Kádár János a maga együgyűségében a Vasast a munkásosztály csapataként értelmezte, ezért élt és halt érte, ezen kívül a sakkért volt oda, mert azt egy hokedlin is lehet űzni. Orbán viszont azt sem tudja, a sakkot eszik vagy isszák, vagy egyáltalán hány kapura meg hány labdával játsszák, de ezt az egészet csak mint történelmi különlegességet említettem meg az újszülöttek kedvéért, hozzá téve, hogy Kádár úr/et. nem szokott a Fáy utcában szotyolázni.

Ennél sokkal érdekfeszítőbb Kövér házelnök meccsnézése, mert nem szokott ő ilyen eseményekre járni. Most sem akárhová ment, hanem Dunaszerdahelyre – ami Szlovákia, ugye, hogy el ne feledjük -, éspedig talpig szurkolói cuccban, ami különösen pikáns. A DAC – az ottani csapat – a Slovan Bratislavával csapott össze, ami esemény egy Fradi-Dózsa a köbön, kiegészítve a szlovák-magyar zsigeri gyűlölet cukormázával, nem véletlen tehát, hogy házelnökünk erre volt kíváncsi éppen.

Meg, mint közismert, a MOL is adott szaros kétmillió eurót az ottani stadion felújítására, amit viszont idegenbe szakadt hazánkfiai, véreink nem böcsülnek igazán, hiszen épp ezen a meccsen az első félidőben nekiláttak lebontani az objektumot, ezért a rendőrök kizavarták őket a szektorukból. Addig is azonban – mint képünk is mutatja – félreérthetetlen karlengetésekkel jelezték identitásukat. Ez nem lehet véletlen, hiszen, mint a klub honlapja arról beszámol, a helyi ultrák, akik magukat Yellow Blue Supportres néven azonosítják, kiváltképp jó kapcsolatot ápolnak a Ferencváros hasonló hülyéivel, és ez mindent egyből megmagyaráz.

És az is sokat elmond házelnök úr/et. küldetéséről, hogy nem a VIP páholyban, hanem a fentebb fölskiccelt jámbor helyi szurkolók között ücsörögve nézte meg a jeles sporteseményt, amelyen egyébként magyar véreink 1:0 arányban győzedelmeskedtek a nyavalyás tótok felett. Aki tótok egyébként már épp készülnek elérni az Unió színvonalát, míg a mi NER-ünk most csúszik be a béka segge alá, de mindez a meccs szempontjából érdektelen. Hogy mire ment ki Kövér házelnök váratlan meccsnézése, arról a körkép.sk helyi honlap számol be igen érzékletesen.

Azt írják, hogy: „Egy ilyen meccs fontos üzenete az is, ki mindenki volt jelen, és főleg, ki ült a VIP szektorban. Nos, a tegnapi mérkőzés fényképeit elemezve az látható, hogy valójában két VIP szektor volt a stadionban. Egy Világi Oszkár vezette, Most-Hidas politikusokkal telepakolt üzleti VIP, és egy másik, nemzeti VIP a C4-ben, az egyszerű szurkolók között, ahol a magyar érzelmű politikusok ültek Kövér László, a magyar Országgyűlés elnökének vezetésével.”

Aztán így folytatják: „A hangulat mindenesetre feledhetetlen volt, Dunaszerdahelyen órákkal a mérkőzés után is igazi fieszta uralkodott. A város megtelt ünneplő, boldog, örömittas szurkolókkal. Ugyanakkor az összecsapás egy fontos üzenettel szolgált: Egy DAC-meccs sem feledheti azt a nemzetárulást a nem magyar Most-Híd magyarul jól beszélő, szlovák elnökétől (Kövér László után szabadon), amit Bugár Béla a felvidéki magyarság kárára elkövetett.” Innentől minden világos.

A Most–Híd ugyanis a hasonlóan gondolkodó szlovákok és magyarok együttműködésének szükségességére helyezte a hangsúlyt, és a szlovákok részéről a túlzó szlovák nacionalizmust elvető Rudolf Chmelt választotta alelnökének. A párt a magyarok mellett szlovákok, ruszinok, cigányok, németek és más nemzetiségűek szavazataira és támogatására is számít, ennek megfelelően nem magyar nemzetiségi, hanem „polgári” pártként határozta meg magát. Hát, nem egy Fidesz-es habitus, mint kitetszik.

Ebből fakadóan be kell látnunk, hogy házelnökünk nem meccsre ment, hanem exportálni a nacionalizmust meg a sovinizmust, valamint határon túlról érkező szavazatokat gyűjteni. Bár valószínűleg nem olvasta, ez a látogatás teljesen megfelel Barry Goldwater amerikai ökör 1968-as doktrínájának, amely a fellazítás politikájáról értekezett az alábbi módon: „Totális antikommunizmust! Magának az elnöknek el kell ismernie, hogy a kommunisták feletti győzelem – nemzeti cél; az amerikai küldetés megvalósítása. A gondviselés ruházta ránk a feladatot, hogy irányítsuk a szabad világ harcát.”

Már látom, hogy újra eljő 2009, amikor is Sólyom Lászlót nem engedték be Szlovákiába Szent István szobrot avatni, mert a pörformansz éppen egybe esett a 68-as bevonulás évfordulójával. Kövért kevésbé szimbolikus okok miatt küldhetik el a jó francba, és akkor újra feldüböröghetnek a testvéri tankok putyini tálalásban, ennek az alapozása most folyik éppen. Romániában már nagyon nem szeretik a Fidesz-es bagázst, előbb-utóbb itt se fogják, V4 ide, vagy oda.

Végső opcióként még fölmerül, hogy házelnök úr fülest kapott Bayer Zsótitól, hogy milyen klafa a szlovák rendszám, és ilyet beszerezni járt arra, a meccs csak álca volt. A szlovák rendszám előnyeiről a kebex.sk honlap számol be hívogató szirénként, így: „2010. január elseje után minden Szlovákiában vállalkozási céllal vásárolt új autó vételárából az ÁFA visszaigényelhető. Magyarországon vagy az EU-ban történő autó vásárlás esetén, amennyiben a járművet szlovák cégre vásárolják, és számlázásnál fel van tüntetve a szlovák cég közösségi adószáma, az ÁFÁ-t nem kell kifizetni. Nincs súlyadó, teljesítményadó, nincs cégautó adó. Az üzemanyag árából az ÁFA visszaigényelhető, kedvezőbbek a biztosítási díjak, és a magyar adóhatóságok nem szereznek tudomást az autó vásárlásáról.”

A hülyének is megéri.

Az illiberalizmus demokrácia-hiánnyal jár együtt, és csak a messzi múltba sem kell példáért iramodnunk, elég csupán a tegnapot vizslatni. Imhol egy Jobbik. Isten látja az én hitetlen lelkemet, és tanúsíthatja, hogy nagy ívből szarom le az alapizé-hercehurcát, és csupán egyetlen jól körülírható okból: ennek az egésznek az ég egy világon semmi jelentősége nincsen. Habot verni alkalmas, viszont éppen ezért érdekes kormányzó pártunk viszonyulása ehhez a delírhez. Most már szavazásig sem juthat el a fogós, ravasz kérdés.

Csak a történeti hűség kedvéért idézzük föl az eseményeket. A kisebbik náci párt a kötvény-biznisz megszüntetéséhez kötötte, hogy asszisztál a színjátékhoz, és ezt nem kapta meg. Most egyetlen mondatnyi kiegészítéssel ugyanazt a szöveget nyújtotta be, mint korábban a főnácik, és mégsem támogatták. A parlament igazságügyi bizottsága – nyolc kormánypárti vokssal – leszavazta a Jobbik alaptörvény-módosítását, arról nem tárgyalhat az országgyűlés. Mindez azonban módot ad arra, hogy újólag lehessen visongani azon, ki a hazaáruló, következésképp idegen.

Ezen a hétfőn, ami a tegnap nevet viseli már, monyon szúrták a jogszabályokat is, megint. Ez sem új, de egyelőre érdekes. Még egy darabig. Tökös legény akart lenni Tóth Bertalan, az MSZP frakcióvezetője, és lemondott az alkotmánybírókat jelölő bizottsági tagságáról. Akképp furmánykodott, hogy a jogszabály erejével teszi érvénytelenné a bírák megválasztását, hiszen ez azt mondja: a bírákat jelölő eseti bizottságnak legalább kilenc és legfeljebb tizenöt képviselőből kell állnia.

Tóth szerint az, hogy nyolcan döntöttek, törvénytelen. Gulyás Gergely (Fideszmókus) szerint meg persze, hogy nem. Szerinte önmagában az, hogy valaki lemond a mandátumáról, a hely pedig betöltetlen marad, semmilyen tekintetben nem akadálya az adott közjogi testület, például a parlament működésének. Persze, tudjuk, a parlament is jól muzsikálna ellenzék nélkül, mint ahogyan tulajdonképpen most is teszi, mert csak akadékoskodnak, amit úthengerrel kell elsimogatni.

Így dolgozott a hátország ezen a tavaszi-novemberi napon, miközben O. V. az egészet tágabb összefüggésbe helyezte, amikor már megint megváltotta a világot. A szakrális térben megjelent a magyar nép lelke, mint Közép-európai kuriózum. „A sajátos közép-európai lelkiség nagyon érzékeny az elnyomás minden fajtájára, és oka van annak, hogy az érzékeny közép-európaiak már hosszú évek óta úgy érzik, van a világban egyfajta szellemi elnyomás. Elegünk van a kioktatásból, abból, hogy nem lehet elmondani a véleményünket, mert attól kell tartanunk, hogy erkölcsileg vagy politikailag megbélyegeznek minket.”

Ezt az emelkedettséget a visegrádinak nevezett közönségnek celebrálta, miközben a sameszai a föntebb leföstött módon tettek az elnyomás ellen itthon. Mindehhez hozzáfűzni való nem sok akad. Annyi csupán, hogy 1989-ben tényleg érzékeny volt a magyar lélek az elnyomásra. Aztán akadt, aki elindult fölfedezni a nagyvilágot, ki pedig itt rekedt a magyar ugaron. Az előbbiek a liberálbolsevikiek, az utóbbi népség halmazállapota kétséges, egy dolog biztos: messzire vannak a Windows-tudattól, aki következetes, és nem manipulálható.

Most ott tartunk azonban, hogy idehaza már nincs mit és kit butítani, a rajongók behódoltak, az ellenállók meg nyalogatják a sebeiket, véget ért a csata, teljesen. Ez a mi szégyenünk tehát tényleg fogta a batyuját meg a hamuban sült pogácsáját, de nem Brüsszelbe indult, mint azt ígérte, hanem csupán ide, a szomszédba. Dunaszerdahelyen stadiont avatott, Szerbiában bankot. Ukrajnában óvodákat épít, Erdélyben egyetemet, Koszovóban meg stadiont. O. V. gyűjti hát maga köré a hasonszőrűeket, és már Norbert Hofer, az osztrák náci is Visegrádra vágyakozik, mert azt se tudja, hol van, illetve tán nagyon is jól.

Azt mondta ez az ember (ez az osztrák), hogy gyümölcsözőbb lenne egy unión belüli unióhoz csatlakozni, ahol mindenkit meghallgatnak, és ahol végre kellő tiszteletet kapnának partnereiktől. Ebből is látszik, hogy hülyék mindenütt teremnek, akiket szintén elnyomnak és lenéznek a tudjuk kik. De mindeközben nincs arról információnk, hogy a burgenlandi paraszt lelke is sajátosan közép-európai-e, és ugyanúgy érzékeny, mint a magyar vagy a komitácsi zakkant tudata, vagy inkább a birodalmi germánéra hasonlít.

Egy dolog azonban bizonyos ebben a zűrös katyvaszban. Addig-addig kukorékolnak ezek a szemétdombjukon, amíg meg nem unja a normálisabbja, és úgy kibasznak az udvarra minket, mint macskát szarni – ha már nép, ugye -, aztán elindulhatunk Erdogan nyomán az orosz sztyeppék felé keresni a szabadságot, batyunkban pogácsával, amit a jó édesanyánk csomagolt. A Windows meg annyira röhög a néplelkünkön, hogy majdnem leesik az asztalról.

A messze jövendő paleontológusai értetlenül és megdöbbenve álltak a jelenség előtt. Kezdetben azt föltételezték, hogy a hajdani organizmusoknak – amelyeknek megkövesedett csontjait is fellelték később – az ilyen szalagok jelentették a fő táplálékforrást, ezért, tévesen a homo lemniscus nevet adták neki, amellyel sokan vitatkoztak, és inkább a homo taeanecus névvel illették volna a már rég kihalt élőlényt. Aztán egyszer, egy fiatal, feltörekvő kutató hatalmas felfedezést tett, és kiderítette, hogy bár ez az élőlény két lábon járt, mégis, fő táplálékforrása a kolbász, a szalonna, a házi rottyantású kisüsti, és legfőképp a szotyola volt.

Az egész tudományos világot megrengető megállapítás után azt feltételezték, hogy a szalagok a mélységes múltban rituális célokat szolgálhattak. Aztán kiderült, helytálló volt az elgondolás, mert nem sokkal később időkapszulákat is találtak, amellyel a hajdaniak nekik óhajtottak üzenni, és amint egyre több ilyen került elő, a kutatók számára kirajzolódott a kép, hogyan is élhettek a távoli, fejletlen ősök az időnek egy jól behatárolható intervallumában, hozzávetőleg tíz évig, kétezer után valamikor. Általában harcoltak a régi írások szerint, a rövid békeidőszakokban pedig avattak.

Mindent fölavattak, ami nem mozgott, és mint kiderült, a szalagok átmetszése volt ezeknek az istentiszteleteknek a fénypontja. Az is kitetszett aztán, hogy olyan építmények is születtek, amelyeket többször is átadtak, így a brit tudósok arra következtettek, hogy a hajdani kezdetleges társadalom mindennapjait alapvetően határozta meg ez a rituális aktus. A legtöbb helyen a kapszulák és szalagmaradványok közelében ovális építmények maradványait találták meg. Egyes feltételezések szerint ezek sport célokat szolgálhattak, mert a stadion lexika mindenütt fellelhető volt a romok kapcsán. Ezt cáfolta azonban, hogy másfajta építményeknél is előkerültek szalagcafatok.

Maradt tehát az elgondolás, miszerint a piros-fehér-zöld anyagmaradványok valamely hajdanvolt istenségre utalnak, és erre találtak megdönthetetlen bizonyítékot egy Dunaszerdahely nevű romvárosban, ahol egy hvg nevű ősi periodika maradványit lelték fel, amely egy ilyen avatási szertartásról számolt be 2016. november 20-i dátummal:

„Dunaszerdahelyen a Terncsén elleni meccsel, szombaton avatták fel az új, MOL Arénát. Orbán Viktor miniszterelnök mellett a klub tulajdonosa, Világi Oszkár ült, mellette pedig Hernádi Zsolt, Mol-vezér, a legkomorabbnak Parragh László iparkamarai elnök és a magyar oktatáspolitika legbefolyásosabb szereplője tűnik a képen. Az FC DAC 1904 stadionjának felújítása júniusban kezdődött, első szakaszában az alapjaitól megújuló stadion új pályája, illetve a csaknem hétezer néző befogadására alkalmas B- és C-tribünje készült el tizenegy millió eurós beruházással. A stadion felújítása november végén tovább folytatódik.”

Hosszú évekkel később, rendszerezve az ebből a korból származó leleteket, arra a következtetésre jutottak, hogy a homo lemniscus istene bizonyos Orbán Viktor lehetett, mert minden egyes stadionromnál előbukkant a neve, más-más alattvalókkal emlegetve. A főpapok személye változhatott, ő azonban állandó volt a vérzivatarban.

Mindez minden kétséget kizárhatóan akkor vált bizonyossá, amikor egy Felcsút névre hallgató hajdani település helyén szintén egy stadion maradványait találták meg a futóhomok alatt, mellette pedig – a homoknak köszönhetően – meglepően jól konzerválódva ott ült egy budi romjain maga a hajdanvolt uralkodó. Olyan jól megőrizte a száraz talaj, akárha élne, még a szarás vicsorgása is megmaradt az arcán. Óvatosan csomagolták be, elszállították a Központi Múzeumba, ahol üvegvitrinben látható azóta is.

Csodájára járnak a népek, az utókor pedig, hogy jól megkülönböztethesse, a stadionépítő előnevet adta neki. Életművét máig is kutatják, mert más, értékelhető adat nem került elő róla sehonnan sem.