A postás ezt a szöveget olvasta fel: „A lelki adományok ugyan különfélék, a lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Ezekkel a szavakkal kérjük Isten áldását új templomukra és az ünneplő gyülekezetre. Soli Deo gloria.”

Ezen a ponton apró zavar támadt az erőben. Mindez úgy hangzik, mintha az örökös miniszterelnök mondta volna valamely zűrös ünnepen a mikrofon mögött. Legalább annyira zagyva duma, szinte látni véljük egyetlenünket, amint furcsán félrebillent fejjel, ajkait nyalogatva zengi a légbe az ökörséget.

Viszont aki ezt a szájába adta, vétkezett ellene. Istenre gondolt, közben meg rázuhant a mennybolt, vagy csak sok Bachot hallgat, aki kézirataira tette a szignót rendre: SDG, azaz soli Deo gloria, tehát, egyedül Istené a dicsőség. Persze a zenész méltán volt annyira szerény, amennyire Orbánnak nem kellene.

Az a lehető legkevésbé sem zavarta az üzenőt, hogy az SDG a reformátorok hittételeinek összegzésére szolgál, ezek meg itt görögkeletiek. Templom-templom, Isten-Isten, így vélekedtek az okosok közösen. Jó lesz ezeknek ez is, akik pedig még a görögkatolikus megnevezést sem szeretik igazán, mert ők ortodoxok.

Annyira, hogy Magyarország a konstantinápolyi ortodox egyházhoz tartozik, mint a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátusa. Vezetője Arszeniosz Kardamákisz. SDG, ja. Semmi sem áll távolabb tőlük.

Ezek a nyugati és keleti keresztimádók nem igazán szeretik egymást. Olyannyira nem, hogy a hőskorban a keresztes vitézek, akik Jeruzsálembe indultak muszlimokat irtani, végül Konstantinápolyban kötöttek ki, ahol testvéreiket az Úrban kaszabolták.

Egyelőre béke van, viszont ezer évig a kölcsönös kiátkozás állapotában leledzettek, amit csak 1965. december 7-én oldott fel VI. Pál pápa és I. Athinagorasz konstantinápolyi pátriárka. Ennyit az SDG-ről.

De ugorgyunk! Ott volt a szeánszon Balog tiszteletes, aki szintén elmélkedett kicsinyt. Elmesélte, hogy az elmúlt hat évben 1018 templom újult meg a Kárpát-medencében, közülük 60 újonnan épült. Ez a több mint ezer imádkozó hely nagyon szép, tiszteletre méltó mennyiségű fatorony.

Mutatja, hogy Pártunknak milyen fontos az alattvalók lelki üdve, és mily nagy becsben tartják a szószékeket, ahonnan a papság nem Isten, hanem Orbán dicsőségét zengheti. Végül is, valahogyan törleszteni kell a rengeteg dellát, ami odacsurog és csepeg a kereszt tövébe.

Balog tiszteletes azonban – pedig nem is ivott forró csokoládét, mint Ricanor atya Marqueznél – mégis csak elemelkedett a földtől, és a lélek éhségéről értekezett. Szerinte az, hogy ontják a pénzt a vallásba bele, „lelki éhséget” mutat.

Bővebben: „Azt kívánom a Kárpát-medencei magyarságnak, hogy maradjon meg ez a lelki éhség, mert akkor egészen biztosan emelkedni fogunk, nemcsak gazdaságilag, kulturálisan, politikailag, hanem lelkileg is, és végül is abból indul minden.”

Ez a duma megint rohadtul ott van a szeren. Mutatja, hogyan hatványozódik az ökörség, amikor az ördög ájtatos képet ölt. Az éhes lélek emelkedik gazdaságilag meg politikailag. Ó én édes Istenem.

Viszont fölhívnám a tiszteletes úr figyelmét, aki az emberi erőforrásokért felel, hogy a Kárpát-medencében pár millió embernek nem a lelke, hanem a teste éhes kurvára, akik bizonyosan többen vannak, mint a bigottak, és velük is kezdeni kéne valamit.

Legalább hajszolja szerelembe a boldogtalanokat, mert mit nem olvasok egy ilyen coelhoi mantrákat közvetítő magyar honlapon a pszichológiai éhségről, ami voltaképp a léleké. Ilyeneket:

„Az evés hatása a boldogságérzetünk szempontjából nagyon hasonló a szeretet érzésére. A jóllakottság hasonló elégedettséget idéz elő bennünk, mint amikor szeretve érezzük magunkat. Megfigyeltem, hogy szerelmes állapotban nem is kívánunk enni. A szerelem a legtöbb embert olyan lelki energiákkal látja el, hogy megszűnik a biológiai éhség is, és sokan fogyásnak indulnak anélkül, hogy éhségérzetük lenne, holott tényleg alig esznek valamit.”

Bonyolult egy világ ez, az hétszentség, hogy stílszerűek maradjunk. De azért: SDG! Vagy Allahu Akbar? Teljesen megzavar ez az én éhező lelkem nekem.

A mi nagyjaink is megteszik, ámde nem köpik le a képüket, ahhoz túlságosan belemerevedtek a jóba már időtlen idők óta. Vagy tán olvasni lehetne Faludyt is, aki Recskről szóló bohózatában oly igen érzékletesen mutatja be a nyomort, amikor is azt taglalja, hogy létezik egy szint, amikor az embernek nem a gyomra, hanem az egész teste éhes. Ennél jobban ezt nem lehet ábrázolni.

Harrach ministránsról most nem ejtenék szót, megtettem már napokkal ezelőtt, úgyhogy felejtős a dolog. Ezúttal a mi miniszterelnökünket énekelném meg, aki nem tud túllépni az elcseszett politikusi gondolkodásán, de hát mért is tudna. Erre állt be az agya már csecsemő kora óta, amikor klottgatyában a dolomitosban zabálta a zsíros deszkát.

Szereti a milliárdokat, és erről nem tehet. Most is azokkal dobálózott, mondván, hogy nem az állam – nem a mi pénzünkből – hanem a drágalátos pártja mennyit költ kisdedek étkeztetésére. Két stadionnyit, de ebbe most ne menjünk bele. Meg abba se, hogy az újabb napok hordalékai szerint ezekért a tengernyi pénzekért moslékot adnak a kiskölkek elé, akik a legjobb esetben nem eszik meg a csicsókát krumplival vegyítve.

Arról kéne szóljon a mese, hogy mi van a gyermekek drágalátos szüleivel. Lehet dobálózni a milliárdokkal, amelyekből állítólag ingyen früstököl a kölök. Ha még így is volna – ami nincs – a drágalátos apukája meg anyukája az éhen dögölhet? Mert erről van itt szó. Tessenek megtekinteni tisztelt honatyák és honanyák az ételosztásokat. A sorok hosszából lemérhető kies hazánk állapotja. Hogy hol is vagyunk. Meg, hogy ki éhezik. Balog emberminiszter az nem, ez ziher.