Szombathely, ez a hajdanvolt „nyugatkirálynője” zakatolva halad az álpolgári elkurvulás pokolba vivő biztos útján, s ebbéli evolúciójában nincs egyedül egyre csak romló országunkban, amely tele van önélzetes kis latlokkal. Ami itt van, az nem unikum, hanem konyhákban pállasztott zavaros házi kisüsti.

Van itt nekünk, a majd’ kétezer éves kövek között – amely romokat Claudius, de nem a kedvenc kávézóm, hanem Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Caligula unokafivére alapította, illetve emelte coloniává – ilyen történelmi karneválunk, amely a vándorcirkusz, a kirakodóvásár és a Halloween sajátos elegye, viszont baromira büszkék vagyunk rá.

Csak úgy mellékesen, alapító atyánk térdei gyengék voltak, nem tudott egyenesen állni, feje mindig remegett. Dadogott, és beszéde gyakran zavaros volt. Amikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Apokolokyntosis című művében Seneca azt írja, hogy Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható.

Mindegy, a kezdetekkor, azaz Kr. u. 43-ban megszületett Colonia Claudia Sabariensum, amely tőlünk teljesen független tényre verjük most itt a nyálunkat. Mulatunk veszettül négy teljes napon át, félresöpörve minden gondot és mocskot, és ebbe a kategóriába a hajléktalan polgártársak is beleértendők, akiket nem láthat a városba érkező siserehad, mert turistának nevezi magát.

Most, hogy így elmeséltem az életemet, az is eszembe jut, hogy egyes magyar laktanyákban miként festették olajfestékkel zöldre a füvet, amikor a magasrangú elöljáró érkezett szemrevételezni az átnevelő táborban senyvedő öntudatos fiatalokat még a kádári időkben. Ez az álság most is élénken él, meg nem erősített városházi információk szerint a szombathelyi homelesszeket úgy takarítják el erre a néhány napra, mint hajdan Demszkyt március tizenötödikék táján.

Viszont a szaguk itt marad. Finnyás orrú polgártársak a fészbúkon ajvékolnak, hogy a decens karnevál egyik színterén, amely amúgy a hajléktalanok nappalija és hálószobája, nem fertőtlenítették a padokat, amelyre polgári seggüket pihenni küldik ilyentájt. Meg cukkolják is egymást, hogy olyan szag van arrafelé, mint az állatkertben, amely illatanyag voltaképp a zúgó életé.

És mit ád Isten, ugyanekkor, amikor itt minálunk ilyen szagok miatt böstörgött a CSOK népe, ugyanők egyszerre csodálták Vajna Timi seggét, amelyet egy drón fényképezett, midőn egy jachton süttette Ibizán. Ezreknek csorgott a nyála, mert ők sem tanultak Buddhától, aki nem volt rest elmesélni, hogy ez is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, csak úgy, mint a hajléktalan polgártárs.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy senki emberfia föl nem tette a kérdést, hogy ezek a helyben született migráncsok vajon hol élnek vagy halnak azidőtájt, amikor zajlik a városban a cirkusz, amely a jelek szerint minden mocskot eltakar.

A mi homelesszeink nem sok vizet zavarnak egyébként. Éppen a kedvenc kávézóm (amely hogy, hogysem, Claudius névre hallgat) teraszán is megjelennek olykor egy-egy százasért, és az öntudatos, latol álpolgár azzal hajtja el őket ordítva, hogy ő fizet adót, mint volt szerencsém hallani.

Két dolog van itt. Schopenhauer annak idején elmesélte, hogy nincs joga ítélkezni és nyavalyogni az elesettekről, amikor ő borjúbélszínt zabál. Másodjára pedig azt sem árt meggondolni ezekben a bizonytalan időkben, hogy miként a zsenit is csak egy hajszál választja el a bolondtól, akképp az öntudatos és illatos polgár is egy szempillantás alatt az út szélén találhatja magát, ahonnan pedig belerúgják a trágyába a mai jól szituált cimborák, akikkel most épp koktélt szopogat élire vasaltan.

Tán éppen ezért sem komilfó szerencsétlen embertársaink sorsán és szagán fintorogni. De, hogy föloldozást adjak még a misére járás alól is, elmesélem, Füst Milán hogyan vélekedett az ilyen fennforgásokról. Aszonta, hogy aki hitetlen, de amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletre méltó. Csak azért nem macskakörmöztem, mert lusta voltam felnyálazni a Hábi-Szádit. Mégis, azért valami igaza csak van az öregnek, nem? De.

Viszont, valamikor az idők kezdetén, amikor volt neki szava, mondanivalója, és még mikrofonhoz is engedték, mint manapság a németszilárdot – érezzük, ugye a nívó alakulását -, szóval, amikor még beszélhetett a hideget fúvó, volt neki egyetlen érdekes mondata.

Arról ábrándozott igen meggondolatlanul, hogy a kétharmad birtokában milyen nagy felelősség szakadt a nyakukba, amely abban is megnyilvánul, hogy aki ezentúl közülük lop, annak a karját le kell vágni. Csoda, hogy kitették a brancsból? Egyáltalán nem, hogyan nézne már ki a frakció, amely csupa félkarú emberből állna? Már csak esztétikai meggondolásokból is.

Néró, a szépemlékű ’lómai császál azonban nem lacafaszázott, meghallotta valahogyan Pokorni szavát, és akit lopáson ért, annak tényleg levágatta a karját, azt a nyakába akasztotta, és a delikvensnek így kellett sétálgatni az arénában sokak nagy gyönyörűségére.

Ellenben Néró közkeletűen egy barom volt magunk közt szólván, élénken szart mindenre, ami államügy. Ő volt az, aki első számú hadvezérként nem hogy nem menetelt a csapatai élén, hanem meg is vetette a katonásdit. Ebbe aztán bele is bukott, viszont mielőtt menekülvén megöngyilkolta magát, egészen jól éldegélt.

Pöngette a lantját, színházban lépett fel, fogatokat hajtott, verseket fabrikált, miegyebek. És jót tett a keresztényekkel, mert irtotta őket nagyon. Ez ellentmondás ugyan, és mégis igaz. Leégett ugyanis ’Lóma, akárha a Reichstag egy másik ökör idején, s mivel akkoriban – csuda, hogyan, de – nem voltak kommunisták, ezért Néró a keresztényekben lelte meg az ő Van der Lübbéit.

És mit tett a jóember a keresztényekkel? Na, mit? Szurokba forgatta őket, és meggyújtotta, majd fényüknél vacsorált a Vatikán dombon. E szépemlékű helyen áll ma a Szent Péter bazilika, ahol a mai keresztesek szoktak gyülekezni. A ‘lómaiak viszont, látván, hogy a keresztények mit ki nem állnak a hitükért, elgondolkoztak nagyon.

Azt mondták magukban: valami lehet ebben az új divatban, ha ezek a jóemberek még az élő fáklya szerepét is hajlandóak eljátszani érte, és özönlöttek a szektába. Így történt, hogy Néró bácsi akaratlan a keresztények toborzójává vált, s ugyan állami támogatást nem adott, mégis megerősítette a cirkuszt, amely ma is virul. A mostaniak azonban nem fáklyák, inkább hörcsögök, de nagyon elkalandoztam.

’Lóma abban az időben maga volt a fertő. A hedonizmus melegágya, és igazat kell adnunk Spenglernek, aki szerint a görögök voltak a kultúra, ’Lóma ellenben a civilizációs szakasz, amely ennek megfelelően szükségszerűen volt bukásra ítélve, addig azonban még történt egy és más. Nérótól visszafelé haladva a császárságban szép kis alakokat találunk a trónuson.

Például Caligulát, akit elítélni nem tudunk, mert nemes egyszerűséggel volt idióta a szó legszorosabb értelmében, ellenben gyilkolászni és kefélni azt nagyon szeretett, a legendárium szerint még a jó édesanyjával is. Hogy ennyire megszállott lett, azt Tiberiusnak köszönhette, a perverz állatnak, aki pedig Caligulát toszogatta zsenge ifjúkorában.

Vagy vegyük épp Claudiust, városom alapítóját, aki szerette ugyan az államügyeket, ellenben dadogós, fogyatékos alkoholista volt. Savaria, ahol most éppen ülök, meg úgy jött létre általa, hogy gondolkozott. Épp egész Európa, Afrika északi csücske, Britannia is a meghódítás állapotában leledzett, a katonák egy része ezért teherré vált.

Valamit kell kezdeni ezzel a békével: vélekedett Claudius, és a légiósok egy részét iderakta a Gyöngyös partjára, hogy csináljanak, amit akarnak. Szombathely meg kétezer év teltével erre olyan rohadt büszke, de megint elkalandoztam.

Ugorgyunk! Pörgetve visszafelé az idők kerekét eljutunk az első, és a jelek szerint egyetlen normális ’lómai császárhoz, Augustushoz, akiben még pislákolt valami abból, amit manapság erkölcsnek nevezünk fennkölten. Vagy józanságnak, vagy hívjuk, aminek akarjuk.

Egyszer Augustus vendégségben járt egy patrícius cimborájánál, aki olyan lehetett, mint ma Mészáros. Esetleg Habony, vagy a kettő elegye. Szóval rohadtul gazdag volt, és bunkó. Abban az időben volt újdonság a kristálypohár, eszméletlen mennyiségű sesterciusba került darabja, de ez a ’lómai Mészáros ebben szolgálta föl a piát, mert mér ne.

Aztán megtörtént a baj. Az egyik rabszolga eltört egy ilyen kincset, amitől a ’lómai Mészáros igen nagy haragra gerjedt. Dühét csillapítandó egy megoldás mutatkozott, amely divatban volt. A zabálóhely mellett volt egy tavacska, ahol halakat tartottak, akiket megettek ezek a mészárosok.

Viszont ezeket a halakat meg vétkes rabszolgákkal etették, és ez nem igazán komilfó, ha igazán belegondolunk. Ez várt volna hősünkre is, aki poharat tört, Augustusnak azonban hirtelen tele lett a töke ezzel az egésszel. Leállította a ’lómai Mészáros dühét, és saját fenséges kezével, egyesével vagdosta földhöz a kincset érő kristályokat, jelezve: nem igazán tűri a rongyrázást.

Na, most: ami miatt ezt az egészet itt előadtam, az nem egyéb, mint, hogy a szöveg végén föltehessem a költői kérdést: van-e nekünk kétezer év múltán Augustusunk? Sőt, tovább megyek, volt-e valaha egyáltalán? Ezen gondolkozzatok kedves gyerekek, a következő órán ezt beszéljük meg. Ave Orban!