A magyar nemzetet öt veszélyforrás igyekszik hanyatlásba lökni O. V. szerint: a rezsicsökkentés brüsszeli betiltása, az illegális bevándorlás, a külföldi befolyásolási kísérletek, valamint a magyar adócsökkentést és munkahelyteremtő programokat célzó brüsszeli támadások. Ezekkel kell szembenézni, és erről kap majd levelet az igen hülyének nézett, s egyben lesajnált keményen dolgozó kisember. Már a módja is megvan.

Ennek az öt támadásnak az elhárítására kidolgozott lépéseket nevezi a kormány új nemzeti politikának, amely megvédi Magyarországot, a nemzeti érdekeket – mondta Orbán Viktor tegnap napirend előtt az ország cirkuszában, s nyilván e hatalmas küzdelem módozatait valamint kétségbevonhatatlan eredményeit tudhatja meg a levélből a választási fülke felé terelni óhajtott polgár, maga a nagybetűs nép, illetve nemzet, valószínűleg az ausztrál nyugdíjas is az utalványa mellé.

Mondanunk sem kell talán, mindez mekkora baromság, elnök elvtárs azonban már a védekezésben is előre menekül, kivédve az őt ért és érendő bírálatokat, hiszen így szólott az amúgy töketlen ellenzékhez: „Az emberek jól döntöttek, jól dolgoztak. Amikor önök bennünket akarnak támadni, akkor a magyar embereket sértik meg, őket nézik le, becsülik le.” Így hát, már nem csak az egész rohadt világ, hanem a Fidesz-en kívül mindenki lenézi az embereket.

Persze Stefka óta tudjuk, hogy ezen kívül is mindenki hülye, aki nem lép egyszerre, ezért, ha kell, akkor ők olyat menetelnek békeileg, hogy beleremeg maga a Föld is. Hogy ez a nemzetközi befolyásolás elleni gigászi harc meg hogyan fog kinézni, arról a Demokrata című nyomdaipari termék mutatott példát, amely a Fehér Ház számára kíván petíciót benyújtani annak érdekében, hogy Soros György ellen nemzetközi elfogatóparancsot adjanak ki, íme:

„George Soros fenyegetést jelent a szabad világra és útjában áll annak, hogy Amerikát ismét naggyá tegyék. Az alábbi bűnöket követte el: 1./ Pénzügyileg nyílt lázadást támogatott amerikai nagyvárosokban, aminek következtében több millió dollár anyagi kár és életek kioltása keletkezett. 2./ Megkísérelte a demokratikus választásokat manipulálni úgy, hogy több millió dollárt adott az általa kedvelt jelölteknek. 3./ Meg akarja kurtítani az amerikai szuverenitást. Saját szavaival: »A stabil és igazságos világ előtt a fő akadály az Egyesült Államok…Az Egyesült Államok magatartásának és politikájának a megváltoztatása elsőrendű prioritásom«. 4./ Valuta-manipulátor. Soros indította meg a brit pénzügyi válságot azzal, hogy a piacra dobott 10 milliárd fontot és ezzel a valuta leértékelését erőltette ki, és ezen egy milliárdos hasznot húzott.”

Soha nem látott téboly szakad tehát az országra az elkövetkező egy évben, és ezt valahogyan túl kell élni. Ez a mi munkánk, és nem is kevés.

Akit érdekel, elolvashatja, és számára is kiderül, hogy ez képzeletbeli beszélgetés, elég a leadet, valamint a PLT botrányára utaló címbéli „hekkelés” utalást szemrevételezni, házelnök úr azonban ragaszkodik hozzá, hogy ő ilyet nem mondott, holott ezt senki sem állította. Ennek ellenére a volt bajuszos helyreigazítási dörgedelmekkel jelentkezett, valamint természetszerűleg perrel fenyegetőzik, és ez rémületes. Már József Attila számára is az volt, aki félt „a játszani nem tudó emberektől”.

Nem volt olyan rég (negyvennyolc órája), amikor Scmidt Mária nagyságos asszony elfajzott gyermeke, Ungár Péter kifejtette, hogy elborzasztotta az ebben a körben fellelhető gondolattalanság. Most kiderült, hogy ennek folyománya is igaz. A delikát humor megértéséhez kell egyfajta intelligencia, s ha most a logika folyományaira gondol az ember, akkor olyan következtetést von le, amilyet csak akar, de azért képzelje maga elé parlamentünk padsorait, hogy ott milyen komoly képű organizmusok ücsörögnek Harrach vigyorival az élen.

Kundera regényideje jött el, ahol is Ludvik Jahn igencsak meggondolatlanul vicces képeslapot küldött menyasszonyának a pártiskolára „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” – szöveggel, aztán megemlegette a csehek istenét. A magyarokét pedig a Momentummal – az anti-olimpiásokkal – ismertetnék meg jónéhányan a mi valós időnkben. Lassan szakmányban rugdossák föl a standjaikat, és ezen jót lehet mosolyogni, más jelenségeken kevésbé.

Ezen a talmi tavaszi hétvégén ugyanis Ungváry Zsolt, a Demokrata újságírója is böfögött egyet „Aláírók” címmel, s ha tisztában van vele, ha nincs, egészen elképesztő tartalmat állított elő azokról, akiknek nem tetszik a rendszer. Ilyeneket mond: „A világ tele van mentálisan súlyosan sérült, a közösségre, annak értékeire és boldogulására komoly veszélyt jelentő alakokkal. Nagy problémája a pszichiátriának, hogy nem gyűjthetünk róluk anyagot. A személyiségi jogok és adatvédelmi korlátok miatt ezek az emberek észrevétlenek maradnak számunkra, és tovább mérgezik a környezetük, az ország levegőjét.”

Minden külön értesítés helyett, ez nettó nácizmus, éspedig annyira, hogy Mengele doktor sírva könyörög a receptért. És bár én is azt kértem az istenektől – Kierkegaard után szabadon -, hogy legyen velem a nevetés, sajnálatos módon arra a sivár vidékre, amelyet Ungváry úr fölvázolt – és ne legyenek kétségeinek, sok hasonló emberszerű képződmény akad itt minálunk -, nem adták nekem útravalóul. Az egészben pedig az a legaggasztóbb, hogyha melléje tesszük Bayer tagkönyv meg a többi írástudatlan árulását, akkor tényleg elérkeztünk József Attila homokos, szomorú, vizes síkjára. Tréfa, borzalom.

A frissen leleplezettnek az volt épp a bűne, hogy fölszólalt a tegnapi miskolci tüntetésen, ezért vált legott a Bencsik-félék hazájának irtandó csótányává. S mivelhogy pallosjoga nincsen még a CÖF keresztes vitézének, írt hát. Vagy legalább imitálta. Ám nem is a lapjába, hanem a búkra, hogy hasson.

A Demokrata névre hallgató nyomdaipari termékben kevésbé bízott, lévén, azt nagy valószínűséggel igencsak kevesen olvassák, ha valaki is, viszont rohadt jól meg lehet élni belőle. Mindegy lehetne ez, pedig nem igazán. E legújabb megrogyásában azt állította, hogy az elnök asszony Péter Gábor lánya volna, főszerkesztő úr ezzel óhajtott ítéletet mondani. Gallónéról és a tüntetőkről.

Az a legcsekélyebb – mint az szokásban van -, hogy ennek az egésznek semmi köze a valósághoz, de a formára lehetett volna adni valamit azért. De azt sem. Gallóné édesapját Péter Ferencnek hívták ugyanis, egyetemi oktató volt, és az idő sem stimmel semmiképp, de kicsire nem adnak ők, akik azt hiszik, hogy nekik mindent lehet, pedig dehogy. És mégis, vagy éppen ezért végtelenül lehangoló ez az egész.

A fő sodorral ezért ne is foglalkozzunk, csupán szőrmentén karcoljuk ide. Bencsik 1990 előtt az akkor az MSZMP központi lapjaként működő Népszabadság rovatvezetője volt. 1986. október 17-én „Érzelmi kötődés” címmel értekezett, zsengéjében pedig a Magyar–Szovjet Baráti Társaságról és a magyar fiatalok szovjetbarát ideológiai nevelésének fontosságáról firkálgatott.

És nem arról kívánnék mesélni, hogy lám, ez beszél. Mindezt mindenki tudja, nem is érdekes már igazán. Ilyenekkel van tele az egész oldaluk, amelyet okkal nem nevezek „jobb”-nak. Csak oldal. Valamilyen. Megélhetős. Vagy ez a típus van ott Pozsgaystól a végtelenségig, vagy a friss és egyre frissebb húsok. Közös nevezőjük egy van, a hatalom akarása, és a bunkóság. Az öregebbeknek – mint Bencsik is – egy mentsége lehet, ha ugyan: őket a párt esti iskolájának nívója szocializálta, aztán úgy maradtak. A szijjártóknak már ennyi se.

Viszont nem tudnak mit kezdeni a szellemi függetlenséggel. Ez számukra megfoghatatlan és érthetetlen valami, félelmetes egy massza. Ezért marad számukra az apákkal való dobálózás, mint érv, s mint negligációs lehetőség. Olyan ez, mint hülye óvodások vitájában a végső, elkeseredett adu, hogy neked meg pöttyös labda a jeled. Ennél tovább már nincs, és innen már visszaút sem létezik. Ez egy nyerítés tehetetlen toppantással. A kilátástalanság bizonyítéka.

Bencsik nem az első ebben a sorban. Két évvel ezelőtt, amikor az egyetemisták játszásiból elfoglalták a Párt székházát, Kövér sem volt képes másra, minthogy a diákok szülei csakis kommunista funkcik lehettek, akik ellen ő és barátai a nyolcvanas évek legvégén tüntettek. Mindaz akkor senkit sem érdekelt, hogy így egyben a saját jó édesapjuk ellen is tüntettek, akiknek aztán megengedőn csurgattak ezt-azt a székház árából. De ne legyünk magunk is kiscsoportosok.

Még egyet visszalépve az időben előttünk áll Csurka a maga kiállhatatlan, mégis megkerülhetetlen tornyosulásával, aki a sort kezdte „Apák és fiúk” névre hallgató ocsmányságával. Viszont neki még volt stílusa. Ezeknek már ez se maradt. Ide jutottunk huszonöt év alatt, az egyetlen, amire futja: „eemúútnyóóc”. Bencsik kirohanása ebbe a sorba illik ékesen. Amikor már nincs miről beszélni, akkor csak tátott szájjal vonyítani tudnak, ellenben azt nagyon. Viszont ez nem érv, ez bizonyítvány. Ami elégséges sincsen.