Így, ilyen csöndes egymásra utaltságban zötyögött előre az idő, illetve meg is állt. Amint a rozsdavörös levelek elkezdtek peregni a plébánia előtti téren, Béla úgy tapasztalta, hogy egyszer csak hullásuk megszűnik. Kimerevedtek mintegy, és azonmód vált panoptikummá körülöttük minden. A két sárga mellényes közmunkás, akik már az idők kezdete óta vakargatták a satnyuló virágágyást, a duplagyűrűsök, akiknek fejére fölkerültek azok a röhejes kalapok, amelyek miatt kölökkorában Bélát az emlékezetes trauma érte, és hitetlenné vált, sőt, még a bádogbános lába is megállt a levegőben a reverenda alatt, ahogyan lépni óhajtott.

Mindent elöntött a hamiskás idill, a viasszá vált világban csupán a szóda sprickolása hallatszott, amely muzsika jelezte azért, hogy a mozdulatlanság csak Béla fejében létezik, ezt ő már rég tudta, hozzá is szokott a különös állapotokhoz, de jó volt nagyon. Így teltek a napok rengeteg ideig, vagy csak úgy tetszett.

Egyszer azonban, ahogyan hősünk haladt az ivó felé a porral átitatott utcákon, különös dolgot vett észre. A Nap laposan sütött százméteres árnyékokat rajzolva a kopott flaszterre, aztán változás jött el hirtelen és váratlanul. Minden megmozdult. A bádogbános megemelt lába tompán puffant, amint a hetek óta megkezdett lépést befejezte, a közmunkások söprűje elvégezte a megrekedt lendületet, és a duplagyűrűsök feje remegése is újra kezdődött haladtukban. De ami a legfurcsább volt, és csak most tűnt fel eddigi hiánya Bélának is, visszatértek a hangok. A templom harangja megkondult, fölzúgtak a kiskölkök műanyag dömperei, és a szomszéd is letudta az idők kezdetén megkezdett ordítást, de ennek a befejezése hallatszott csak, valahogy így: …csába. Hirtelen heves szélroham söpört végig a falun, a fények is megváltoztak. Tisztára, mint Macondo végórája. Ez villant be hősünk iszamos agyába, és tudta már, hogy valami visszavonhatatlan történt a világgal.

Benyitott az ivóba. Csörömpölt az ajtó, furcsák voltak a fények is, mert két perc alatt lett sötét, de ami a legkülönösebbnek tűnt, tele volt a kocsma. Hangoskodva, egymást lökdösve, mint kisdiákok tülekedtek meglett férfiak a tévé előtt, amelyből borzalmak folytak a megszokott hülyeség helyett. Béla leült kiérdemelt helyére, ahol a szék már a feneke formáját is ismerte, fröccsét, ha kicsit késve is – ebben a felfordulásban –, de megkapta. Egy slukkra kiitta a kétharmadát, hagyta, hogy átjárja kicsit a melegség, és csak akkor látott neki, hogy számba vegye, hová is jutott.

Nem sok örömöt lelt a tapasztaltakban. Az egész ivót beterítette a dobozból áradó villódzó kék fény, amelyet rendőr és menőautók ontottak magukból, a szirénák visítása, és az orrhang, amely a narratívát adta az egész hetedik bugyorhoz: terroristák…lövések…halott…a francia rendőrség…ilyenek hallatszottak szűrt tudatán át, míg nagy nehezen, és már két beöntést magába küldve összeállította a történetet, és fölfogta, mi is történt. Borzalom – vélekedett, és azon volt, hogy alaposan átgondolja, földolgozza, megértse ezt az egészet, mert tudta, hogy eszének és szívének alapos és hosszú munkájára lesz szükség, hogy a nemrégiben elnyert megvilágosodás áldásait kihasználva, ha borgőzösen is, de tiszta elmével értse meg a fölfordult világot.

Viszont azok ott, a tévé előtt nem hagyták csöndesen elmélkedni egy kicsinyt sem, egymás szavába vágva dőlt belőlük a baromság. Béla már jogot formált arra, hogy ítélkezzen fölöttük, meg is tette, és kiérdemelten, mert ilyeneket hallott: ez lett a vége a migráncsoknak…a Viktornak volt igaza…na, az endékás kurva is hallgat most…takarodna vissza a picsába az összes. Így, ilyen válogatott módon jött ki belőlük az értelem, és még cifrábban is, de ez Bélát már egyáltalán nem érdekelte.

Visszamerült önmagába, és arra jutott, hogy nem, ez nem a lehető világok legjobbika, de ezt a megengedő, eufemisztikus megállapítást már csak úgy félrészegen tette, és várta a zárórát, hogy friss barátjával, a fröccsök urával a dolgok végére járjanak, és egyszer eljött ez is. Amint a kocsmáros kiterelte a hangoskodókat, akik még az utcán is egymást győzködték lázálmaikról, elérkezett az igazság pillanata.

Béla vizenyős, kérdő szemekkel fordult barátjához, tőle remélve a megváltást. – Na, most? – Kérdezte. Hosszan nézett rá a fröccsök ura. – Hm? – Válaszolt, és tanácstalannak tűnt, mert nem tudta, mire vonatkozik a tudakozódás. – Mi van itt? – Fejtette ki bővebben Béla, és még hozzátette: – Mi lesz itt? – A kocsmáros az egész napos állástól betonná vált lábakkal odavánszorgott az internetes géphez, nyomogatta, állítgatta, és kijelentette: – Valami végleg elveszett. – Mi a rosseb veszett el? – Vált türelmetlenné Béla. A fröccsök ura megnyomott egy gombot, és a gépből fölhangzott egy nagyon távoli, fátyolos női hang: padam padam. – Ez. – Mondta az ivó tulajdonosa. Béla hallgatta, hallgatta, és szívét ellepte a mindent beborító végtelen szomorúság. – Te szemét. – Zárta le az egész elcseszett, szétrohasztott, meggyalázott napot.