Úgy csúszott alá hátát a kéreg súrolva, mint a frissen, közelről főbe lőtt bűnös vagy megváltó, úgy rogyott össze, és a szemeiben is legalább akkora csodálkozás volt, mintha véres luk lenne a homlokán, azon át szállna ki belőle éppen a lelke, és körülnézne még egyszer ebben a világban, pipáló kéményeket, rojtos fellegeket látva és a röhögő templomtornyot legvégül utolsó gyalázatára. De csak öreg volt. Tudta már, de nem mondta ki, érezte, de nem látta be, mert mindenki hazudik, legfőképpen magának. Így lett a barátja hirtelen az idő és legfőbb ellensége is egyben, mikor hogy, máma épp jóban volt vele, mert éjjel háromkor az ígéretek szerint visszajön egy óra valahonnan. A traktoristák boldogok voltak, hogy tovább ringhatnak az álom feledkező csalfaságában, a duplagyűrűsöknek mindegy volt, amúgy is ébren forogtak az emlékezés lucskában, Béla viszont úgy gondolta a fa tövében, hogy illőn fogadja ezt a hatvan percet.

Kérdez majd tőle, merre járt, mit csinált, míg nem volt itt, mit látott, amit jobb volna el sem mondania, sőt, úgy gondolta Béla, ha majd fáradtan betoppan, illetlenül megkérdezi tőle, van-e egyáltalán, és ezt komolyan is gondolta. Eltervezte, hogy köszönti méltón, szerbusz idő, mondja majd neki, és teával kínálja vagy kávéval gusztus szerint, s mondja majd azt is, hogy ülj le közénk, kezdd el a mesét szépen, de ezt elvetette. Mégsem köszöntheti az időt, hogy örül, hogy lát ma itt, fehérek közt egy európait. Egyáltalán azt sem tudta, magázza vagy tegezze, mert öregnek sem mondható, ha végtelen, meg különben is istenszerű, ha örökéletű, ezek mind ott kavarogtak Béla fejében, míg várta vissza az időt, azt a nyüves hatvan percet, amit tavasszal erővel elvettek tőle, bár egyáltalán nem hiányzott neki. De átverés volt ez is, médiahekk, mert indulásként nemhogy kapott volna egy órát, hanem inkább elvettek tőle.

Nézte azt a nyamvadt időt az órán mutatkozva, és látta ám, hogy háromkor visszaugrott kettőre a ködös éjjelen, és eltűnt az az egy óra, mintha nem is lett volna. Azon tűnődött, amin ez alatt az egy óra alatt kigondolt, most, hogy eltűnt, mert nem előre haladt, hanem visszafelé, érvényes-e egyáltalán, vagy újra kell kezdenie. Hogy az a pár nanométer, amit ezidő alatt nőtt a körme és a haja, megmaradt-e vagy visszafordult, egyáltalán megtörténtnek vehető-e a dolgok folyása ez alatt. Aki meghalt, meghalt-e, s aki megszületett, él-e egyáltalán, mivelhogy amikor mindezek a csodák megtörténtek vele, a valóságnak az a szelete eltűnt, luk keletkezett a történetben, ami maga az élet. Mert ott volt a friss és ropogós új hatvan perc, aminek köze nem volt az elődjéhez, nem is emlékezett semmire, és ez nem tréfadolog egyáltalán, hanem elgondolkoztató rémület.

Az idő azonban nem volt beszédes kedvében, egyáltalán olyan mafla volt, hogy szóba elegyedni vele nem lehetett, ott gubbasztott, az órában kitöltötte a teret tartalom nélkül, ilyképp hasonlított a bádogbánoshoz vagy akármely más értelmetlen organizmushoz, amelyek létezése ép ésszel nem indokolható. Semmit meg nem tudott Béla, hogy merre járt, mit csinált, és rájött, ez nem is az az egy óra, amelyik tavasszal eltűnt, hanem másik, friss és emlékek nélküli. Ez viszont azzal a veszéllyel járt, hogy szakadás keletkezik a lét és idő illékony szövetében, hiátus mintegy, megszűnik a folytonosság, és az egész világ múlt és jövő nélküli bambaságba süllyed, örök és kilátástalan jelenbe, bár lehet, már régen ott volt. Illetve és tán bizonyosan ott volt, csak titkolta, mert van a hülyeségnek az a fajtája, amelyik szégyelli magát, míg ellenben a bádogbános egyfolytában veri a mellét.

Ilyenek jártak Béla fejében, amíg nézegette ezt a nyamvadt időt, amiről azt mondták, hogy visszakapta, pedig csak egy lufi volt, felfújható, műanyag, de mosható kurva. És most, ebben a pillanatban értette meg, pedig azt hitte, tudja, de á, dehogy, miként és miért iramlanak az örök éjben a kivilágított nappalok, s míg a falu örömtáncot járt a visszakapott hatvan percével, Béla arra jött rá, hogy az örökre elveszett, egyik a másikával nem csereszabatos, lehet erővel ide-oda rakosgatni, de ami volt, vissza sose jön, csak a lesz a világ, ami van, az meg széthull darabokra. Így lett kerek egész a kép, amitől olyan arca lett Bélának, mint a hasfájós csecsemőnek, de a macska újólag bizonyította, hogy rá lehet számítani. Elkezdte a körmét reszelgetni a sarokban, és kimondta a varázsigét: ájn, cváj, dráj. Ekkor lett újra három óra, amit a harang is igazolt halk bimmel és bammal. Hárommal.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkás nem is tudta volna elmesélni, milyen élet nélkül élni, mert ilyen szavak nincsenek. Majd később lesznek, amikor mindenkit elhagy az élete, és leírják a napsugarat ezután, a lombokat ezután és a szelet. Főként a szelet meg a hajnalt. De most nem volt szó semmire, így hát K. Géza ötvennyolc éves közmunkás, mint egy szakadozott plüssmackó, úgy érezte magát. Olyan medveként, akit elfelejtettek, ül a sarokban, lepi a por, gombszeme kifakul, a füle lekonyul és kitüremkedik a bélése.

De legfőképp a magány. Hogy milyen üres minden, mennyire simák a falak, ahogy csorog rajtuk a fájdalom, veszti el ízét az étel, színét a szivárvány, amikor lecsupaszodnak a dolgok. Akár kórházban éjszaka, miközben folyik az infúzió az emberbe, a szomszéd ágyon az utolsókat sikítja valaki, lerúgja a paplant, meghal-elcsöndesül, a nővérke meg sehol. A test kihűl pirkadatra, amikor nyitnak a boltok, zárnak a bárok, és ebben a résben, zárás és nyitás közt, a semmi földjén lehet meglátni Istent.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkásnak egy ilyen világban, s pláne élet nélkül mackógondolatai támadtak, mackóvágyai és mackószíve lett. Ilyen vattabélés a plüssváz alatt, s mivel látta, hogy lomtalanítás lesz holnap, kiült hát a flaszterre egy törött ágy meg egy csorba kanna közé, derekát a falnak vetette, fészkalódott kicsit, és gombszemét a sarokra irányozta, hogy jön a szőke herceg hófehér paripán. De csak egy kulló érkezett, csámpás ember tolta, kalap volt a fején, és vizslatta, mit adott az utca.

A csorba kannát fölpakolta, de K. Gézára ügyet sem vetett, így ő már azon gondolkozott, van-e egyáltalán, létezik-e, tapogatta a plüsscombját, csipkedte a plüsshasát, s amikor annyira vágyott egy fröccsöt, hogy beleveszett szinte, hitte el, hogy van azért. De a kocsma még nem volt nyitva, így hát, maradt. Népes família jött aztán, fordult be a sarkon, kisszekeret tolva, aprónéppel, hangosan, akár egy egész falu, hangyaboly vagy tyúkkatroc, úgy. Vitték amit értek, s ami ért valamit.

– Maci, maci. – sivította az egyik maszatos, nyalábolva fel K. Gézát, ölelve magához, hogy az élet kinézett a hajnali felhők közül, bele K. Géza arcába dévaj ribancul, hogy plüss-szíve nagyot, remegve dobbant, hogy mit is kíván jobban. Tán, hogy ott legyél. – Koszos. – vette el K. Gézát az éledező élettől az apa. – Szakadt a füle, hámlik a szőre, lóg a szeme. – dobta aztán a csorba kanna hűlt helyére. A maszatos is kicsit bánatosan, de a következő kupac igézetében odahagyta, akár az élet nemrégiben.

K. Gézát ettől az egésztől megülte a melankólia. Fölkelt már a Nap, végigtarolták az utcát a kullósok és szekeresek, minden elkelt szinte, száraz virágok, törött mosdókagylók és újságcafatok hömbölögtek csupán, amikor a sarkon hörögve befordult a kukásautó, hogy a maradék maradékát begyűjtse. Kivonja az életből az örök feledésbe, és az amúgy is élet nélküli K. Géza, ötvennyolc éves közmunkás várt a sorára, hogy meghal ő is. Fölkelhetett volna, de nem vitte a lába, vagy nem is akarta igazán.

Szuszogva jött a végítélet, csikorogva-morogva, a sárga mellényesek pedig szenvtelenül hajigálták a napok itt maradt hordalékait. S ahogy az egyik kézbe vette K. Gézát, még felötlött benne, hogy elviszi a kislányának, de van már neki elgondolással mégis az autóba hajította őt. Azonmód darálták le a közmunkást a karmok, tépték apró cafatokra, s ahogy a gép szuszogva bevégezte a dolgát, az egyik mellényes bekopogott a sofőrnek. – Főnök, folyik az olaj. – mutatott az autó alá. Pedig csak vér volt.

Mindez az első percekben nem volt teljesen világos, csak annyi, hogy tavasz sem volt, és máris át kell kapcsolni afrikai üzemmódra, s így, hogy ennyire felgyorsultak az események, Bélának el kellett gondolkodnia az időről, amely a térrel együtt ott görbült meg a Szentháromság szobor mellett, s ha belenézett a tölcsérbe, ellátott egészen a miocén korig, ellenkező irányban viszont csak valami bizonytalan fényesség derengett, amiből azt a következtetést vonta le, hogy a jövő teljesen bizonytalan, viszont ott kattog a lába alatt.

Beleesett már néhányszor ebbe a csapdába, de most semmi kedve nem volt hozzá, mégsem volt mit tenni. Be kellett látnia, hogy van ugyan szabad akarata, de ez véges, és csak addig terjed, hogy megissza-e a fröccsét vagy sem, kitekeri-e a böszme polgártársak nyakát vagy sem. Különben pedig ki van szolgáltatva az őt alkotó anyag kényének kedvének, amely olyan molekulákat hozott létre önkényesen, amelyek kezdenek elfáradni.

Kiderült, hogy nincs is messze az idő, amikor atomjaira hullanak, ami azt jelenti majd, hogy Bélából is szén lesz meg vas, a benne lévő víz elpárolog a légbe, egyszóval, az életté összesűrűsödött anyag visszaáll eredeti állapotába, ahogyan a csillagokból érkezett, magyarán, Béla rájött, hogy meg fog halni. Érdekes tapasztalat volt, mert eddig eszébe sem jutott, hogy ennek a komédiának ilyen vége is lehet, aztán most jött rá, hogy csak ez az egy biztos, ez a röhejes lezárás, amitől másképpen kellett volna látnia a világot, de nem tette meg ezt a szívességet neki.

Nemrégiben halt meg egy régi cimborája, és, amikor valamikor reggel, tehát az idők kezdetén a kocsma felé haladt, és a lábai érdekesen citeráztak, hogy alig is vitték, akkor minden egyes lépéshez az adott erőt neki, hogy hát az ott fekszik kiterítve, míg ő mégiscsak itt botorkál az Isten szent ege alatt. Tehát, ha abba gondolt bele, hogy mért sajog minden egyes porcikája, már egyáltalán nem lázadt, mert arra jött rá, hogy mennyivel jobb itt szenvedni, mint a nyári hőség elől valamely proszektúra hűvös tepsijébe rejtőzni.

Amikor erre rájött most, a fröccse mellett ülve, azt várta volna, hogy meghatódik, mert itt lehet a valóságos kocsmában, de nem fedezett fel magában ilyen gyerekes érzéseket. És azért, mert mindegy volt, hogy a folyó melyik partján ücsörög, az innenső azért volt jobb, mert olyan apró örömök voltak benne, amit az örök élet képtelen volt nyújtani. Mert belegondolt, hogy az Úr trónusa előtt bambán vigyorogva nem kell fröccsöt innia, zsíros deszkát ennie, böfögni és pisálni, és lássuk be, ezek nélkül az idő folyása mit sem ér, tehát sokkal jobb a végén valami ismeretlen sötétbe hullani, mint a Paradicsom véget nem érő kínjaival szembe nézni.

Az az ötlete támadt, hogy ezzel a fenséges tudással felvértezve elszórakozik kicsit a bádogbánossal, azzal a bizonytalan masszával, amely gomolygásokat ez a szaralak hitnek vél, de eszébe jutott számtalan konfliktusa a plébánia tücskével, és az is, hogy az élet legfőbb iránymutató gondolata ez: légy nagyvonalú! Így hát úgy döntött, békén hagyja ezt a szerencsétlent, mint ahogyan a többit is, az olajos hajúakat, a duplagyűrűsöket, a fogatlanokat és a melegítőben sóhajtozó fiatalasszonyokat.

Sőt, még a fröccsök urát sem avatja be a titokba, abba a felismerésbe, hogy bár ez itt egy nagy átverés, mégis csak érdemes arra, hogy fenségesen elviselje az ember egy ideig. Ahogy idáig jutott, a cseresznye máris megérett, a rigók tobzódtak az örömökben, és Béla sem akart lemaradni a pogány ünnepről. Olyat tett, mint soha eddig. Valami akármi zenét gyúrt elő a dobozból, és rogyadozó térdekkel ingani kezdett, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura azonban csak hülye csoszogásnak látott, ezért meg is kérdezte. – Te meg mi a francot csinálsz? – Élek. – Felelte Béla azzal a bizonyossággal, mintha tényleg igaz volna.

Csodálkoznak, holott nem nagyon kéne, hiszen szinte ösztönszerű reakció ez arra, amikor a természetes piaci folyamatokba hatalmi szóval belenyúlnak. Mivel a pénz határozza meg a tudatot, a népek elindultak a kisebb ellenállás felé, no meg az irányba, hogy igyekeznek minél olcsóbban megúszni a dolgot, mert – mint minden más esetben is – erre kényszeríti őket az élet.

Csak úgy van ez is, mint amikor a brutálisan agyonadóztatott munka világa is a fekete foglalkoztatás irányába húz, mert a törvényeket bötű szerint betartva egyszerűen nem éri meg sem dolgozni, sem pedig foglalkoztatni. Ilyen egyszerű az élet, és ennek belátásához nem kell neves közgazdásznak lenni, elég hozzá a józan paraszti ész, amiből viszont a hatalom jelenlegi birtokosainak nem jutott túl sok. Helyette inkább meghozzák a maguk kedve (és marka) felé mutató törvényeket és szabályokat, aztán, ha nekik nem tetszőn alakulnak a dolgok, akkor jön a NAV, a rendőrség meg a TEK, amely hatóságok egyre gyakrabban csapnak le a legkülönfélébb dolgokra, mert rendnek kell lenni. Így haladunk a rendőrállam felé frissen betonozott úton, akárha világraszóló lagziba vonulnánk (és akkor most csak egy kicsit voltam cinikus).

Mert például: ahogyan minél többen dolgoznak, és annál többen vannak munka nélkül, a minket mostanság elözönlő jólét miatt meg egyre többen kukáznak és válnak hajléktalanná. Velük, ezzel a növekvő réteggel sem tudnak mit kezdeni, ezért az értelmes programok helyett kriminalizálják őket, igyekezve eltüntetni a szégyent a közterekről azt gondolva, hogy ami nem látszik, az nincs is.

Így teremtik meg a látszat-valóságot, amiben élnek – hogy hisznek-e valóban benne azt nem tudom -, de mindebben segítségükre van a szinte totálisan uralt média, amely nyalakodásában azt teszi, mint bármely más szolga: azt szajkózza, amit Ők állítanak a világról, és azt mutatja, amit Ők szeretnének látni, illetve amit Ők szeretnének, hogy lássunk belőle.

De azért – olykor – leomlanak a díszletek, és előbukkan a rögvalóság, a szabályokat kikerülni kényszerített istenadta nép, amely élni akar, még úgy, annak árán is, hogy szabályt szeg, mert erre kényszerítik, és ekképp fityiszt mutat a hatalomnak, ha mást már nem tehet vele.

Már korán alszom el az idő haladtával, hajnalban ugyanezért ébredek, hogy a sötétben, csupán a város lihegő hangját hallva bolyongjak a még mindig forróságot okádó falak között, és könyvekben, hajdan írt levelekben keressem múltam cafatjait, hogy megértsem azt az abszurdot, amelyben ma létezni kell, és mindig az időbe botlok bele, amely ott heverészik a lábaim előtt, csak arra várva, hogy benne hasaljak el, dolgokat rak elém, hogy ne kelljen foglalkozni a jelen őrületével, és ezt jól teszi. Valami borzongással vettem a kezembe egy levelet, amely a létezéshez vezető utam első tárgyi emléke, és nagyanyám kapta anyám születése után, amikor még zsíros bajszú kalapos emberek álltak a fényképezőgépek elé avas szagú parasztudvarokon, tekintetükben a saját őseik lélegzésével, amely parttalan mélységekbe jelöl utat, és azon túl is, a létezés már érzékelhetetlen gyökeréig.

1934-ben így örömködött a már porrá vált rokonság anyám születésének:

„Gratulalunk mind nyajan a drága kis csöppségért. A mult héten vagyis 29-én mondom a mamának azt álmodtam az éjjel hogy a Mariska kezébe egy kis leányt tettek polyában. Azota minden nap a postás vártuk hogy hoza e a lapok amelyben ezt tudatják. Hála Isten hogy szerencsésen ment. Most van nagy öröm sok csok mindnyajunktol.”

Forgattam ezt a sárgult, gyűrött fecnit, és hirtelen belém hasított a felismerés, hogy ezzel a feljegyzéssel váltam magam is az idő fogjává, annak a könyörtelen valaminek leláncolt rabjává, amely miatt, amikor megtudtam, hogy a fiam megszületett, nem ugrándoztam örömömben, mint az bevett szokás, nem lődöztem kalasnyikovval sem, mint az más kultúrkörökben természetes ünneplési mód, hanem a rémület lett úrrá rajtam, mert észrevettem, hogy meg fogok halni.

Szétnéztem múltamban, előjöttek a gyerekkor képei a falun töltött nyarakról, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztunk az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtunk el egy doboz Savaria névre hallgató cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejünk a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent rezzenéstelenül elfedő falon, hogy megérthessem sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson. Itt, ezen a sötét hajnalon értettem meg igazán – holott számtalanszor olvastam már – Füst Milán igazságát.

„Mert minden, ami adatik nékünk: átok és áldás együttvéve. Vegyétek csak ezt: gazdagsággal együtt jár az únottság és az elteltség, szépséggel a hiúság görcse-gondja s az öregedés hatszoros keserve…Fiatal vagy? Nevessél és sírjál egyszerre. Öreg lettél? Akkor is. Szerelmes vagy? Nemkülönben. Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál, s most sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontláthasd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe, s mondom, olyan ez, mint az árnyképek a falon.”

Még a félhomályban keresni kezdtem a múlt tárgyiasult formáit, hogy ellenálljak a kérlelhetetlennek, amikor a kezembe került egy kép hajdani önmagamról és régvolt barátokról, ahogyan bizakodva nézünk a jövőbe, ami a jelen, és rá kellett döbbennem, hogy ketten már halottak, amit eddig is tudtam, de csak most fogtam föl igazán, mert az ott a papíron csak az idő egy kimerevített pillanata, ami semmit sem jelent, bármi is volt akkor és ott, nem létezett.
„Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul.”
(Füst Milán)

Ugyanígy a könyv dedikációja, amit ballagásomra kaptam, ez is ezt mutatja, akik akkor örök barátsággal írták rá a lapra a nevüket, vagy már halottak vagy rég elfeledtük egymást, az elmúlástól kímélt nevek, akik átmenetileg bolyonganak ebben a világban még emberi alakban, tán ugyanazzal a rémülettel szemlélik a körülöttük lévő szétfolyó világot, mint magam ezen az órán, híve vagy hitetlenül, a végeredmény ugyanaz, összerágnak minket a molyok, és még csak azt sem értjük, mi és miért történik velünk és körülöttünk.

„Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a „miért”, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. De mindig eljön a pillanat, amikor nekünk kell vállunkra vennünk. A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, mikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harmincéves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene. A hús lázadása: ez az abszurd. Egy fokkal lejjebb az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen „sűrű” a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránk tör a világ eredendő ellenségessége. Egy pillanatra nem is értjük, hiszen évszázadokon át csak azokat az alakzatokat értettük belőle, amit előzetesen mi helyeztünk bele, hiszen már nincs erőnk ehhez a mutatványhoz. A megszokás által elfedett díszletek visszaváltoznak azzá, amik. Eltávolodnak tőlünk.”
(Albert Camus: Sziszüphosz mítosza)