Mégis megérheti magyar-nemzeti tanárként… (bármivel helyettesíthető), azaz az itt minálunk fellelhető pénzkereső tevékenységek pótlásaként és helyett céltáblának lenni. Mert jóvan, lődöznek a delikvensre, és akkor? Meghalni nem muszáj teljesen, mégis égrengető lehetőség nyílik a zabálni óhajtó – hogy ’szakannának bele a cseresnyeevésbe, by: nagyapám – előtt, hogy nemzetietlen módon, a mosogatás mellett más indokkal és okkal hagyják el Mária országának gyomorkorgató- és forgató közegét. Látható, hogy ezek ott már azt sem tudják, mit csináljanak jódógukban, a hanyatló szigeten kifinomultan visznek a romlásba, dekadens módon pénzt adnak azért is, hogy céltábla legyen a ’zember, szíve helyén egy nagy tízessel. Mint kitetszik, mindez sokat ér. Sok dellát.

Most, hogy ezt a hírt olvasom, újólag, és már nem először kell rájönnöm élhetetlenségemre, kikövetkeztetni azt, mért tartok ott, ahol. Magyarán sehol, mert még egy szaros csibészelésért sem kértem pénzt boldogult úrfikoromban. A mostani Sugár úton játszódik a volt mese, ez a hely – miocén kori idején – a Safrankó Emánuel nevet viselte, ahol a kommunista manus nevének takarásában még legális autóversenyeket rendeztek, de más csodák is történtek arrafelé. Sok minden zajlott a múlt ködének mocskos leple alatt, cserébe nem is volt London, nagyon nem, mint ahogyan most sem az.

Annak idején valami fenséges félelemmel viseltettünk Tóth úr iránt, aki az itteni lepukkant sporttelep mindenese volt, legfőbb feladata pedig az, hogy a Hadnagy utca kölyökhadát mindenképpen távol tartsa a futballpálya misztifikált füvétől, meg úgy egyben az egész komplexumtól. Ebbéli buzgalma miatt rendeztünk vele futóversenyeket kerítéstől-kerítésig. Tóth úr üvöltött a bajusza alól, a siserehad meg röhögött rajta velem az élen, de meg kell hagyni, ő böcsülettel tette a dolgát. Mindez azidőtájt játszódott a történelemben, amikor a mostani kiscsarnokot építették, tehát a papirusztekercsek korában.

Tóth urat egy idő után megszoktuk, de történtek váratlan dolgok rajta kívül is. A rendőrség ott csibészelte a kutyáit. Ez az a színház, amikor védőfelszerelés örvén rongyokba öltöztetik az embert, és ráuszítják a fenevadat. Ilyenek folytak ott, s amikor a kutyák uralták a terepet, Tóth úr nyugodt volt, mert el nem tudta képzelni, hogy ilyen fenyegető közegbe is bemerészkedünk, pedig de. Legalábbis én, aki már akkor is hülye voltam, így történhetett, hogy a kutyakiképző ember más alkalmas alany híján fölkért, hogy legyek csibész, a céltábla, akit marcangolhat az a drága jószág. Én meg a butaság bátorságával vállaltam a feladatot, amely végeztével hálát adtam a mindenhatónak, hogy végtagjaim nem véres cafatokként hevernek szerteszét. Diabolikus élmény volt, és egy rohadt ötvenfilléres fagyit sem kaptam érte. Ilyen előélettel ma már boldogan állnék megviselt testtel a londoni festékgolyók elé, de túlhaladott az idő.

Az viszont biztos, hogy ez az imperialista golyóálló kiképzés fingot sem ér az igazival szemben. Egy kósza dzsihád irányította kalasnyikov golyó seperc alatt elvégezné rajtam a dolgát, ha csak addig le nem fejeztek. Ezzel szemben az avítt csibészelés életre szóló tudással és védelemmel vértez fel. Bizonyságul: még ugyanebben az időben, a Kertész utcában – amely házsor nem kapott új nevet a rendszerváltó keresztségben – a kerítésen kidugva fejét kapott el egy túlbuzgó házőrző. Tél volt, és az évszak megkövetelte csibészelős kabát akadályozta meg, hogy leszakítsa a karomat a jámbor jószág. Igaz, hogy azonmód összeszartam magam, de álltam a rohamot, és még élek azért. Londonban meg hiába lőnek szitává a patronjaikkal, a sivatagban akár egy kósza golyó is hanyattlöki az embert.

Ezért az öncélú nagyvárosi lövöldözésnek – mint látható – semmiféle gyakorlati haszna nincsen, csak a pénzükkel hivalkodnak megint, amit meg dugjanak fel maguknak. Bomlasztják csak a NER-t nevetséges ajánlatukkal, mert kérdem én, mindennek mi köze van a munkaalapú társadalomhoz? Na ugye, hogy semmi se, ebben nincs magyaros virtus, házipálesz meg kannásbor, és annyit is ér az egész bagázs. Nem ismerik ezek az igazi életet, sőt, még Tóth urat sem tapasztalták, akkor meg semmit se tudnak a létezés bonyolultságairól, ebben teljesen biztosak lehetünk.

Viszont fizetnek érte, nem úgy, mint nekem anno a mostani Sugár úton (Isten bizony nem tudom, mi volt akkor a neve, asszem Safrankó), de cserébe nem is volt London. Annak idején valami fenséges félelemmel viseltettünk Tóth úr iránt, aki a lepukkant sporttelep mindenese volt, legfőbb feladata pedig az, hogy a Hadnagy utca kölyökhadát mindenképpen távol tartsa a futballpálya misztifikált füvétől, meg úgy egyben az egész komplexumtól, és ebbéli buzgalma miatt rendeztünk vele futóversenyeket kerítéstől-kerítésig. Tóth úr üvöltött a bajusza alól, a siserehad meg röhögött rajta, velem az élen, de meg kell hagyni, ő böcsülettel tette a dolgát. Mindez akkor játszódott a történelemben, amikor a mostani kiscsarnokot építették, azaz a papirusztekercsek korában.

Tóth urat ilyképp megszoktuk, de történtek azért váratlan dolgok rajta kívül is. A kommunista rendőrség ott csibészelte a kutyáit. Ez az a dolog, amikor védőfelszerelés örvén rongyokba öltöztetik az embert, és ráuszítják a fenevadat. Ilyenek folytak ott, s amikor a kutyák uralták a terepet, Tóth úr nyugodt volt, el nem tudta képzelni, hogy ilyen fenyegető közegbe is bemerészkedünk, pedig de, legalábbis én, aki már akkor is hülye voltam jó szokásom szerint. Így történhetett, hogy a kutyakiképző ember más alkalmas alany híján fölkért, hogy legyek csibész, a céltábla, akit marcangolhat az a drága jószág. Én meg a butaság bátorságával vállaltam a feladatot, amely végeztével hálát adtam a mindenhatónak, hogy végtagjaim nem véres cafatokként hevernek szerteszét Mit mondjak, diabolikus élmény volt, és még csak egy ötvenfilléres fagyit sem kaptam érte. Ilyen előélettel ma már boldogan állnék megviselt testtel a londoni festékgolyók elé, de sajna, túlhaladott az idő.

Az viszont biztos, hogy ez az imperialista golyóálló kiképzés fingot sem ér az igazival szemben, egy kósza dzsihád irányította kalasnyikov golyó seperc alatt elvégezné rajtam a dolgát, ha csak addig le nem fejeztek. Ezzel szemben az avítt csibészelés életre szóló tudással és védelemmel vértez fel. Még ugyanebben az időben, a Kertész utcában – amely házsor nem kapott új nevet a rendszerváltó keresztségben – a kerítésen kidugva fejét kapott el egy túlbuzgó házőrző. Tél volt, és az évszaknak megfelelő kabát megakadályozta, hogy leszakítsa a karomat. Igaz, hogy azonmód összeszartam magam, de álltam a rohamot, és még mindig élek. Londonban meg hiába lőnek szitává a patronjaikkal, a sivatagban akár egy kósza golyó is hanyattlöki az embert, az öncélú nagyvárosi lövöldözésnek ilyképp semmiféle gyakorlati haszna nincsen. Csak a pénzükkel hivalkodnak megint, amit meg dugjanak fel maguknak. Semmi magyaros virtus nincs bennük, de annyit is érnek. És még Tóth urat sem ismerik.