőkölt ez a három tehát, telefonáltak volna, de nem volt térerő. Ott kellett maradniuk, hogy megkapják a büntetést, a takarítónő csörömpölt a vödrével, rúdtáncolt nekik a felmosófával, s ahogyan teljesen kétségbe esve várták a halált, az ajtó mögül harmadszor hangzott fel a vonyítás: ki tudja merre, merre visz a vééégzet, és ekkor megdördült az ég.

Jelentkezek megint, viszont egyáltalán nincsenek jó híreim. A hangulat itt, a lépcsőházban furcsa, azt hiszem, leginkább feszültnek mondható, főleg, miután ráhívtam a rendőröket a három nyugdíjasra. Mint emlékezhetnek, ők K. József, aki hentes volt aktív korában, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár. Annyi teljesen biztos, hogy ők rendszerünk ellenségei, de olyat még nem tapasztaltam náluk, ami miatt elvitethetném őket. Tulajdonképpen pártunk és kormányunk nagyon kesztyűs kézzel és nagyvonalúan bánik a belső ellenséggel. Emlékszem, a régi, szép időkben bármit kitalálhattam, már vitték is a bitangokat, senkit nem érdekelt igaz-e vagy nem, törték a csontjukat, és boldogok lehettek, ha aztán egyszer esetleg hazajöhettek.

Ezt a határozottságot hiányolom pártunkból ezekben a nehéz, vészterhes időkben, amikor Soros, az Unio, az ENSZ, a migránsok ránk zúduló hordái és a liberális média hazug ármánykodása egyszerre veszélyezteti nemzetünket. Jól mondta Boros miniszterelnök úr, hogy ébredjen a magyar, mert elveszünk. Szívem szerint a saját kezemmel fojtanám meg ezt a hármat, de sajnos egyelőre még nem lehet, és erősebbek is. A volt hentesnek akkora tenyere van, mint egy szívlapát, a vasutas legalább másfél mázsa, a történelemtanár meg, amikor még szóba álltak velem, olyan dolgokról beszélt, amit egyáltalán nem értettem, olyankor pedig csak hümmögött, mosolygott. Szét tudnám verni azt az intelligens pofáját, de ezt sem lehet, ugye. Nem tudom, hogyan dolgozhatok így, de azért rajta vagyok a dolgon.

A szemben lakó Mária néninél is elrontottam a renomémat, mint emlékezhetnek, amikor a konzultációról kérdeztem. Fogalmam sincs, mi lehet a baja, még csak hetven éves, és nem kérdezhetem meg, hogy akar-e szaporodni a nemzet javára? Aztán megpofoz a ribanc. Komolyan mondom, teljesen elfajult a helyzet, a gukkeremmel se megyek semmire. Nappal csönd van, sötétedés után meg, amikor hangokat hallani az utcáról, nem látok semmit, amióta kicserélték a világítást ilyen halogénesre. Biztos jobb, és az én szememmel van a baj. Jelentkeztem a szemésznél, három év múlva már fogad is, és én elgondolkoztam, milyen jó is ez, mert lehetne olyan is, hogy szemész egyáltalán nem is lenne. Akkor panaszkodhatnánk, no de így? Ebből is látszik, hogy ezeknek a sorosistáknak semmi sem elég jó.

Mindegy is, azért vagyok én, hogy lebuktassam őket. Most, hogy nem engednek maguk közé egyáltalán, arra jutottam, hogy másképpen férkőzök a közelükbe. A hentesnek van egy öt éves forma lányka unokája, olyan kis cserfes, copfos, mindig itt lebzsel a nagyapjánál, gondoltam, lefizetem, megvesztegetem, hogy hallgassa ki őket, és jelentsen nekem. Kilestem, amikor egyedül volt a lépcsőházban valahogyan, fogtam egy kis cukrot, csokit és szóba elegyedtem vele, hogy beszervezzem. Odatérdeltem elé a fájós lábammal, vettem elő a csokit és suttogtam neki mit akarok, amikor Mária néni innen szemből kirontott, és pedofil állat kiáltásokkal a járókeretével kezdett püfölni, alig tudtam bemenekülni a lakásba. Erre előkerült a nagyapja, a hentes, és úgy ütötte az ajtót, hogy majdnem beszakadt.

Ebből is látszik, hogy az elevenjükre tapintottam, a kislány tudhat valamit, ha ennyire fölháborodtak, és úgy védték, mint valami királylányt. Viszont ekkor kiugrott a nyúl a bokorból, a hentes, miközben majdnem beszakította az ajtót, nem is engem szidott, hanem a rendszert meg a papokat, olyan szavakkal és akkora mennyiségben, hogy nem tudtam megjegyezni. Így az lenne a kérésem a tisztelt szerkesztőség felé, küldjenek nekem valami lehallgató készséget, magnót, hogy dokumentálni tudjam azt a fertőt, ami ezekben tombol. Ezen túl azt is kérném, hogy mivel nem merek már kilépni a lakásból, mert ezek fölfalnak, a technikai készségek mellett valami ételt is küldjenek, s ne a postán. Futár hozhatná, s ha ideér, konspiratívan az ablakon kopogjon, három rövid, három hosszú, három rövid, mint az SOS jele. Nagyon várom, fogytán az élelmem.

Szebb jövőt! A házmester.

És nem volt ott egy Kövér Laca, hogy kitiltsa őtet, ezért törölni kellett a járatot, holott mindent megtettek, hogy ne erőszakolja meg a légikisasszonyokat. Bajba jutott madarak rögzített segélykiáltásait, segélycsipogásait játszották le neki, hogy megijedjen. A terv annyiban jó volt, hogy a madár megijedt, de nem szállt ki, hanem úgy elbújt, hogy sehol sem találták. A gépet emiatt végül nem merték elindítani.

„Állítsuk meg a rigót!” címmel nem indított akciót pártunk és kormányunk, mert elfogyott a pénze. Mint kiderült, azért, mert egy, a Fővárosi Vízművel közös projekttel 22 ezer euróval, vagyis 6,8 millió forinttal mozdítjuk elő egy szíreket befogadó menekülttábor vízellátási gondjainak megoldását. Az ENSZ szakosított szervezetei afrikai munkáját pedig 2012 óta – vagyis öt év alatt – 1,2 millió euróval, 374 millió forinttal támogattuk.

De ez is alig negyede annak a summának, amennyit a sajtóhírek szerint a két hónapja zajló nemzeti konzultáció „Állítsuk meg Brüsszelt”- plakátjaira költött a kormány, és kevesebb, mint tizenkettede annak, amennyibe a tavaly októberi menekültellenes kormányzati gyűlöletkampány hirdetései kerültek a közel egymilliárdos utólagos „tájékoztató kampány” nélkül.

Ilyen kiadások mellett, amikor az oroszoknak adjuk át a keményen dolgozó kisemberek hálószobatitkait, azt is megtudtuk, hogy miniszterelnök úrral kapcsolatban nem merült fel a nemzeti szuverenitást érintő biztonsági kockázat. Ez a nemzetbiztonsági bizottság ülésen derült ki, amit Gyurcsány miatt hívtak össze, de sem ő, sem a ’zorbán nem ment el reá.

Mindebből az következik, hogy tégedet, nyájas olvasó, valamint engemet is hülyének néznek. Annyit sem érünk a hatalom, és állítólagos ellenzéke szemében, mint a rigó a pilótafülkében. Ez szomorú dolog, de Isten segedelmével túléljük ezt is. A rigók jó fejek egyébként. Tavaly, amikor nyáron száz fok volt, egyikük a kertben ugrált fejest a vizes vödörbe, amely látomáson oly jól szórakoztam, mint egyetlen Gyurcsányon és Orbánon még sohasem. Csak a rigókban lehet bízni most már.

Azokra a csúcsokra, amelyet ő meghódított, követni lehetetlen, egyedül a főminiszter, Lázár János próbálkozott meg a feladattal, aki manapság történelemben utazik, és ilyeneket tud: „Szent István óta az állam létezésének és hazánk megmaradásának egyik fontos feltétele, hogy a magyar állam mondja meg, ki élhet a területén és ki nem. Ha ezt a jogot átadjuk Brüsszelnek, annak beláthatatlan következményei lesznek. A soknemzetiségű Magyarország korábban háborúhoz, majd Trianonhoz vezetett.”

Nézzük meg akkor axiómáit közelebbről, elsőként ezt a Szent istvánosat, aki szerencsétlenre lépten-nyomon – mint a vezérminiszter is – hivatkoznak, meg a jobbját hurcolásszák, ilyenek. Szívük joga, ellenben, ha már így kívánják alátámasztani a hagymázukat, akkor nem ártana tudni valamit arról, amiről beszélnek, de már rég kiderült, hogy ez nincsen így. Mikrofon van előttünk, böfögünk bele. Ez van. Én most lusta leszek nagyon, és nem erőlködök, magának Szent Istvánnak a szavaival mutatom be Lázár úrnak, hogy első királyunk – aki maga volt az állam, ugye – mit gondolt arról, kik is éljenek országának belsejében.

„VI. A vendégek befogadásáról és gyámolításáról
A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak…”
(Szent István király intelmei Imre herceghez)

Szólni többet erről nem szükséges.

Másodjára: „A soknemzetiségű Magyarország korábban háborúhoz, majd Trianonhoz vezetett.” – Mondja nekünk a tudós János. Meglátásunk – és a történettudomány – szerint háborúhoz nem a soknemzetiségű Magyarország, hanem egészen más okok vezettek, viszont nincsen nekünk ahhoz helyünk, hogy mindezt részleteiben elmagyarázzuk a hódmezővásárhelyi győzőnek.

Trianonhoz viszont az akkori uralkodó réteg – a jelenlegihez hasonló – baromsága vezetett. A háború előtt ugyanis a magyar elit folyamatosan szűkítette a nemzetiségek jogait, a kisebbségek egyre erősödő nacionalizmusával szemben ez a politika pedig csak a feszültség növelésére volt képes, mélyítette az ellentéteket, ami végül az ország feldarabolásához vezetett. A konfliktusok elharapódzásáért és a kompromisszumok elmulasztásáért hibáztatható a nacionalista lázban égő magyar politikai elit éppúgy, mint a nemzeti érzésektől fűtött, túlzó követelésekkel előálló nemzetiségi vezetők.

Ez van. Illetve volt, tényleg csak dióhéjban.

Most viszont megint lázban égünk, ahogyan elnézegetem a Fidesz folyását. Mellesleg itt a környékünkön éldegélnek csendesen horvátok meg svábok, az ország más részein románok, szerbek, tótok, örmények, lengyelek, meg még ki tudja, hányféle náció. Akkor most mi van? Takarodjanak, mert nem mélymagyarok? Ugyan Orbán Viktort illette keresetlen szavaival, de ezek szerint – Lázár nyomán – az egész Fidesz vezérkarra vonatkozik Zeid Raad al-Husszein ENSZ főbiztos meglehetősen lehangoló megállapítása.

“Eltérő módon, de mindannyian arra vágynak, hogy olyan tiszta és csodálatos formában támasszák fel a múltat, amelyben a napsütötte mezőket a nemzetiségi vagy vallási alapon egységbe tömörült népek lakják, ami ebben a formában valószínűleg soha nem volt igaz. Ez fikció, az ilyen leegyszerűsítő és féligazságokat használó vezetők pedig az aggódó emberekben szunnyadó félelmet táplálják.”

És tesznek a tűzre derék módon, a tudatlanság mellett nem riadva vissza – hm, legyünk eufemisztikusak – valótlanságok állításától sem. Lázár ugyanis azt is elmesélte nekünk, hogy:

“Mostanában száz-százhúszezer emberről beszélnek Brüsszelben a hazánkra érvényes kötelező betelepítési kvóta kapcsán. Ez a családegyesítést, valamint a gyermekvállalást figyelembe véve néhány éven belül már egy öt-hatszázezres, folyamatosan gyarapodó közösséget is jelenthet. Kérdéses, hogyan lennénk képesek a teljesen eltérő kulturális és társadalmi hátterű, Európában gyökér nélküli, Afrikából vagy a Közel-Keletről származó és saját vallási és kulturális identitásához erősen ragaszkodó közösség integrációjára.”

Mindehhöz annyit fűznénk hozzá csöndben – mert tényleg mindegy ezeknek -, hogy nem jön ide senki sem, hacsak nem a kötvényeik által néhány ukrán maffiózó. Viszont kiegészíthető ez az egész Balog tiszteletlenes elszólásával, aki meg azt vallotta be, hogy mit is kezdenénk az idegenekkel, amikor még a saját romáinkkal sem tudunk mit tenni. A lázári logikát követve: eridhetnek ők is a búsba.

Az a világ tehát, amely mindezek nyomán és után fölvázolódik az emberben, meglehetősen lehangoló képet mutat. Mert vagy fasizálódunk, amire minden esély megvan, vagy csak a kampány hevében égnek a mostani megmondók. Viszont a végeredmény mindkét esetben ugyanaz. Ezek aljas, manipuláló mocsadékok, más megfejtés nincsen. És az a baj, hogy van hozzá közönségük is, egyre gyarapodó mennyiségben. Semmi sem változott száz év alatt.

Nagypapának lenni nagyszerű dolog lehet. Ahogyan az ember kebelén ott szuszog és nyüszkölődik a kisded a keresztelő után, akkor elönti Isten bárányának szívét valami melegség. Ilyen élményekkel gazdagodott Orbán Viktor a napokban, és nem volt olyan szerencsénk, hogy megmaradt volna ebben a kegyelmi állapotban, rágyújtott volna egy pipára a teraszon veresbort szopogatva, vagy valami ilyesmi.

Aki örökös miniszterelnök, az örökös miniszterelnök, ez olyan átok, amiből képtelenség kikecmeregni. Zárójelben fölhívnánk a keresztelést végző pap bácsit, mindezek után legyen résen, és vigyázó szemeit Iványi Gáborra vesse. Tudnia kell, miért. No, mindegy – nekem legalábbis -, viszont amidőn a nagypapa visszavedlett miniszterelnökké, legott eliramlott Krynicába egy kicsit visegrádozni.

Nos, innen jöttek a bajok, mert meg is szólalt, amely őnála az utóbbi években már semmi jót nem jelent. Most azt találta delirálni, hogy az európai álom Nyugat-Európából Közép-Európába költözött. Továbbá: az európai politikusok egy nemzedékének volt egy titkos álma, amely szerint az Európai Unióval el lehet érni azt, hogy a tagállamok elfelejtsék nemzeti és vallási identitásukat, meggyengüljön a történelmi identitásuk, és mindezt egy európai identitás váltsa fel. (Csupa egy kibaszott identitás ez a rohadt élet.)

Az ilyen kijelentések miatt sorolta őt Zeid Raad al-Husszein ENSZ főbiztos meglehetősen illetlen társaságba, kijelentve a nagypapáról és cimboráiról: „Eltérő módon, de mindannyian arra vágynak, hogy olyan tiszta és csodálatos formában támasszák fel a múltat, amelyben a napsütötte mezőket a nemzetiségi vagy vallási alapon egységbe tömörült népek lakják, ami ebben a formában valószínűleg soha nem volt igaz. Ez fikció, az ilyen leegyszerűsítő és féligazságokat használó vezetők pedig az aggódó emberekben szunnyadó félelmet táplálják.”

Egyébiránt éppen a prime minister születésekor, amikor különös módon álltak az égen a csillagok, más embereknek is voltak álmaik. Pédául: „…A mai és holnapi nehézségeket ugyan még le kell küzdenünk, de nekem már van egy álmom, amely mélyen gyökerezik a nagy amerikai álomban. Van egy álmom: egy nap ez a nemzet fölkel, és méltó lesz régi hitvallásához: az pedig magától értetődő, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett…”
(1963. augusztus 28. – Martin Luther King)

Aztán mára meg ide jutottunk. Mert további álomképekről is beszámolt ez a jóember, mármint OV, és arról elmélkedett, hogy húsz éve azt mondták a fiataloknak Európában, ha rendesen járnak iskolába, tanulnak, tiszteletben tartják a törvényeket és szorgalmasan dolgoznak, előrébb jutnak, teljesebb lesz az életük, mint a szüleiké. A legtöbb régi uniós tagállamban azonban ma már a fiatalok kinevetnének, ha ezt mondanánk nekik. – Így vélekedett.

És milyen igaza van. Őrajta is hangosan röhög az a párszázezer fiatal, aki Londonba indult megkeresni az álmokat, amelyeket Orbán és kiszolgáló személyzete jó alaposan eldugott itt, Közép-Európában, viszont ezek szerint csak kutakodni kell a víziók után. Ám ezek a mai fiatalok, ezek semmire sem valók, nem keresgélnek a ládafiában, hanem menne, ki merre lát. Egy dologban viszont nem tévedett ez a mi vajákosunk, a kebelén aldogáló kisunoka az nem megy innen sehová. Itthon van már ő ebben a világban, amit a papi összegrundolt neki.

Szerdán Facebook-olt főhősünk, posztolt úgymond, és ezt:

„Felszólítom az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatalát (UNHCR), hogy 48 órán belül takarítsák el a pártfogoltjaik által hátrahagyott szemetet, amelyet a mezőőreim által ma reggel felfedezett új embercsempész-váró, úgynevezett erdei pihentetőhelyen találtunk. Amennyiben nem teszik, eltakarítjuk mi, a munka borsos árát pedig kiszámlázzuk az ENSZ-nek. A 150 ezer forintos bírság ettől függetlenül megy a szemetelésért a migráció fő támogatójának számító nemzetközi szervezetnek.”

Ne röhögj, mert kapsz a pofádra.

Ez egyébként – ez a kiállás a nemzetért, oder elborulás vagy mi a rosseb – nem egyedi eset, Ásotthalom tehát nem állatorvosi ló úgymond, és Toroczkai sem az. Élénken emlékezünk a két évvel ezelőtti történetre, amikor meg Csizmadia úr a CÖF nevében kívánt levelezni Obama elnökkel, per tu. Mert ez így megy minálunk. Akkor a levélben a CÖF biztosította az amerikai elnököt arról, hogy:

„A magyar nemzet és a civil társadalom egy tapodtat sem kíván eltávolodni nyugati szövetségeseitől, és velük együtt örömmel és állhatatosan kíván dolgozni a jogállamiság keretei között megvalósuló szabadság és demokrácia értékeiért”.

Ezt meg az Ovális Irodába címezték, és erről se beszéljünk többet.

Viszont mindezek kapcsán jut eszünkbe Kövér László szoptatásügyi biztos elmélkedése a baloldal genetikai kódoltságáról, amely torzult karaktereket eredményez. Ezzel a felismeréssel ő egy évvel ezelőtt örvendeztetett meg bennünket.

A fentiekre figyelemmel azon mélázunk, hogy genetikáról gondolkodni valóban hasznos tevékenység, ámde teljesen más aspektusból, minthogy milyen oldala van az embernek. Ady tömören föstötte le az archetípust: „Vad csókok, bambák, álom-bakók…”

Mindezt annak bizonyságaként emlegettük föl, hogy nem vagyunk mi szibériai csíkosmókusok (tamias sibiricus), aki egy cukorfalat, ellenben arról híres, hogy csak hetvenkét órára terjed ki a memóriája, és mindig elfelejti, hová dugta a makkot. Mert lássák, azt is tudjuk, mi történt tavaly, és pláne tavalyelőtt. Milyen demenciára utaló tünetek mutatkoztak/nak a túlparton.

Genetikailag.

Akkor nem fog óvodás naivitásokat nyilatkozni bele a világba, amilyeneket pápák szoktak, miközben épp leszakad a vérveres mennybolt, most épp azt, hogy legyen béke a világban – azaz tűzszünet – az Olimpia ideje alatt. Mintha nem tudná, hogy a faj, amelyet képvisel, az egyetlen a földkerekén, amely arra szakosodott, hogy szakmányban gyilkolássza egymást. Erről szól rövidke ittléte a világban.

Megengedem, egynémely medvék és oroszlánok is halomra ölik a másik kölkét, de csak azért, hogy ők toszhassanak, azaz, ez színtiszta evolúció, mondhatni, ösztön. De közben nem veszik el a kirabolt bácsi rózsafüzérjét, mint az a napokban történt kies honunkban, az ilyen mérvű galádság csakis miránk, emberekre jellemző.

Ilyen körülmények között született meg a főtitkári üzenet. A világ minden harcoló felétől azt kérte az ENSZ-főtitkár, hogy a riói olimpia idejére tegyék le a fegyvert, és tegyék félre nézetkülönbségeiket, meg, hogy: az ENSZ és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szorosan együttműködik egymással a „globális harmónia és béke” megteremtése érdekében. „Az olimpián és a paralimpián emberségünk legjobb részét ünnepeljük”.

Ez nemes, ennek megfelelően meglehetős naiv dolog, viszont értelmetlenül szép. Most épp nem a kultúra, hanem a civilizáció korában vagyunk ugyanis, ezt tudhatjuk a jó Oswaldtól, következésképp szellemünkben közünk sincs az ókori görögökhöz, a barbár Rómához sokkal inkább. Hogy megértsük, olvassunk Spenglert, aki csak csöppet volt fasiszta, ám kerek egységben föstötte le nekünk fajunk jellemzőit.

Az emberiség ártatlan gyermekkorában, a Peloponnészoszi-félszigeti Olümpiában Zeusz isten tiszteletére ünnepi játékokat rendeztek a görögök, aztán gondolták, hogy ez alkalomból futkároznak is kicsinyt. Így a vallási ünnepségeket sporttal kötötték össze, és a hagyomány szerint a Megváltó előtt 776-ban megszületett az első olimpia.

Ez annyira megtetszett nekik, hogy a játékokat több mint ezer éven át minden negyedik évben megszakítás nélkül megtartották. Igazi jelentőségét az adta az egész felhajtásnak, hogy a rohangászás idejére szent fegyvernyugvást hirdettek, azaz általános béke volt, amit a görögök mindvégig tiszteletben is tartottak, mert ők görögök voltak.

Spengleri értelemben az apollóni kultúrkörhöz tartoztak. De mint a mestertől tudjuk, minden kultúra elér a túlérettség állapotába, amely maga után vonja a civilizáció kialakulását, amely gyökeresen tér el a kultúrától, mert ugyan fejlettebb, de magában hordozza a hanyatlást is.

Ilyen értelemben nevezte Rómát, a kialakult civilizációt faustinak. Mindez az olimpia sorsát tekintve annyit tesz, hogy a Megváltó után 393-ban Nagy Theodosius császár a kereszténység végleges megszilárdítása érdekében minden pogány rendezvényt betiltott, így az olümpiai játékokat is beszüntette. Ne, cseszd meg.

Visszatérve a főtitkár úrra: arra hívnánk fel a figyelmét, hogy jelenleg is a fausti állapotban leledzünk, ergo, a kultúra hanyatlik, olyannyira, hogy a felélesztett olimpiák miatt még soha, egyetlen háborút sem hagytak abba, ellenben olimpia már maradt el öldöklés miatt, mint az tudvalévő.

Sőt, 1972-óta, amikor is nyájas terroristák látogattak el Münchenbe, az úgynevezett olimpiai faluk inkább hasonlítanak koncentrációs táborhoz, mintsem kellemes üdülőhelyhöz, s csak azért, hogy ne gyilkolásszák ott halomra a sportolókat. És így lesz ez Rióban is. S amíg ott a nemes urak és hölgyek ugrálnak meg futkároznak, az IÁ majd monoton módon fejezi le az embereket, és még rengeteg cukiság fog történni szerte a földkerekségen. Ide jutottunk. Ábrándozni lehet, ámde tök fölösleges.