Szóval, rövidre zárva, kitiltotta az LMP frissen facsart nagyasszonyát a nemzetbiztonsági őrsi gyűlésről, mert ő magyarságunk kockázata, mer’ olyan migráncsos. Ezt azzal vélte alátámasztani a rezsibirkózó, hogy az LMP-nek egy bizonyos Janan Mirwais dolgozik, aki a lángosképű szerint turbános manus, afgán terrorista, aki tojásgránátot vacsorál, csak rá kell nézni.

Megtörtént az öntökön-lövés minősített esete, ugyanis ez a Janan úgy gondolta, ne szórakozzanak már vele, és udvariasan bemutatkozott. Levette a polgári kalapját, és tudatta a megjelentekkel, hogy ő magyar állampolgár, itt járt oviba meg isibe, és itt lett jogi doktor, akárcsak a zOrbán, azzal a módosítással, hogy ő dolgozik is.

Sőt, annyira dolgozik, hogy volt már neki a főnöke Martonyi János, de Schmidt Mária, és még Balog Embertelen Páter is, Bin Laden viszont nem. Szóval katyvasz van, meg bukovári, ez azonban egyáltalán nem zavarja a fijúkat, engemet viszont igen, hogy utána is gondoltam, mi lehet a baj a nemzethy oldalon. Mér’ fáj nekik ez a Janan.

Antall tekintetes úr kezdte az egészet, aki áldatlan működése nyomán előkerültek a ládák mélyéről a bocskaik, újra csattogtak a bokák, és Zsírtáltosunk – ha van, aki emlékszik még Csurka böcsületes nevére – delirálása után vissza is zuhantunk a Horthy érába, és nekiláttak népiesezni meg urbánusozni, hogy eljussunk mára a kietlen sivatagunkba.

Máma ezt védelmezi a zOrbán, mint kultúrát és kereszténységet, amibe lehet bármennyire magyar, ilyen Janan nem fér bele, mert nem érintette meg őt születésekor Szűz Mária és a pilisi szívcsakra. Ő, meg az ilyenek csak olyan jöttmagyarok, akik ugyan nem erőszakolják meg az asszonyainkat, de a globális agyukkal nincs igazi helyük a gémeskút mellett.

Ha jól megnézed én nyájasom, ezek a Németh László féle ökörséget szajkózzák. Igaz, nem tudnak róla, mert nekik Bayer a horizontjuk, a plecsnivel jutalmazott tahó-bugris stílusával és gondolatcsíráival, de abból is csak az ordítást értik. Bunkók szegények, na.

Ez a Németh – aki nem is volt olyan rossz író, sőt, klasszisokkal volt jobb, mint pölö az istenített Albertjük, de ezt most hagyjuk – 1939-ben megírta a „Kisebbségben” című tanulmányát, amiből kiderült, hogy gondolkodónak viszont csapnivaló és máig hatóan kártékony. S bár irodalomról mesél, mégis mást mond.

Zanzásítva a zagyvaságát, ez a Németh nem kevesebbet állított, mint azt, hogy igazi értéket a magyar anyaföldbe mélyen beleágyazott „mélymagyar” alkotók állítanak elő, szemben a szellemi árukkal kufárkodó „hígmagyar” irodalmárokkal. Máris itt vagyunk hölgyeim és uraim Kerényinél és az ő pitypangjánál, meg az abból fakadó Nemzeti Könyvtáránál.

Úgy tűnhet, hogy felütöttem a Spenótot (ugye), pedig a fenéket. Én voltaképp a zOrbán és a belőle fakadó rezsihuszár dohos agyát térképezem fel, amikor kicsit visszatérek Németh László lázárjáig. Ő azt képzelte, hogy a hígmagyarok váltak a mintaadókká, a mélymagyarok pedig sorra-rendre peremre szorultak, elszigetelődtek és kihaltak, a hígság teremtette űrbe pedig beköltözhettek a jöttmagyarok.

Ilyen ez a Janan is, elveszi a munkánkat, lerombolja a kultúránkat, mecseteket épít, miközben fütyörészve erőszakolgatja szépséges asszonyainkat, és megrontja a nyüves, karikás ustoros életünket. Karikatúrába foglalva és menekültekre hegyezve ez a NER gondolatisága, amely, és a működtetői, az akik, ezért rettegnek minden szabadságtól, az összes bölcsésztől és egyben az egész, kerítésen túli nagy, kerek világtól.

Ezért van nyolcmillió jöttmagyar az országban. Meg ők.

Eddig ez egy családi történet, ami elkezdett beleágyazódni a történelembe úgymond, mert ez Magyarország. Rékasi kábé két éve motorral törte magát cafatokra, és térne már vissza a színpadra, ami szándékot most már nem a mankók, hanem a manusok akadályoznak meg.

Úgy hírlik, hogy a kis Rékasi buzgólkodását nem nézik jó szemmel a nagyobbik munkahelyén, s emiatt a papa szerepektől esik el, és tulajdonképpen ez az ok, ami miatt a bulvárhírrel elkezdtem foglalkozni, meg természetesen, mert nekilátott gyötörni a hányinger.

1990-ben a posztfasiszta Csurka István tett közzé egy dolgozatot „Apák és fiúk” címmel, amelyben az SZDSZ vezérkarának felmenőivel foglalkozott, hogy azok milyen komcsik má’, s hogy emiatt a kölkök is fogják be a pofájukat. Ez a tempó nem igazán tetszett a népeknek akkor, s joggal.

Elvetemült alakok és elvetemült rendszerek listáznak származás és rokonság kapcsán, de míg harminc éve Csurka magányos jelenség volt, ma már rendszerszintű a mocsok. Akkor a fiúk feleltek az apák bűneiért, ma az apákat vonják kínpadra fiaik miatt.

Rékasi esete ugyanis nem magában áll. Volt egy diáktüntetés nem is oly régen, amelyből akkor Kövér házelnök azt a következtetést vonta le, hogy aki tanulók azon részt vettek, azoknak a szülei csakis kommunista funkcik lehettek. Ilyen egyszerű a világ kövéri olvasatban.

Ebből a kifordított logikából Rékasi esete azt mutatja, hogy mivel a fia liberális vadhajtás, maga Rékasi is kommunista funkci, ezért nem kaphat meg bizonyos szerepeket. Kövért ismerjük, amit művel, az a legprimitívebb antikommunizmus és politikai rasszizmus.

Ám, amint kitetszik, hülyeségében, gonoszságában egyáltalán nincs egyedül, sőt, azt mondhatnánk inkább, hogy rengetegen vannak hasonszőrűek. Erre épül a rendszer, mondhatni. Aki nincs velünk az ellenünk van, aki nem fideszes, nem magyar, és dögöljön meg.

Rékasi egyébként egyáltalán nem a szívem szottya, azért álltam neki foglalkozni a kínjával, mert azt is példázza, mi folyik a mélyrétegekben. Lehetetlen már fölmérni, hogy az apja, fia, menye, húga etc. miatt hány ember nem kapott munkát, vagy hányat rúgtak ki.

S ha már rosszkedvünk okát materializálni kell, akkor legfőképpen ez az, hogy az értelmes élet lehetőségét veszi el a népektől a NER-rezsim, minden más mocska mellett persze. Aki nem tapsol ütemesen, halálra van ítélve. Nem kivégzik, csak kiéheztetik.

Csoda, ha menekül innen ki merre lát? Csurka böfögése után volt egy kis szünet, amikor azt hihette az ember gyereke, hogy kisüt a Nap. Nem így történt, bár nem volt ez szükségszerű. Ki hitte volna akkor, hogy a kollégisták ennyire elvadulnak, és a rossz emlékű III/III-asnál is mélyebbre süllyednek? És még nincs vége.

Ahogyan a NER elterül az országban, és beszivárog a legrejtettebb zugokba is, a lelkek és a bugyogók mélyire, úgy hisz egyre kevésbé a reménytelenségbe zuhanó polgártárs Turgenyev Bazarovjának, aki azt hitte: „Az ember jó, a körülmények rosszak.” Nem igaz, nagymama, a rossz körülmények ganaj embereket produkálnak. Így megyünk tönkre teljesen.

A frissen leleplezettnek az volt épp a bűne, hogy fölszólalt a tegnapi miskolci tüntetésen, ezért vált legott a Bencsik-félék hazájának irtandó csótányává. S mivelhogy pallosjoga nincsen még a CÖF keresztes vitézének, írt hát. Vagy legalább imitálta. Ám nem is a lapjába, hanem a búkra, hogy hasson.

A Demokrata névre hallgató nyomdaipari termékben kevésbé bízott, lévén, azt nagy valószínűséggel igencsak kevesen olvassák, ha valaki is, viszont rohadt jól meg lehet élni belőle. Mindegy lehetne ez, pedig nem igazán. E legújabb megrogyásában azt állította, hogy az elnök asszony Péter Gábor lánya volna, főszerkesztő úr ezzel óhajtott ítéletet mondani. Gallónéról és a tüntetőkről.

Az a legcsekélyebb – mint az szokásban van -, hogy ennek az egésznek semmi köze a valósághoz, de a formára lehetett volna adni valamit azért. De azt sem. Gallóné édesapját Péter Ferencnek hívták ugyanis, egyetemi oktató volt, és az idő sem stimmel semmiképp, de kicsire nem adnak ők, akik azt hiszik, hogy nekik mindent lehet, pedig dehogy. És mégis, vagy éppen ezért végtelenül lehangoló ez az egész.

A fő sodorral ezért ne is foglalkozzunk, csupán szőrmentén karcoljuk ide. Bencsik 1990 előtt az akkor az MSZMP központi lapjaként működő Népszabadság rovatvezetője volt. 1986. október 17-én „Érzelmi kötődés” címmel értekezett, zsengéjében pedig a Magyar–Szovjet Baráti Társaságról és a magyar fiatalok szovjetbarát ideológiai nevelésének fontosságáról firkálgatott.

És nem arról kívánnék mesélni, hogy lám, ez beszél. Mindezt mindenki tudja, nem is érdekes már igazán. Ilyenekkel van tele az egész oldaluk, amelyet okkal nem nevezek „jobb”-nak. Csak oldal. Valamilyen. Megélhetős. Vagy ez a típus van ott Pozsgaystól a végtelenségig, vagy a friss és egyre frissebb húsok. Közös nevezőjük egy van, a hatalom akarása, és a bunkóság. Az öregebbeknek – mint Bencsik is – egy mentsége lehet, ha ugyan: őket a párt esti iskolájának nívója szocializálta, aztán úgy maradtak. A szijjártóknak már ennyi se.

Viszont nem tudnak mit kezdeni a szellemi függetlenséggel. Ez számukra megfoghatatlan és érthetetlen valami, félelmetes egy massza. Ezért marad számukra az apákkal való dobálózás, mint érv, s mint negligációs lehetőség. Olyan ez, mint hülye óvodások vitájában a végső, elkeseredett adu, hogy neked meg pöttyös labda a jeled. Ennél tovább már nincs, és innen már visszaút sem létezik. Ez egy nyerítés tehetetlen toppantással. A kilátástalanság bizonyítéka.

Bencsik nem az első ebben a sorban. Két évvel ezelőtt, amikor az egyetemisták játszásiból elfoglalták a Párt székházát, Kövér sem volt képes másra, minthogy a diákok szülei csakis kommunista funkcik lehettek, akik ellen ő és barátai a nyolcvanas évek legvégén tüntettek. Mindaz akkor senkit sem érdekelt, hogy így egyben a saját jó édesapjuk ellen is tüntettek, akiknek aztán megengedőn csurgattak ezt-azt a székház árából. De ne legyünk magunk is kiscsoportosok.

Még egyet visszalépve az időben előttünk áll Csurka a maga kiállhatatlan, mégis megkerülhetetlen tornyosulásával, aki a sort kezdte „Apák és fiúk” névre hallgató ocsmányságával. Viszont neki még volt stílusa. Ezeknek már ez se maradt. Ide jutottunk huszonöt év alatt, az egyetlen, amire futja: „eemúútnyóóc”. Bencsik kirohanása ebbe a sorba illik ékesen. Amikor már nincs miről beszélni, akkor csak tátott szájjal vonyítani tudnak, ellenben azt nagyon. Viszont ez nem érv, ez bizonyítvány. Ami elégséges sincsen.