Azt a kort, amikor pitypangot tépdel az ember, és számolgat, hogy szeret, nem szeret, szívből igazán. Hogyha a jódógos, jómunkásemberek felé óhajtott volna üzenetet közvetíteni, akkor azt írja, „szanaszét”. Ezt a jómukásember érti, ezt szokta neki mondani az asszonya, hogy már megint szanaszét hagytad a büdös zoknidat, hogy fordulnál föl, te alkoholista állat. Ilyet ismer a jómunkásember, ilyennel naponta találkozik, míg pedig ettől a szerteszéttől elkezd lebegni, szemei fönnakadnak, és megszállja őtet a szentlélek. Ha nem lenne istengyalázás, azt mondanám, ennek a szerteszét gyöngeség kapcsolatnak Cseh Tamás íze van.

Így tehát nem mondom. Pedig most jöttem rá, ugyanaz a ritmus, hangulat és lejtés, mint a „Keresztben jégeső”, s ebből fakadhatott, hogy ellágyultam, fölkaptam a fejem, hogy mi történt miniszterügynök elvtárssal, de nem történt vele semmi se. Amikor Cseh Tamás a létezés kilátástalan gyönyörűségéről énekelt, akkor miniszterügynök elvtárs szuszogva vett részt a KISZ munkájában, futballista-karrierről ábrándozott, hogy a Népstadion az ő nevét skandálja, miután egyedül legyőzte a brazilokat. Parasztgyerekeknek ilyen álmai vannak, meg valami homályos érzés, hogy valamiben nagy lesz, még nem tudja miben, de valamiben biztosan és minden áron.

Ezt szenvedjük most. Mert a szerteszét gyöngeség harmatos báját rögtön szét is dönti, lerombolja mintegy ez az „együtt erő vagyunk”, ezzel összekeveri a katonadalt a virágénekkel, egyből megbicsaklik a harmónia, és valami göcsörtös erőlködés lesz belőle. Persze tudjuk, hogy nem miniszterügynök elvtárs írogatja a szelfijei szövegét, ilyenre neki ideje nincs, miközben a világ súlya nyomja a vállát. Jól fizetett slapaj alkotja a lehengerlő szövegeket, futja rá, Rogán most szerződött újabb tizenkét milliárdért kék plakátokra, egy szelfi-szövegíró ehhez képest semmi. Mellékdal.

Az ember mégis fölkapja a fejét, ha a gyengéd szépség nyomai bukkannak fel miniszterügynök elvtárs aurájában, de aztán legyint, és elképzeli ahogy szerteszét van, de ez nem megy. Szanaszét, akárha büdös zokni, az igen, az illik hozzá, a szaga is hasonlatos, az állaga is abban a stádiumban, amikor még nem kopog a megszáradt izzadságtól, hanem lágyan gőzölög, mint valami tehénlepény. Ez igen, ez passzol hozzá, de már túlragozom, nem ér meg a manus ennyit egyáltalán. Ez nem sóhajtás volt, csak böfögés, ami most épp így sikerült. Én vagyok a hülye, mint általában, hogy egyfolytában eszembe jutnak mindenféle dolgok.

Ez nem NER-kompatibilis létforma, a szomszéd Józsié, az igen. Olykor érzem rajta az elképesztő erőlködést, hogy szavakba öntse, ami a fejében van. Nem szokott sikerrel járni, félmondatok, szógyökök jönnek elő belőle, hogy az ember megsajnálja. Viszont azt, hogy Viktor, nagyon pöckösen képes artikulálni, hogy közben csillog a szeme. Nos, az ilyeneknek, akik a törzsgárdát alkotják, értelmetlen az a szókapcsolat, hogy szerteszét gyöngeség, mert nem fogják fel. Így azt hihetjük, miniszterügynök úr – illetve a slapaja – hibázott, vagy pedig megszállta az öregek szentimentalizmusa. Ez volna a szerencsésebb a szempontunkból, azt hiszem.

Hatfős családot lakoltattak ki kedden a bűnös Budapest kilencedik kerületében, mert nem tudták fizetni a lakás devizás hitelét, s mivelhogy a családok éve van, akárha rosseb, továbbá Pártunk megmentette őket is. Ám ez itt nem Horvátország, ilyen tartozásokra nem mondja azt az állam, hogy vége, nem ér, és nincs ezüstérmes futballcsapatunk sem, bögyös köztársasági elnökünk meg pláne nem. Mondjuk, nem emiatt került utcára a család, viszont, hogy totyakos miniszterelnökünk van, azért viszont igen.

Ellenben a dolog nem olyan egyszerű, hogy egyből győztest lehessen hirdetni. Így meg is oszlottak a vélemények a közösségi oldalon azon tűnődve, ki a hülye, valamint a bűnös, akinek a záloga a kezükben volt, s mint népi játék, hogy mit is érdemel az. Volt, aki úgy vélekedett, így van rendjén, ez így helyes, ez volt a nemzeti vonulat, mások kitették az árverési felvásárló képét, névvel, és kilövési engedéllyel, lincselési felhívással mintegy, ettől azonban a családnak egyáltalán nem lett jobb, de a felvásárlónak sem rosszabb.

A dolog viszont természeténél fogva kegyetlen, hiszen azt mondták az utcára tetteknek, hogy összeszedhetik a személyes holmijukat, és mehetnek a jelek szerint nem létező Isten hírével, a bútoraikat meg harminc napon belül kell elhordani. Viszont azt senki nem tudja, hová. Mert ugyan Pártunk arra hivatkozva hozott hajléktalan-vegzáló törvényt, hogy mindahány elhelyezését meg tudja oldani, a jelek szerint ez mégsincs így, sőt, még inkább, ha a hatalom szakmányban gyártja őket, mint ebből a történetből is kitetszik.

Hogy mi lesz most velük és számos sorsosaikkal, azt senki sem tudja. Még maga a milliárdokat a családok zsebében hagyó Rétvári et., a jó hírek zenebohóca sem. Sőt, Novák államtitkár asszonyelvtárs, aki meg momentán a családok jótevő úrangyala, ő sem, mert ez nem a munkaköre neki. Ő azzal foglalatoskodik, hogy idvezült mosollyal gondoskodjék az óvodai keresztényi nevelésről, és szaporodásra buzdítsa a honleányokat.

Az már kívül esik az érdeklődési körén, hogy a szaporulatot karhatalom rakja az utcára. Egyáltalán, ilyesmiről nincs is tudomása, hiszen a statisztikákat is maguknak tetszetősen manipulálják, és a magyaridőknek sincs ahhoz sem érkezése, sem kapacitása, hogy ilyen – egyébként napi gyakoriságú – kilakoltatásokról tudósítson. Így hát, aki annyira szerencsés – vagy szerencsétlen, ez hozzáállás kérdése -, hogy a világot narancsszűrőn keresztül észleli csupán, elégedetten böföghet. Ilyenekből lesznek a kétmillió fideszesek.

Nekik nem gondjuk az, hogy akkor most mi lesz a csecsemővel és a megszületendő kisdeddel, az anyjával és az apjával, akik magukra maradtak a vérzivatarban. Októberig még az utca kövén, aztán nevelőotthonokban és fogdákban, hogy ne zavarják a kényes madámok finnyás orrát az egyre erősödő szagukkal, és nincs nekik menedék. A farkasoknál az öregek haladnak a sor elején, hogy le ne maradjanak, a kafferbivalyok körbefogják és szarvaikkal védelmezik a körön belül álló kicsiket és betegeket.

Az állatokban több emberség van – ha úgy tetszik -, és nagyobb a túlélési ösztön, mint az elkorcsosult emberben. Aki ma még nincsen az utcán, nem tudja, hogy ugyanolyan egyedül van, és ugyanolyan védtelen, mint a tegnapi hat. Ez ellen a közösség lehet a védelmező erő, ilyen azonban nincsen az atomjaira hullott társadalomban. Az utcán döglünk meg úgy, hogy átlépnek rajtunk, ha a kórház mosdójában száll el belőlünk a lélek, napokig fekszünk ott, mert az intézmény azzal foglalkozik, hogy a falán vonatozó Orbánt lemeszelje.

Teljes a züllés és nincs kegyelem. Miközben genderezünk és csahos kutyákra pazaroljuk a maradék erőnket, a szemünk előtt zajlanak a tragédiák olyan mennyiségben, hogy alig is üti át már az ingerküszöböt. Minden kilakoltatott, kirúgott, megalázott és megszomorított megkapja a warholi tizenöt percét, és megy a levesbe aztán nyomtalanul. Tudjuk, hogy a király tette ezt, de csak addig jutunk, hogy Cseh Tamással tesszük föl, azt mondd meg nékem, hol lesz majd…- A többit pedig úgyis tudjuk. Vége van, emberek.

Mint kiderült, a műintézmény rendelkezik olyan szerződéssel, amely majd’ hétezer esztendő után jár le, ebből is látszik, hogy a fiatal demokratátlanok nem éppen két napra óhajtanak berendezkedni ebben az árnyékvilágban, vagy épp Einsteint magát idézték meg egy félhomályos szeánszon, és a bozontos hajú valamely sötét titkot árult el kései utódjának, magának Habonynak.

Ehhöz a hétezer évhöz képest kutyafasza úgymond, hogy az amúgy gondosan titkolt dokumentumok között akadt olyan, nem is egy, amelynek meg 2999 a lejárati dátuma, ergo, az már ziher hétszentség, hogy valami nagy ganajság készülődik itt, ám ennek belátásához egyáltalán nem kell várni súlyos éveket, elég csupán körültekinteni mostani elcseszett világunkban, és minden kiderül. Felfejti önmagát mintegy a nagy titok.

Ellenben ez a nagyvonalú dobálózás az évekkel meglehetős súlyos kérdéseket vet föl. Még az sem biztos – sőt, egészen evidensnek tűnik -, hogy már a harmadik évezred végén sem fog állni még maga a felcsúti emlékmű sem, egyszerűen nem olyan fából faragták, hogy gonoszkodjunk. Nem egy piramis ő – bár annak szánták – hogy kibírja az idő könyörtelen nyomását, mint sivatagbéli kisöccsei.

Másrészt élénk logisztikai kérdést vet fel, hogy ezek az értékes dokumentumok, amelyek őrzik a titokzatos szerződéseket, milyen formában őrződnek meg. Az egyiptomiak nagyon egyszerűen oldották meg a kérdést, kőbe vésték, amit nagyon az utókor orrára akartak kötni, s lám, még mindig olvashatóak is.

Modern korunk ellentmondása azonban, hogy mi a történéseinket, a múltunkat papírra, celluloidra meg mindenféle műanyagokra bízzuk, amely illó anyagokat – az egyiptomiakhoz képest – seperc alatt fölzabálnak mindenféle baktériumok meg organizmusok, a KlIK szerződései tehát szublimálódnak, mielőtt lejárnának, de ez végül is mindegy. Most is olyanok, mintha soha nem lettek volna, mondom, hogy nehéz ügy ez.

Aztán itt van nekünk ez a hétezer év, amely tetemes idő komoly filozófiai meggondolásokat követel. Elsőként, hogy akkoriban lesz-e egyáltalán emberi faj, mert ez egyáltalán nem biztos. Mostani iramunkat látva sokkal valószínűbb, hogy a szépemlékű dínók módjára tűnünk el a fajok süllyesztőjében, és ezen különösebben meg sem kell lepődni. Volt már néhány nagy kihalás a Föld nevű bolygón, semmi sem garantálja, hogy nem lesz újra, még csak egy nyüves aszteroida sem kell hozzá.

Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot. Ezt mondta Arkhimédész, és azt hitte a nyomorult, hogy minden utána következő matematikussal és fizikussal kicseszett, mert Einsteinig nem is volt, aki ilyet talált volna. Minden szar mozog, a legutolsó ganajtúró bogártól az összes galaxisig, s miután a görög már azt hihette, hogy győzött, jött neki ez a német-amerikai, és minden addig valót fenekestül forgatott fel a maga hülye relativitás elméletével.

A fény, illetve annak sebessége volt a hunyó. A jó Albert kimondta, hogy ennek a sebessége a fix pont, ez az, amit túllépni nem lehet, és ráadásul szerte az Univerzumban ez mindenhol állandó. És miután jót kufircolt magával Marilyn Monroe-val, az átélt katartikus élmény hatására az is eszébe jutott, hogy tér és idő önmagában és külön-külön nem létezik, hanem megbonthatatlan egységet alkot, amely maga a téridő. Na, ebből fakad a KlIK összes baja.

Főleg a fekete lyukak okoznak galibát, amelyekről a drága Cseh Tamás még azt danászta, hogy nem is léteznek, ámde ez nem a hatvanas évek, és ezért mára kiderült, hogy de, igen, és mégis. Vannak nekünk lukaink. Ne részletezzük, elég legyen annyi, hogy ezeknek a csodáknak olyan nagy a gravitációja, hogy annyira eltorzítják a téridő szerkezetét, hogy általa képessé válunk a jövőbe látásra. Minden külön magyarázat helyett álljon itt annyi, hogy Balog miniszter egy ilyennel találkozhatott, ezért a különös szerződések.

Van azonban ezzel az egésszel egy aprócska gond. Ezeknek a lyukacskáknak van egy úgynevezett eseményhorizontjuk, amely különös dolgokat produkál. Ezekből a lyukakból semmilyen anyag vagy sugárzás nem tud eltávolodni. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az eseményhorizont mögött a szökési sebesség nagyobb a fénysebességnél. A relativitáselmélet szerint lehetetlen, hogy valami gyorsabban haladjon a fénynél, ezért az eseményhorizonton kijutni bármilyen anyag, vagy sugárzás számára lehetetlen.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy – a relativitáselmélet értelmében – a gravitációs tér hatására bekövetkező idődilatáció azt eredményezi, hogy az ember kívülről nézve tulajdonképpen soha nem halad át az eseményhorizonton. Másképpen megfogalmazva, az a pillanat, amikor áthaladna rajta, mindig a jövőben marad, és sosem kerül át a múltba.

Nos, így járt az emberminiszter, és ezért hülye a KlIK az ő szerződéseivel. És hogy mindezt miért meséltem el? Mert jól esett, meg azért is, hogy lássuk, hol is élünk, meg legfőképpen azt: mi vár ránk, ha nem figyelünk. Föl fogunk oldódni a téridőben. Megvacsorál minket.