Alig fordult a szent napra az adventi kalendárium, az aprónépek még ki sem nyitották az erre a dátumra szolgáló ablakot, szívünk még igazán díszbe sem öltözött, a megváltó mégis eljött közénk. Így gondolhatta honfitársunk, és rögvest éjféli misét celebrált sajátos avantgard módon, mindenféle műfaji kötöttség nélkül. Végül is, és összességében a szerenád jellemző jegyeit hordozta magán a pörformansz némi módosulással.

A művész azonban nem szíve hölgyét óhajtotta megnyerni, hanem miniszterelnök urat hajtotta el a jó édesanyjába mandolin kíséret nélkül. Orbán takarodj, vette át a szlogent a hazaáruló civilektől, ám amikor lelke sötétebbik oldala hatalmasodott el a közlendőn, akkor egészen cifra, a magyar nyelv gazdagságát a legnagyobb mélységekig bemutató szókészlet buggyant elő belőle, amelyben bőven szerepeltek bizonyos testnedvek és nyílások, a legősibb foglalatosság szülőanyával együtt emlegetése a karácsony szellemében.

Így folydogált a csendes és szentséges éjt megelőző fölfoghatatlan idő minálunk, közjátékkal ugyan, de minden incidens nélkül. Még csak a közmunkától megfáradt vagy Erzsébet-utalványos népek sem hajtották el a jó édesanyjába a kéretlen csepűrágót, mert nem akadt köztük egy Fülöp úr sem. Ez a mesebeli Fülöp bácsi borította virágba az egyik gyerekkori éjszakámat a város egy másik peremén, igaz, nyáridőn, és rohadt régen természetszerűleg.

Akkoriban annyira új volt a Hadnagy utca világa, hogy a végében kavicslerakat működött a sínek mellett. A szocialista munka hősei az éjszaka leple alatt ordító markolókkal rakták ki a hallgatag vagonokat, mindezzel rohadt nagy csörömpölést csapva. Ezt unta meg az amúgy üveges Fülöp bácsi, és túlordítva a gépeket óhajtotta a csöndet, ami így logikai bukfencnek tűnik, és nem is működött. A kurva anyátokat, alunni akarok, szállt a sikoly a langymeleg éjszakában évtizedekkel ezelőtt, és ím, visszatért az ájer, csak a fejéről a talpára állítva.

A mostani Fülöp úr kívülről ordított befelé, és nem gépek, hanem a zsarnok távozását óhajtotta, de ugyanazzal az ősi indulattal. Még hangjának visítása és bugyborgása is ugyanaz volt. De míg a hajdani üveges spontán módon, mintegy önmaga örömére óhajtott rendet vágni a megbolydult világban, kései utódja bizonyosan a Gyöngyösön felúszó békaemberek uszítását követte. Főhősünk a penzum teljesítése után megnyomta magán a mute gombot, az utcabéliek pedig beleájultak a bejglibe, az elcsendesülő éjbe.

Ez a perc lehetett az, amikor az első jóllakottak sátort vertek a Blahán, hogyha majd tizenkét óra múlva netán megéheznének, kéznél legyen a gulyáságyú, miniszterelnök úr pedig – akinek üdvét az én trubadúrom oly igen óhajtotta -, a másik oldalára fordult ágyában, szája szegletéből keserű nyál csordult, ahogyan kisüstit, kolbászt és szotyolát látott álmainak nyamvadt, elcseszett gőzeiben. Ekkor született meg Jézus, és máris csodálkozott.

Viszont ettől nem lett több élet a világon, és Béla sem volt boldogabb. Hóbortját, röpke szerelmét a léggyel nagyon gyorsan elfelejtette, kísérlete, hogy ezt a vonzalmat valahogyan az emberekre is kivetítse, csúfosan megbukott. Nem tudott kibújni a bőréből, így minden visszazökkent volna az évtizedes megszokásba, ha nem kísértett volna a kisded születésének ünnepe. De egyre közelebb ért ez az elátkozott nap, ami nem kevés fejfájást okozott hősünknek, ahogyan minden zavarta, ami kemelte őt abból a mókuskerékből, amelyet magának taposott ki teljesen önkényesen.

Bajban volt tehát december második felében, és élénk, férfias nyavalygással ezt rendszeresen a fröccsök ura tudtára is adta, aki – bár szeretettel hajolt a nyávogó felé – egy idő után megunta a folyamatos óbégatást. – Ne tutulj má’! – Így próbálta jobb belátásra bírni a lelkében szenvedőt, de semmire sem ment vele. Béla sajnálta a világot, benne magát, néha, amikor a beöntésektől elveszítette a józan eszét, rég halott emberekkel társalgott, gyerekkorát összekeverte a jelennel, s amikor a söprűn akart lovagolni paripám pejkó felkiáltással, a kocsmáros végképp megunta az előadást, és olyat tett, amit addig soha. Szolidan, de kihajította őt az ivóból.

A kocsmával szemben, a téren ott kapirgált a két közmunkás, alig is látszottak a ködben. A fröccsök ura egy ötszázast nyomott egyikük kezébe, hogy kísérje haza ezt a szerencsétlent. Nem volt ez meggondolatlan befektetés tőle, tudta, hogy a pénz úgyis nála köt ki, így mindenki jól járt. A sárga mellényes a röpke úton angyali türelemmel viselte Béla részeg hóbortjait, aki hol nagymamájának nevezte a szürke bőrű vézna embert, hol meg Edit néninek, mert akkor épp úttörőtáborba vitte a delír, és számháborúzott. Nehézségek árán, de végül ágyba került, a sárga mellényes élénken sietett vissza elinni a potya pénzt annál, akitől kapta, hősünk pedig elaludt.

Amikor harminchat óra múlva magához tért, rá kellett döbbennie, hogy nem tudja, mi történt vele az eltelt napokban, azt sem, hogyan kerül egy csokival teli adventi naptár az asztalra. Ebből sejtette, hogy Karácsony táján lehet, de fogalma sem volt, mennyi ideje maradt még az ünnepig. Bekapcsolta a rádiót, és hatalmasan megrémült, amikor kiderült, hogy négy nap múlva magánya beteljesedik, mert semmiféle angyal nem hozza el neki halkan szállva Jézuska fáját, sőt, mint ahogyan fölmérte, egyáltalán semmilyen emberi lény nem lesz kíváncsi rá. Ez persze nem volt újdonság és ismeretlen állapot számára, csak az zavarta, hogy ezen a napon délután négy órát követően nem lehet a kocsmába menekülni az élet elől.

Az elmúlt napok megterhelő ivászatától kitisztult elmével döntötte el, hogy ezen változtatni kell. Úgy-ahogy megmosdott, és tervétől lázasan rohant a kocsmába, ahol a fröccsök ura örült, hogy látszólag ép elmével látja viszont barátját. Amikor azonban Béla előadta neki újabb hóbortját, rá kellett döbbennie, hogy ez az ember végképp elveszett a normálisnak hazudott világ számára, az ötlet azonban nem volt ördögtől való. – Huszonnegyedikén nyissuk meg a magányos szívek klubját. – Magyarázta, és a kocsmáros nem utasította el a felvetést. Miért ne? Gondolta, hiszen olyan mindegy, hogy otthon van egyedül, vagy itt az emberek között áll magában.

Rábólintott, kreáltak a számítógéppel egy plakátot, és már ez jó móka volt. Kicelluxozták az ajtóra, erősen várták a napot, hogy mi lesz itt. Négyen jöttek el, pedig a két szervező tudta, hogy sokkal többen vannak a klubban. A többiben azonban győzött a szemérem, viszont így, ezzel a néggyel teljesen családias lett a szentséges este. Indulásképp meggyújtottak egy csillagszórót, elénekelték a ’Mennyből az angyal kezdetű slágert, és ahogyan haladt előre az idő, úgy lett egyre bensőségesebb a hangulat, s mintha valóban rokonai volnának egymásnak, egy igazi család, tíz óra tájban már anyázták a másikat. Ettől Béla csalódott nagyon, mert rádöbbent, hogy az emberiség menthetetlen állatfajta a kipusztulás szélén imbolyogva.

Hogy mindezt feledje, módszeresen ivott, ugyanúgy magányosan, mintha otthon volna a halott legyével, akire újra úgy gondolt, mint egyetlen értelmes társára az eltelt hetekben, és keservesen siratni kezdte megint. Éjféltájban már teljesen be volt állva, szó-, és köszönés nélkül tántorgott át a templomba, amit azonban igazán nem kellett volna. Ahogy belépett a dohos helyre, meghallotta a duplagyűrűsök vonyítását, hogy „íídes Jíízus líígy velünk”, a fejükön már megint és még mindig billegtek a hülye kalapok, amitől gyerek lett újra, és megszállta az ördög.

Úgy röhögött, mint ötven évvel ezelőtt, nem bírta abbahagyni. Hörgött, visított, és nem volt ott rég elporladt anyja, hogy fakanállal térítse jobb belátásra. Teljesen elveszítette az eszét, a bádogbános tehetetlen volt, a mise pedig félbe szakadt. Béla jóképű botrányba fullasztotta a csendes éjt, olyannyira, hogy a rendőrség és a mentősök egyszerre érkeztek meg visító autóikkal az Isten házához, s miközben hősünk tombolt, azon tanakodtak, melyikük vigye magával.

Az általános zűrzavar közepette befutott a fröccsök ura, aki – menteni igyekezve barátját, és tudva azt, ha az egészségügyesek teszik rá a kezüket, nehezen menekül – meggyőzte a feleket, hogy nem bolond ez az ember, csupán részeg. Béla csuklott erősen, ahogyan a fakabátok bepakolták az autóba, és motyogott. – A kurva életbe, a rohadt, kurva életbe. – Ezt ismételgette, miközben szirénázott vele a konformitás járgánya. A templomnál a rend helyreállott, a népek visszatértek Isten házába, de nem énekeltek már. Csak a bádogbános hangja kongott. – Testvéreim, ne feledkezzetek meg az ívek aláírásáról, csak így lehettek a kereszt hű katonái. – Ezt mondta. Fél egy volt már, karácsony első napja csupasz csízekkel a körtefán, és a kába hívek bambán bámulták a duci kisdedet a szamár mellett.