Ezt ugyan senki nem látta, de ez a dagadt oly meggyőzően beszélt, hogy az egész brancs befeküdt a dumájának, kivéve azt a néhányat, akik még emlékeztek a zsiráf hiteles történetére. Azaz és tehát a Simicska köreihez tartozónak vélte őket a dagadt mögé sorakozó rengeteg idióta, akik mindig a leghangosabban énekelték a „Süss föl Nap…” kezdetű slágert, mert ez volt a kolbászos kedvence.

Jolán néni semmit sem sejtett, de elkezdődött a nagy leszámolás, és a harc a fölfújható zsiráfért, akit a dagadt másnak óhajtott már adni azért, mert Simicska azt mondta róla, hogy ő egy geci. Erről ugyan nem tudta az immár egyedüli forradalmárrá avanzsált potrohos, mit is jelenthet, de Zsolti, az ő legbensőbb cimborája, társa a délutáni alvások bojkottjában elmesélte neki, és ettől a dagadt haragos lett. Megigazította rövidgatyájának pántját, kint az udvaron ráült a műanyag dömperjére, és maga köré gyűjtötte a többi járgányost.

Simicska a motorjáról figyelt, Jolán néni meg ábrándozott. A gyerekek a napon vannak, baj nem lehet – gondolta. Tévedett. A dagadt számolt, annyit már ismert, hogy egy, sőt, tegnap háromig is eljutott. Fűszálakat rakosgatott egymás mellé, Zsolti magyarázta neki: egy, kettő, három…

Elevickéltek négyig, és a dagadt megértette. Okosnak tűnt, pedig pancser volt. Kihüvelyezték, hogy ők négyen vannak, a simicskáék meg hárman, ha rájuk mennek, marad egy, aki a zsiráfot minden gond nélkül megszerezheti. Így is lett. Műanyag dömperek, motorok iszonytató zaja töltötte be az egész óvodát, Jolán néninek semmi föl se tűnt.

Megszokta már a hangzavart. Az a negyedik kiosont az öltöztetőbe, ahol hatalmasan álldogált a fölfújható zsiráf. Leemelte, és kivitte az udvarra. Átadta a dagadtnak, aki látványosan kiengedte belőle a levegőt. A zsiráf összerogyott, és a vezér odanyújtotta Csermely Petinek, aki hirtelen új cimborája lett. Reggel még a kolbászából is adott neki. Simicska nézett, aztán röhögött. Tölcsért formált kezeiből, és belőlük suttogta: geci. Jolán néni tapsolt: uzsonna, gyerekek.