Egészen elképesztő népek vették körül, és nem volt ott az Árpi sem, hogy tanácsot adjon, a biztonság kedvéért azonban gyorsan kezet csókolt egy fogatlan anyónak. Ettől felrémlett neki az az idő, amikor az ő ujjait nyálazta össze nagy rajongásában egy hasonszőrű magyar asszony, de mindez valami végtelen messzeségből derengett csupán. Majdnem elpityeredett, és a gyógyszerét kereste, amit ilyen esetekre írt föl neki egy tudós ember das grüne herz Österreich fővárosában, de rá kellett jönnie, hogy az bizony elgurult. Mégsem bánta igazán, egy szakadt alak szotyit köpdösött mellette, ettől azt hitte, hogy fedett sportlétesítményben van, sőt demizson is volt nála, abból vedelte a vodkát. Kezdte egészen otthon érezni magát, arról ábrándozott, milyen jó lenne elmesélni ennek a bátyuskának a kolbásztöltés örömeit, de nem beszélte a nyelvet.

Ezerszer megátkozta az időt, amikor ifjúi bohóságában hazazavarta ezt a jóravaló népet valami gyűlésen, és bánta keményen azt is, hogy Oxfordba utazott az aljas áruló Soros pénzén valami liberalizmust tanulmányozni. Most, hogy ötven is elmúlt, kiderült, hogy átverés ez az egész, és sokkal hasznosabb lett volna kelet felé pislogni csipáival, tárt karokkal várta volna őt az Unyiverszityét Imenyi Lomonoszova, Pozsgai még ösztöndíjat is tudott volna szerezni koszttal kvártéllyal együtt. De ezt már elbaltázta, eljátszotta úgymond a jogait, mint a szerencsétlen Estragon, ezért a jelenbe igyekezett belefeledkezni, és mi tagadás, volt is mibe. A demizsonos alak már az ülésen állt, daragije druzja, ordítozta, és OV kezébe nyomta a flaskát, aki hosszan ivott. Megrázkódott, otthon nem ehhez volt szokva, a házi kisüstire esküdött, amit népe a sparhelten gányolt neki köszönhetően rézcsöves fazokakban, és amit ő a saját lábon álló vejével szokott hörbölni. Szinte azonnal elveszítette az önkontrollját.

– Vikiii! Ordított felé sietve egy manus, mert magyarok mindenhol vannak, megölelte, és hadarni kezdett. – Moszkvából? Magam is. – nem engedte szóhoz jutni – Hányszor bejártam már Moszkvát. Keresztül-kasul, tekeregtem benne egyik végétől a másikig, de a Kremlt még egyszer sem láttam. Tegnap – bár egész nap a környéken kószáltam – megint csak nem láttam, pedig nem voltam nagyon részeg. Igaz ugyan, hogy reggel, amint felébredtem, átmentem a Kaljajevszkaja utcába és megittam egy pohár zubrovkát, de csak azért, mert tapasztalatból tudom, hogy ennél jobb reggeli gyógyitalt még nem talált ki az emberiség. Aztán felhajtottam még egy pohárral, de az már nem zubrovka volt, hanem korianderes vodka. Egy ismerősöm azt állítja, hogy a korianderes vodka antihumánus hatású ital, mert miközben erőssé teszi az ember tagjait, elgyengíti a lelkét.

Szédült a szózuhatagtól. A vonat csikorogva fékezett, kintről egy mahorkától érdes, mégis mazsolás üvöltés hallatszott: Petuuuskiii. Lerohant a vonatról, a magyar vele, aki hirtelen átváltozott az ő zselés hajú futsálosává, aki minden keleti titkok nagy tudója volt. – Gyere! – mondta neki, kézen fogta, úgy rángatta, ő meg kábultan botladozott mellette. Fogalma sem volt, mivel utazhatnának tovább, de a tarajos szerzett egy tankot, azzal csikorogtak éktelen hangon. Néha megállították őket. – Kudá? – Tették fel az obligát kérdést, de ez az alak erre is tudta a választ. – Donyeck – felelte mindig, és zavartalanul haladhattak, mígnem fel nem tűnt a felirat: Seremetyevo. Itt ez az álommanó feltuszkolta egy gépre – Neked béreltük – mondta, és útjára bocsátotta. – Ha hazaérsz, ne feledd el elzárni a gázt! – ennyit mondott még, és kámforrá vált, mint Azazello. Elájult, és itt tért magához egy tengerparton, amire a Nap arany betűkkel írta rá: Márvány. Megmosta az arcát, és most már eszébe ötlött, mit keres itt. Az illiberális demokráciát jött tanulmányozni, de csak a tengert kapta. Nem, ez nem Isztambul, ez Rodostó. – Világosodott meg végképp. Ceruzát, papírt vett elő, és levelet írt a nénikéjének. A tenger mormogott és futott a szél.

Nagyon ver minket mostanában a jóisten. Agyafúrtan teszi, olybá tűnik, mintha nem is ő, hanem valamely rontó szellem volna a felelős a reánk szakadt megpróbáltatásokért, mert a szerető atya csak nem ilyen galád, vélnénk. És dehogynem. Bizonyosan megunta, hogy az ő neve alatt folyik a genya a bokrétás országban, sok mindent elnézett volna, de az már a tavasszal lehúzta megbocsátó pilláit, hogy a szolgaelnökhelyettes édes kis teremtményeit, apró madarakat óhajtana puffogtatni. Reánk küldte hát az özönvizet, ami alattomos dolog. Én magam még elvagyok a saját Ararátomon itt a negyediken, de ha olykor lemerészkedek a világba, a másodikon már halakba botlok, a boltba meg csak Nautilussal indulhatok, annyira büntet minket a mindenható.

Meg a stadionok sorsa is elmélkedésre buzdít engemet. Túlságosan rövid életűnek látszanak, a Ferencvárosé ma vizsgázik élesben, még nem tudható a végeredmény, de biztosan nem tesz benne kárt az a kétezer ember, a víz hatalmáról azonban még sejtéseink sincsenek. Ez a kósza anyag tette szinte teljesen használhatatlanná a felcsúti szentélyt, amelyet még be sem laktak igazán az indiánok, de mindegy volt nekik, tutajon sem futballoztak különbül, mintha labdát rúgtak volna a fövenyen. Ez a játék a jelek szerint máshol van otthon. Viszont a stadionok sorsa, na az is nógatóan elgondolkodtató. Donyeckben a mindenféle etnikai alapú – ki orosz, ki meg nem – háborgások miatt, ec’pec szétlőtték a pályát. Hát ennyit ért. Nem kéne tán magunknak totemoszlopot állítani, de ezt biztosan jobban tudják az okosok.

De már jószívvel inni se enged a mindenható. Felrobbant egy házilag készített pálinkafőző Csöglén, három ember súlyos égési sérülést szenvedett. Az Orbán-kormány, illetve az országgyűlés döntése alapján 2010. szeptember 27-től lehetővé vált „minden 18. életévét betöltött természetes személy számára, hogy lakóhelyén, vagy gyümölcsöse helyén saját tulajdonú berendezésével pálinkát, azaz párlatot állítson elő saját termelésű, vagy akár vásárolt gyümölcséből.”. A törvényi rendelkezés szerint párlatkészítést kizárólag saját tulajdonú berendezéssel lehet végezni. Mi lehetővé tesszük az észelvesztés – amúgy igencsak szükséges – lehetőségét, aztán röpül a szilvamag, mint az atombomba.

Az már e csapások után említést sem érdemel, hogy a világ ebolásként tekint reánk, köszönhetően a vezénylő tábornoknak. Furcsa egy dolog ez. Mivel tudvalévően a bölcsek köve nálunk hempereg, a baj csak rajtunk kívül lehet, és így is van. Schopenhauer így kezdte értekezését: „Die Welt alls Wille, und Vorstellung…”, amivel azt bizonygatta, hogy csak az a létező, ami a koponyáján belül van. Így van ezzel a mi Basink is, csak egy a baj, én úgy érzem, hogy rajta kívül leledzek, és az általa előidézett bajok ebbéli minőségemben sújtanak, de nagyon. És mindegy is, hogy ezt ő okozza, vagy a teremtő, mindenképp elegem van belőle. Unom az elejét, meg a végét.