Ekkor történt meg az, ami a Szellemirtókban kudarcot vallott. Ha emlékezünk, ott a kalimpáló kisded testébe igyekezett beköltözni a gonosz, hogy eggyé váljon vele s új életet nyerjen. A filmben perszehogy győzött a jó, és aztán boldogan éltek az idők végezetéig. Balázs Péternek viszont nem volt ilyen szelleműző stukkerje, így elveszítette azt, amit Enhéduanna négy és félezer évvel ezelőtt megszerzett: a személyiségét.

Ez az Enhéduanna akkád hercegnő volt, emellett Nanna holdisten főpapnője Ur városában, és sumér nyelven írt himnuszokat. A kultúrtörténet azért tartja őt számon, mert egyrészt költeményei a világirodalom legkorábbi fennmaradt emlékei, de ennél lényegesebb, hogy ő volt az első, aki aláírta azokat. Ez volt az a pillanat széplelkek szerint, amelyben az ember kiemelkedett az arctalan tömegből, és bátran szembenézett a veszedelemmel, amit úgy hívnak: én.

Erről a kiváltságról mondott le Balázs Péter, és massza lett belőle. A folyamat már 2002-ben elkezdődött, amikor az istenség veresége feletti csalódásában a polgári körök akolmelegében keresett védelmet, és bevallása szerint meg is találta. Viszont ez itt nem a „Szeszélyes évszakok”, hogy egyfolytában ő szerepeljen, csupán egy kiindulási tétel, más néven állatorvosi ló.

Rajta azt lehet vizsgálni, hogy az emlegetett főpapnő után – akit bízvást nevezhetünk az első liberálisnak, sőt, ha nem vigyáz, még sorosista is lesz ezzel a túlhangsúlyozott egóval – az emberi faj törzsfejlődése hogyan torpan meg kies hazánkban, sőt, egyenesen vissza is fordul. Az orbánizmus ideje alatt ugyanis azt tapasztalhatni, hogy az ego megszűnik létezni, és csordaszellemé változik.

Ennek élő bizonyítéka Balázs direktor, s innentől, mivel írásunkban betöltötte a neki szánt szerepet, felejtsük el, mert nincs is igazán. Ennél érdekesebb, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik az a trutymó, amelyben föloldódik kétmillió honfitársunkkal együtt. Ez ugyanis a rendszer leglényege, értük és belőlük van, mert ha jól megrázzuk és elkeverjük, akkor például kibukik belőle a putnoki polgármester, mint zsinórmérték.

Ez a Tamás Barnabás például így ábrándozott a széles közönség előtt: „Gyurcsányt a seggem egyik felére, Vonát meg a másik felére rajzoltatom és hagyom, hogy rugdossák. Maximum fájni fog, de megéri, mert oda valók. A Fidesz nyer, mert azzal azért tisztában vagytok, hogy nyer, és ha nem fideszes lesz a képviselőnk, akkor bizony szopni fogunk. Lófaszt fognak adni olyan területre, ahol nem fideszes a képviselő.”

Tavaly ősszel meg egy ünnepinek szánt beszédben akasztatni óhajtott, és ezzel voltaképp hallgatóságának legbensőbb óhajait és vágyait öntötte kéretlen szavakba. Hiszen nekik viszket a gombás tenyerük, ők fenik az esernyőiket és ők vágnának rendet a káoszban savat öntve a mai Endéhuannák képibe. Ezzel csupán azt föstöttem le, mi az, aminek oly jó része lenni.

A katyvasz másik, de kellőképpen el nem hanyagolható része a vallásos révületbe dermedt egyedek összessége, akik most már megint imaláncot indítottak, amelyet egészen április nyolcadikáig fognak csörgetni. Felhívásukból megtudhatjuk, hogy minden nap este nyolckor kell könyörögni Orbán Viktor miniszterelnökünkért, hogy a jó Istenük segítse szolgálataiban, amelyet a magyarságért vállalt.

Voltaképp ez törvényszerű. Ha belegondolunk, Hitler bácsinak is elég volt hat év hatalmon, hogy az összes germánból kihozza az állatot. Ehhez képest a mi Führerünk már nyolc plusz négy éve uralkodik, és minden jel szerint folytatja is. Ám mindebben csupán az a lehangoló, hogyha te is, drága olvasó, nem alélsz el, hogy oly jó ennek része lenni, akkor ki fognak csinálni teljesen, mert ezt követeli a diktatúra szerves fejlődése.

Mégis úgy vélem, tiéd a gyár, magadnak építed. És most engedd szabadon a képzeleted.

A csillagokból indul ki, meg az ősrobbanásból, és egészen váratlan helyeken képes kilukadni. Legutóbb például Endehuannáról mesélt, hogy megértsük a magfúziót, de ugyanolyan természetességgel ábrándozik a légben illó orgonáról, vagy egy biciklin mutatja be, hogyan lassul le az idő fénysebességnél. Túlfejlett Öveges professzor ő a mai kisemberek jódógára, akik viszont nem nézik őtet, mert vasárnap esténként máshol járnak.

Nem is róla akarok azonban misét írni, viszont, ha már szóba került, utána kellett nézni ennek az Enheduannának, hogy okosan a seggemben legyen a fejem. Azt lehet kihüvelyezni róla, hogy Enheduanna hercegnő, a holdisten főpapnője volt az első néven nevezhető költő a Föld kerekén, és nem én. (A francba.) Ötezer éve feküdt be a szövegeknek.

Máma Iraknak híják a régi sumér helyet, ahol ez a némber éldegélt, Neil szerint éppen most, mert az a trágya ötezer év semmit nem jelent, és, ha belegondolunk, igaza van a csillagdásnak. Apró pöttyek vagyunk egy porszemen, ha mást nem is, de ezt igazán megtalálhatjuk vasárnap esténként a dobozban. Ehhöz képest némely emberek kurva fontosnak érzik magukat.

Nézzük ezt a szöveget, amelyet valamely fidesznyik böfögött, és azt hitte, hogy ő kurva okos, meg jófej: „Amikor az elmúlt egy évet kell értékelni, akkor nemcsak a gazdasági mutatókat kell nézni, hanem az emberek véleményét is. Ez az elmúlt egy évben megosztó dolog lett, nem sikerült meggyőzni az embereket, hogy ez egy sikeres intézkedés.”

Én nem tudom, hogy mi baj lehet velem. Enheduanna érdekel, az elébbi szöveg nem. Nincsen neki tartása, veleje, érce. Semmije sincsen neki, csakcsupán a sóhajtás, hogy szavazz rám, de ezt is elbassza. És mindeközben ráébredetem arra, hogy nem vagyok én evilágra való, vagy a világ nem való énbelém.

Júlia Hajgató Jávor testvérem tett közzé valamit, ami igazolja, hogy nem vagyok teljesen hülye. Tőle idézem: „Ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.
(Dr. Martin Luther King Jr.)

Ha érted, mit akarok elmesélni, akkor jó. Ha nem, rásegítek:

„Fülelt a csend – egyet ütött./ Fölkereshetnéd ifjúságod;/ nyirkos cementfalak között/ képzelhetsz egy kis szabadságot -/ gondoltam. S hát amint fölállok,/ a csillagok, a Göncölök/ úgy fénylenek fönt, mint a rácsok/ a hallgatag cella fölött./ Hallottam sírni a vasat,/ hallottam az esőt nevetni./ Láttam, hogy a múlt meghasadt/ s csak képzetet lehet feledni;/ s hogy nem tudok mást, mint szeretni,/ görnyedve terheim alatt -/ minek is kell fegyvert veretni/ belőled, arany öntudat!/ Az meglett ember, akinek/ szívében nincs se anyja, apja,/ ki tudja, hogy az életet/ halálra ráadásul kapja/ s mint talált tárgyat visszaadja/ bármikor – ezért őrzi meg,/ ki nem istene és nem papja/ se magának, sem senkinek.”
(J. A. : Eszmélet)