Ha most az eredeti krumplileveses tényleg kikelne haló poraiból, akkor nem is csodálkozna igazán, hiszen ez a szép új világ erősen hasonlít ahhoz, amelyet ő annak idején elborult elmével odahagyott. Most épp azon morfondíroznak a fiúk, az új párttitkárok és nyaloncok, hogy milyen hasznos is volna újra bűncselekménnyé nyilvánítani az illegális határátlépést. Vélekedésük szerint csak ezzel lehet megállítani a migráns hordákat, akik a karon ülő gyermekeikkel a magyar nemzet létét veszélyeztetik immár.

Fölzabálják az összes farhátat, a csirkelábakat, amely aprólékok a mi nyugdíjasaink és immár izmos középosztályunk közkedvelt csemegéi. De nem is erről volna szó igazán. Az én lányom is szerette három évesen a húslevesben megfőtt lábakat, mindig követelte a kezét, és majszolta. Unokám meg hasonló korban a csirke bőrére esküszik, azt tömi két pofára, Istenem, erre van gusztusa, ezzel nincs is semmi baj, hanem ez a törvénykezés. Mert azt is mondták nemzetünk új nagyjai, hogy be is terjesztik ezt a határátlépős törvényt egyenesen az országgyűlés elé.

És nagyon jól tudjuk, mi a sorsa azoknak a törvényjavaslatoknak, amelyet ők hirtelen felindulásból benyújtanak. Igen! – hangzik majd fel a vezérürü kiáltása a megszentelt falak között, és máris nyomják a zöld gombot cefetül mindahányan, akárha valamely szellemet próbáló vetélkedőben volnának. A környezetvédelembe manapság beleájult elnökünk pedig megnyálazza a ceruzáját, szignózza a sorokat, és már sínen is vannak a dolgok. Mondom, Csermaneknek semmi oka nem lenne az ámulatra, ha szertenézne a friss hazában.

Kerítés is lenne már, mégpedig szebb, mint amit maga képzelhetett volna valaha is. Csettintene csak sakkbábuhoz szokott ujjaival, és örömmel konstatálná, hogy a sorkatonaság ideája is kezd visszaszivárogni zakkant elmékbe, a halálbüntetésről nem is beszélve. Körülnézne szerte a rónákon, és föltenné a tízezer forintos kérdést: hol van az Imre? Lajosnak hívják már elsőtitkár úr – jönne rá a válasz –, de ne aggódjon, megszívta a szemét. Épp most döntöttünk úgy, hogy három évig semmilyen munkát ne kaphasson. Csak éhendöglik egyszer. És akkor Csermanek megnyugodna, mert látná, hogy az idő körben forog, és ott tart most épp, mint amikor maga volt fiatal. Fátyolos szemeit pedig elöntené a könny, mert látná: nem dolgozott hiába.

Idáig betudható lett volna az egész az ő saját bejáratú hülyeségének, de az amúgy mindenféle elcseszett adóval brillírozó Varga Mihály úr meglovagolta a dolgot, és raportra hívta a kifliben és társaiban utazókat. Arra ösztökélné őket, hogy adjanak számot, miért nyúzzák a népet horribilis kifliárakkal, holott az olaj már olyannyira fillérekért van, hogy a csapból is majdnem az folyik, és kevés választ el minket attól, hogy a népek üdvözült képpel azt hörböljék a kannás bor helyett. Ilyképp tetemre lesznek hívva a kifliárusok, de nem azért, hogy megkésett bosszút álljanak a koleszosok a szenátor asszonyon, akinek köztudomásúan egy fizetetlen kiflitől lett kajla a foga még jó régen. De nem. Arról esik majd szó a szeánszon, hogy tán extraprofitra és pofátlan végkielégítésre játszik rá a kifliszakma, amely cselekedet tudvalévően ördögtől való, így üldözendő, hacsak nem szerepel adott pék a Kubatov listán, ami mindjárt más fekvést kölcsönöz a leányzónak. Vannak tabuk még.

Ez az egész annyira jellemző. Kormányzás helyett ötletelés zajlik, épp meglovagolni valami aktuális trendet azt a látszatot hazudva, hogy jó atyáink vagyunk nektek. És minden csak kajla maszatolás, az egész buzgalom a gyalázatot hivatott elfedni, amelyet éppen ők maguk szabadítottak rá a népekre. A benzinen rugózni sokkal könnyebb, mint netán választ adni arra, hogy miért huszonhét százalék a kifli áfája, mért annyi az út díja az őt szállító autónak, mért köll még matricákat vennie, a gáz, amivel a pékek sütögetnek, miért drágább nekik a rezsicsökkentés óta, és még sorolhatnánk, hogy miért drága az a kibaszott kifli. S ha már így szimbólum lett az össznépi nyammogás tárgyából, akkor azt is be kell látnunk, hogy mindez csak takarás, indulócsel, hogy az igazi ganéság ne látszódjon. Amíg a kifli-problematikán csócsálódik a nemzet, megfeledkezik másról.

Most jelesül Goodfriendet akarják kiverni a fejünkből cefetül. Illetve nem is őt, hanem azt, amit ez a jóember kipattantott szeretett honunkban. Hogy valami bűzlik Orbániában, olyannyira, hogy egynémely alakjai be sem tehetik lábukat az ígéret földjére, és éppen azért, mert mocskos a kezük holmi kormányzati produkciókban. Ez viszont sohasem fog kiderülni, az ideiglenes ügyvivő mentelmi jogát nem függesztette fel a mocsadék USA, így ő nem teregetheti ki a szaros lepedőt. Ilyképp elvitorlázott a zivatarfelhő nagyjaink feje fölül, részükről lezárták a dolgot, spongya rá, mondják. Így megy ez, asztal alá söpörve a trágya, jó lesz a népeknek helyette a kifli, vélik. Amiről nem beszélünk, az nincs, befogjuk a szemünket, mint az óvodás, aki azt hiszi, így nem látják. Ebben az egész delíriumban, ami körülölel minket a munkaalapú társadalomban, ideje volna zászlónk megváltoztatásának is. Ezen kifli szerepelne sarló helyett, a kalapács az maradhatna, a veres csillagot meg stadionnal helyettesíthetnénk, és fújdogálhatnák a fényes szellők, mint a hajdani komcsi slágerben, ha már, ugye.