A bakelit elakadva surrogott a Sokol típusú rádióban, és mert vasárnap volt, motyogta az irányító torony tartalmait, hogy család, migráns, Soros, Brüsszel, civilek, megazisten, és ahogyan Terus néni elszabadult protkója ütemre mozgott, már abból jöttek Óceánia hangjai, a szovjet harsonát már ki is kapcsolták a Józsik, a fogsor ordított a Führer hangján rekedten, és Terus néni ősz haja lobogott a szélben, időtlenül, mert semmi nem változott negyven év alatt, vagy ugyanoda tért vissza, ezt nem lehetett megállapítani a hangzavarban. Aztán egy újabb, minden eddiginél nagyobb istennyila a fogsorban ütött lukat, amely a millió voltoktól a hetvenes évekbe pattant, és, mert nem is volt igazán magyar, nem a „Fekete Bárányok” koncertjét szürcsögte át az iszonytató nyíláson, á, nem, mert azok nyakig tele voltak III/III-asokkal, mint Óceánia mai hangjai, de nem is a kósjánost, hogyne.

Londonba evezett ez a lázadó fogsor, ahol ma bombák robbannak és emberhúsok fröcsögnek a furgonok kerekei alatt, a vért magyarok mosogatják az utca kövéről, és méteres szempillás Ariana Grandék fertőzik az ifjak tudatát, de akkor, amikor mostani kínjaink oka és okozója még fess, suttogó katona volt, majd Oxfordból nem látta azt sem, hogy a Temze mellett az Antikrisztus Johnny Rotten szúrt ziherejsztűt az orra likába, meg a Queen likacsos agyába, de mégsem ő volt az Isten, hanem Joe Strummer, az utcai harcos, aki apokaliptikus zenével indult harcba a sötétség ellen, és nem az Armageddonra, csak a következő csatára hívott fel. Most már üvöltött a protkóból a „Magnificent seven”, a templom tornya rezgett a dobtól, a sárból pedig lemezborító materializálódott, „Sandinista” fölirattal, és veres csillagok voltak rajta. Kikelt a sár habjaiból hát Lázár János hazát védeni-óvni, de mellényúlt megint, és egy keresztet az orra elé tartva, mint valami ördögűző indult a kommunisták ellen a hülyéje. Aztán már hívta volna emberes szorultságában a tankokat, de a Józsik felröhögtek, és a képébe borítottak egy Heinekent, amitől János sistergő tócsává változott, és ekkor állt el az eső, a templom harangja pedig megkondult, és minden visszazuhant a jól ismert reménytelenségbe. Mondom, vasárnap volt.

Ezt a sok jót mind Rétvári örömapu jelentette be az ország lepusztult talpasainak, hogy örömvirágocskákat ültessen a szívükbe. A vázolt boldogságcunami az utóbbi két hét termése csupán, és soha nem lehet tudni, mikor, hol és milyen klafa hírrel csap le a jólfésült fiatalember a bamba tömegekre, hogy mitől jó most éppen nekik nagyon. Ezt a megállapítást a polgárok észbéli minőségéről nem én tettem, hanem a párt, mielőtt még fölhorkanna a tökeim elvesztését óhajtó hívő sokaság.

Rétvári örömapu kies hazánk boldogságtól csillogó szemefénye, aki szerint az élet itt csudijó. A jólfésült fiatalember a legváratlanabb helyeken leli meg az örömöket, ott is, ahol az egyszerű halandó rendszerint csak gőzölgő szarhalmokat bír fölfedezni, és ennek rendszeresen hangot is ad. Viszont ha a szemüveges alak szólásra emelkedik, rögtön áthatja életünk nyamvadt szövetét a rózsaszínű boldogság.

Ő annyi jó hírt hoz minekünk, hogy fölbukik a sárból a mennyiség-minőség gondja, amit muszáj tisztába tennünk. Noshát, Hegellel kapcsolatban a fölületes marxizmusból terjedt el az a vélemény, hogy a „mennyiség átcsap a minőségbe”. Ez a kijelentés nélkülöz minden alapot, ugyanis „A Kis Logika”, „Lét” című fejezetében Hegel világosan kimondja, a lét elsődlegesen minőséggel rendelkezik, s csak azután veszi föl a mennyiség meghatározását. Tehát ha bármi, akkor a minőség csap át mennyiségbe.

Nézzük hát azt a minőséget, amely Rétvári örömapunál mennyiségbe csapott át. Imhol a nyugdíj, amelynek érkezését föltétlenül kamerák előtt köll bejelenteni, mert Jolán néni megnémult, megbambult, és képtelen megkérdezni a Józsi postást, hogy mikor érkezik a tengernyi éhbérrel. Következésképp azt sem tudja, melyik nap öltöztesse díszbe a szívét az ő kisbolygóján, hogy dicsérhesse pártunkat és kormányunkat. A hála szavainak azért kell fölbugyognia Jolán néni lelkéből, mert az örömapu megmondta: évente huszonnégyezer forint többletet hoz neki a Józsi postás eztán.

Jolán néni nem egy matematikus elme magunk közt szólván, és tán el is hiszi örömapu szavait. Hazudik a ganaj, erre fölhívnánk Jolán néni ugrabugráló figyelmét. A jó hír harsonása szerint 2,7 millió szavazógépnek lesz nagyon jó idén az évi plusz huszonnégy ezrével, nagy gonoszul kiszámoltam azonban, hogy ez cirka havi százezres nyugdíjat tételez, ennyi viszont a nyugdíjas sokaság felének egyáltalán nincsen. Jolán néninek se, sőt, a szomszédban a Pista bácsinak meg pláne nem. Nekik néhány fémlő százas csupán a havi többlet.

De az a másfél millió ember, aki megkapja a havi párszáz extra forintját, nagy dilemma elé kerül, amely a következő: mivelhogy a farhát már a fülén folyik ki, meg nem lehet örökké csak zabálni, meg kell vizsgálni, hogy a hat év alatt harminc százalékkal emelkedett hangversenyek közül valami kortárs magyart, vagy igazi vágyait megvalósítva, fölidézve elsuhant ifjúságát, mondjuk Ramonest vagy egy kis Sex Pistolst, netán a dallamosabb Clash-t válassza. Mert ezekre olyan jól lehet csápolni a járókerettel.

Egyéb gondja most már nincsen a nyugdíjasnak Magyarországon, mert az örömapu azt is elmesélte: „A nyugdíjak most többet érnek, mint két-három éve, hiszen jóval az infláció felett emelték az ellátást, ezzel párhuzamosan pedig csökkentek a megélhetés költségei, olcsóbb lett a rezsi, és januártól csökkent az alapvető élelmiszerek áfája. A kormány bízik benne, hogy sokan tapasztalták az áfacsökkentés hatását, amivel több tízezer forintot spórolhatnak az emberek.” Lófaszt, örömapu! Ezt meg én teszem hozzá Jolán néni nevében.

Viszont mindezt a százezernyi jót hallva lelki szemeink előtt Rétvári örömapu már Hakapeszi Makiként materializálódik, aki – mint az tudvalévő – egy tábla csokiért mindenre hajlandó volt. Mint ez az alak is. Szorongva várjuk tehát, mikor jön el az idő, ahol örömapu így köszön el a permanens boldogság-ámokfutás után: „Véget ért a móka mára, zárul Miki mókatára, de, ha tetszett, nemsokára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, s valahány név a naptárban, eljövök még hozzátok! Viszontlátásra pajtások!” Ekkor sírja majd el magát Jolán néni, mert rájön, hogy újra gyerek, de Johnny Rotten mégsem lehet az övé, csak a húgyszagú Pista ember a 28/A-ból. Mert az élet nem habostorta, még havi párszáz plusszal sem.