A néni a pongyolájában félt, mert mindenki reszket valamitől. A magyar jómunkásember már a légytől is be van szarva, a zümmögés is harci sziréna neki, erre neveli és dresszírozza őtet a birodalom. Így egyáltalán nem csoda, ha Ferihegyen egy imádkozó muszlim miatt kiürítik az épületet, vagy, hogy fénylő csillagunk talpig golyóállóban csókoltatja a kezeit a nyugdíjasokkal. Még mindig jobb, mintha lovagi páncélban közlekedne, az majd a paranoia következő lépcsőfoka lesz, amely a gumiszobába vezet. Ez nem egyedi dolog, midőn Virág elvtárs Pelikánnál volt látogatóban, és a kölkek eldurrantották azt a rohadt staniclit, csípőből lőtték szét az egész házat a fogdmegek, mert így megy ez.

A Németh Szilárd által fölfedezett, kereszténységbe ojtott görög-római kultúrában nagy hagyományai vannak a beszarásnak. Nekünk ilyen gonosz istenünk van, aki ugyanúgy a tudatlan fosásra építi a birodalmát, mint földi helytartója, az Orbán. Kierkegaard épp „Félelem és reszketés” címmel írta meg ezt a paradoxont. Az ő egyedi gondolkodásában a létezés harmadik szintje az esztétikai és etikai után a vallási stádium, amelyet megelőz a végtelen rezignáció állapota. Azt hihetnéd, hogy az épülő és szépülő keresztény-demokráciában ez igen komilfó gondolat lehet, de a rossebeket. Ilyeneket csak sorosista, részeges valamint liberális bölcsész-köcsögök olvasnak, sőt, szomorúan azt is megállapíthatjuk, a mindenféle pártkatonáknak esélyük sincs semmi jóra.

Még az esztétikai létállapothoz sem értek el, az etikai pedig megmászhatatlan orom számukra, és így isteneznek itt, ami illetlen, de legfőképp hazug dolog. Ilyesmit már úttörő korukban sem volt helyes cselekedni, hiába voltak olyan vidámak, mintamókus fennafán. Most, hogy meg mindenkiből – kivéve a romák – cserkész lett, már késő. De, mivel visszakanyarodtunk a mókusokhoz, jut eszembe, hogy a londoni proletárasszony akkor farag rá igazán, ha szibériai csíkoshoz volt szerencséje, akinek huszonnégy órára terjed a memóriája. Ebből fakadólag el fogja feledni, hogy ott nem talált semmit, és mindig visszatér majd kutakodni. Olyan őrizet kell majd ellene, mint minálunk a Cinege utcában, ahová még egy madár sem röpülhet be, annyira vigyázzák miniszterügynök úr, csatakos álmát.

Ő is fél, ezt tudjuk, pedig nem kellene. A magyar választópolgár ugyanis, akárha a csíkosmókus, kurvára feledékeny, mindig kiesik a likacsos agyából, hogy őt átbaszta a rezsim, és zászlót lengetve tapsol neki. Ennek ellenére nem árt a biztonság – gondolta Czunyiné fideszzsoldos, és törvényt módosítana, börtönnel fenyegetve a politimókusok zaklatását. Eddig sem válaszoltak semmire, most majd kérdezni sem lehet őket. Hermetikusan lesznek elzárva a népek elől, hogy a kényes orrukkal ne érezzék a szagukat. Oroszországban ez már flottul megy, a Pussy Riot tagjai például a VB döntőn szaladtak be a gyöpre, így tiltakozva tehetetlenségükben, ami szép dolog, ámde értelmetlen is. Pláne, hogy mehetnek miatta vissza majd a messzi Szibériába.

Lám, milyen messzeségekbe röpít bennünket egy mókus éhsége, amely megmutatja a fortélyos félelem uralta és igazgatta világot, s egyben bizonyság arra is, hogy a mókus és a patkány közt tényleg annyi csak a különbség, hogy az előbbinek jobb a sajtója. De ezt már tudtuk az idők kezdete óta.

Dolgos népünk képtelen fölfogni ugyanis, hogy feudalizmusban él, és az erdő az uraságé. Gombát, szamócát, bogyókat és gallyakat sem lehet csak úgy összeszedegetni, sem az avart, mert engedély kell hozzá, s ha ilyen nincsen, akkor jönnek a perzekútorok, és vasba verik a jobbágyot. Ötvenezer pénz alatt szabálysértésileg, efölött pedig bűncselekményileg. Nincsen már „böngészéshez való jog”, mert jobban teljesít.

Viszont az ember sajátos organizmus, és vagy az Úr cseszte el a teremtést, vagy az evolúció ment félre, de még mindig tropikus állatfajta vagyunk, következésképp könnyen lefagy a fülünk meg a lábunk, azaz, fűteni kell, persze, ha van mivel. És most baj van. Pártunk és kormányunk ugyanis addig-addig fehérítgette a tűzifa piacot, míg kurva drága nem lett, és pláne nincs is.

Ha azt vesszük, hogy kies hazánk szavazógépeinek közel húsz százaléka függ a meleget okádó fától, az akárhogyan is számolom az ujjaimon, egymillió magyarmókust jelent. És pláne, ők nem a Cinege utcában laknak – ahol ezt is elcseszték -, hanem a falu végibe meg a város peremén, és rendszerint ők azok, akik azzal töltik üres perceiket, hogy osztanak, szoroznak, és arra jutnak, hogy parizert vesznek, meleg meg lesz majd valahogyan.

Vagy nem. Az ilyenek szoktak címlapra kerülni poszt mortem, hogy aszondja, megfagyott a saját lakásában, a rokonság viszont nem feltétlenül boldog, hogy sztár lett a nagypapából. Nekik járna az álságos szociális tűzifa, de, mint vázoltam, annyiba kerül már, hogy az önkormányzatok sem tudják megvenni, hogy osztogathassák, s ha netalán igen, az se elég semmire.

Marad a biciklin tologatott rőzse az űrkorszakban, meg a zsandárok, akik óvják az uraság erdejét és mindenféle javait. Mondom tehát, hogy az utcában szambázó talicskás ember a tűzzel játszik, meglátjuk, mikor fékez mellette csikorogva a szirénázó rendőrautó, érdekes lesz. Viszont vannak panelprolik is.

Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy ők is húsz százalékan vannak saccper kábé. Hogy ennyi lakás használ távfűtést Magyarhonban, ami azt jelenti, hogy úgy nagyjából három/négymillió proletár várhatja remegve a számlát, hogy egy hidegebb hónapban mennyi hőmennyiséget zabált föl a lakása. Sokat. Arról van adatunk, hogy a panelek lakói úgy nagyjából ötmilliárd forint adósságban úsznak.

És mégis jó nekik, mert náluk egyedileg nem lehet kikapcsolni a fűtést, ezzel szemben viszont a tartozás fejében el lehet árverezni a fejük fölül a betont, és akkor máris ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, mert a barlang meg kevés, és ha van is, denevérek lakják, akik meg nem szeretnek éjszaka tévézni.

Aztán, ha ehhez hozzátesszük a mintegy egymillió, hagyományos társasházi lakást, amelyben ilyen konvektorokkal lehet egyedileg fűteni, s hogy ezeknek is van másfél milliárd sara, sőt, hogy náluk mindenféle lacafaca nélkül ki lehet kötni a gázt, máris előttünk áll a Soros-terv, aki ily módon tör a keresztényi magyarság életére. Ezt tudja a Jolán néni is, meg is írta a konzultációban a pártközpontnak.

Hogy mégis mért lehet ennyire csóró a közmunkás, amikor Matolcsy szerint családonként huszonkét milliója van a bankban, ez az igazi kérdés. Az lehet, hogy élhetetlenek, és mindenképpen útmutatást várnak a központból. S amikor már lefagy a farkuk is, megérkezik a segítség a belügyből sms-ben, ami így szól: Üljön át másik lakásba! Így áll helyre a világ rendje, vagy pedig nem.

Ilyen jelentéseket kap a kormány és az állampárt apparátusa, hogy így néz ki az átlagos alattvaló. Éppen ezért semmi kivetni való nincsen már abban, ha hülyén hangzó szlogenekkel – minthogy: „Magyarország jobban teljesít”, illetve: „Magyarország erősödik” – szórakoztatja a nagyérdeműt, de elsősorban saját magát. Ha ezek a kondíciók jellemzik az átlagmagyart, törvényszerű a permanens győzelmi jelentés. Rémületem tehát jogos, ezt magad is beláthatod nyájas olvasó. Az átlagtól eltérőnek mindig szar a sorsa, őt gúnyolja mindenki, különcnek lenni nem jó tehát.

S mivelhogy épp ezért az ember gyereke nyüszög, hogy átlagos lehessen, főleg, ha akkor olyan jól megy a sora, mint ahogyan azt a pártközpontban vélelmezik – negyvenhétből fényesen, ugye -, kutató körútra indultam először is a nyamvadt szobámban, ámde meglehetős hendikeppel. Lévén, dunyhám az nincsen, mert nem vagyok Holle anyó, ami viszont a nagyobbik baj, hogy a párnámnak sincsen cihája. A pokrócomat meg hiába ráztam, mint a rumbatököt, egy madárlátta bankó, se egy rohadt takaréklevél nem hullott ki belőle, és én ezen meg sem lepődtem igazán, mert erősen sejtettem, hogy így lesz.

Söprögettem aztán, ami nyomán porcicák gyűltek, és egy ötforintos valahonnan a sarokból, ami kincs odakerüléséről nem volt érdemleges információm. Szétnéztem tehát a házban, hogy átlagmagyart találjak, de jól elbújt az összes, se a Józsi, se a Tóni, se a Tomi, se a Pista nem látszott boldog átlagosnak, mindahány különcnek bizonyult, bármiféle fölös bankók nélkül. Így, miután kiderült, hogy ez egy varázsház lehet mézeskalácsból, mert semmi olyan nem mutatkozott benne, ami Matolcsy szerint az országra jellemző, ezért úgy döntöttem, kutatásaimat kiterjesztem az utca szintjére, és módszeressé teszem.

Eleddig hajnalonta a boltban csak végigszáguldottam – már ahogy tőlem telt -, most viszont tejesflakonok mögé rejtőzve tanulmányoztam honfitársaimat, akik jobban teljesítenek, vagy erősödnek, de egyik sem tűnt átlagosnak a nyűtt ruhájával, a reszkető fejével, meg a farhátjával a táskájában. Így döbbentem rá, hogy az expedíciót szélesebb alapokra kell helyezni, szerte kell nézni, meglelni a hont a hazában. Hosszú vándorútra indultam hát, benéztem négymillió magyarhoz, akik annyira nem voltak átlagosak, hogy éppen szegénynek bizonyultak, és még mennyire különc volt az a pár százezer, aki úri passzióból éhezett, hogy ne kelljen az egyentömegben elvegyülnie.

Fölkaptam hát varázsszőnyegemre, és huss, száguldoztam egyik kerítéstől a másikig, avas szagú parasztháztól panelig, falutól városig, konyhától tisztaszobáig, de átlagos magyarnak sehol nem leltem a nyomát. Így, a légben ingva érkeztem el aztán egy futballmeccs VIP páholyáig, ahol Gucci meg Versace illatok lengtek körül keveredve a szotyolaszaggal. Na, ez a hely tele volt az átlagos magyarokkal, aztán a szőnyegem Felcsút felé röpült, itt is látni lehetett néhányat közülük, végül – pedig nem is akartam igazán – a Cinege utcát vette célba, ahol a TEK rámeresztett egy sorozatot, mert ott annyira átlagos mókus lakik, hogy a környékére sem lehet menni.

Viszont szerte a rónaságon mindenfelé csak különc magyarok tengetik magukat, ragaszkodva a fixa ideájukhoz, hogy ők ilyen feltételek mellett, hogy tízmillió, meg nyolcszázezer, nem hajlandók beállni a szürke tömegbe. És annyian vannak ilyen nyakasok, hogy azt sem veszik észre, már ők a többség, és addig különcködtek végtelen jó dógukban, hogy az átlagosak lettek kevesen, akik beálltak a sorba, és loptak, ahogyan az illem megkívánja manapság. Így borult föl a világ rendje alig hat és fél év alatt. Látta ezt a szőnyegem, és elröpült az Etnáig, rojtjai lángra kaptak, és visszasuhogva a kerítések közé ezzel írta a borús égre, hogy: baszódjál meg kormány, Viktor. Mindezt megtapasztaltam én, és a szívem elnyugodott, mert látta, nem vagyok egyedül a porcicáimmal. Sőt, rohadt sokan vagyok.

Hogy miniszterelnök úr az igazi kan, az ország alfahímje, az akkor derült ki, amikor Vonáné levelet intézett Orbánnéhoz, hogy állítaná már le a hitesét, akinek a sameszei ebben az időben előszeretettel matatnak ellenfeleik gatyájában, most épp azt derítették ki, hogy az első számú magyar náci buzi volna. Vagy legalábbis nem vetette meg a farkakat sem valaha.

Ez érdekes, viszont szégyellni való nincsen rajta, Röhm is meleg volt, és ez a Führert egyáltalán nem zavarta. Egészen más okok miatt – kicsit nagyra nőtt – mészároltatta le a szépemlékű kancellár a sebhelyes arcút. Ha Vona a maga hosszú kések éjszakájától tartana, akkor aggodalmát megértenénk. Hogy szimplán lebuzizták, az kit érdekel?

Vonánét, de nagyon. Tényleg nehéz lehet így, ebben a mocsokban meghengergőzni, amely a Fidesz sajátja, és ellenfeleit is húzza-vonja az iszamosba. Fölhívnám azonban a figyelmet a népi bölcsességre, miszerint, aki ribancnak szegődik, azt általában megkefélik, csodálkozni ezen nincs mit. És most, hogy elmeséltem a fiatal demokraták történetét, vigyázó szemeim Orbánra vetem.

Anikó asszony elfoglalt ember, leköti őt a feudum – földek, rétek, szőlők, szántók – gondja, meg az összes purdé sem nőtt föl még teljesen, hát perszehogy nem válaszolt asszonytársa rívására. Ilyen feladatokra szolgák hada áll rendelkezésre, s a népes seregből most egy Havasi Bertalan névre hallgató organizmus fejtette ki az Udvar álláspontját, hogy aszondja:

„Orbán Viktor politikusként, Magyarország kormányfőjeként hozzá van szokva, hogy minden alapot nélkülöző hazugságokkal, kitalált magánéleti karaktergyilkosságokkal igyekeznek lejáratni, sokszor a családját is megalázzák; sajnos ez is a politikusi munka része. Van, aki ezt képes férfiasan kezelni, és van, aki inkább az asszony szoknyája mögé bújik.”

Ez kerek és karakán. Az egész delíriumban a férfiasság hangsúlyozása tetszik nekem leginkább. Miniszterelnök úrról tudjuk, hogy megfelel az ideális magyar férfi archetípusának. Szereti a focit, imád szotyit pökködni, kolbászt tölt és pálinkát hörböl a vejjel, valamint legszívesebben a budija mellé hívná öldöklő küzdelemre azt, aki báncsa őtet. Annak idején André Goofriendet is öklelődésre szólította föl, enélkül nem volt neki elég férfias a manus, aki csak korrupcióról mormogott, de ahhoz nem volt elég tökös, hogy a vasvellát a kezébe vegye a trágyadomb tövéből.

Mindennek oka van. Amikor Orbán Viktor megszületett, Felcsút még nem volt az a világváros, mint máma, következésképp a vezér gyermekkora is tehénszaros udvarokon telt. S mint minden rendes faluban, a közösségi lét itt is a búcsúban tetőzött – augusztus 15. a jeles nap ezen a szent helyen -, amely népünnep a kocsma udvarán szokott végződni bordatörésekkel.

Ilyeneket látott a suttyó Viktor, és ehhöz képest vált férfivá is, ilyen népmesei módon. Gyere ki! Ez a hím lét alfája, valamint omegája. Ehhöz képest, amikor 2013 júliusában a szerencsétlen devizahitelesek eljutottak a Cinege utcába, hogy eszmét cseréljenek vele, Anikó asszonynak kellett kimenni a megalázottakhoz és megnyomorítottakhoz, miközben a király a függöny mögül kukucskált.

Ez a bátor kiállás jellemzi őt azóta is. A Cinege utcát hermetikusan lezárták, golyóálló furgonban közlekedik golyóálló mellényben, sőt, még az ország házában is kevlárban jár és kel. Ha a népe közé merészkedik, fogdmegek válogatják – motozással egybekötve -, ki lehet az a szerencsés, aki két kordon közé bejuthat, de semmiképp sem a közelébe. Ennyi tán elég is Anikó asszony szoknyájáról, amely előtt, de mindenképp a TEK mögött éli nyomorult életét Felcsút szülötte.

Ha Vonánét vigasztalni óhajtanám – eszembe’ sincs -, akkor erre a tényállásra hívnám fel a figyelmét. Hogy a diktátoroknak sem haligali az élete, meg, hogy Magyarország az már nem, de Helsinki még mindig nyugat, és ezt a taknyot az ő hites ura, meg a rejtőzködő vezérbika közösen hozták össze. Ha pityeregni van ok, akkor csakis ez. Megállapítható, hogy Vonával kibasztak aljas módon, mégsem lehet sajnálni igazán. A forradalom fölfalja az ő gyermekét ugyanis, mint azt a guillotine-ok élénk munkálkodása óta tudjuk az annalesekből.

Ugyanis tudvalévő, hogy ezek a gyüttmentek rohadtul dörzsöltek, bármikor képesek egy pillanat alatt magyarul megtanulni, majd öltönyt kapnak még mindig vizes testükre, TV stábnak maszkírozzák magukat, és úgy szivárognak be a szeretett vezér életterébe, amely maga Felcsút.

Így járt hát Hadházy Ákos LMP-s ember, és vendége, a német RTL2 operatőre, akit azzal a szándékkal kalauzolt a kiemelten védett kies vidékre, hogy a stadionról és a bájos kisvasútról meséljen: „Hátha elözönlik szegényt a turisták, mert utas, na, az most sem volt rajta egy sem.”

Ezt állítja, viszont nem kell feltétlenül hinni neki, mivelhogy – mint az közismert – odahagyta a nyájat, következésképp kommunista, más egyéb nem lehet. Meg az operatőr is az, valamint Merkel-fattya, aki máma maga a gonosz, Európa, és benne Felcsút sírjának ásója, mert ez a passziója neki.

Egyébként ez a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet, ami van nekünk, és amelyet elöljáróink permanensen hosszabbítgatnak, csak úgy, mint a Cinege utca hermetizálását, nos, ez úgy van, hogy szokás szerint a saját törvényeiket szegik meg. Mert szintén csak.

A passzus ugyanis így szól: „Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetnek minősül, ha a Magyarországra érkező elismerést kérők száma egy hónap átlagában a napi ötszáz főt, vagy két egymást követő hét átlagában a napi hétszázötven főt, vagy egy hét átlagában a napi nyolcszáz főt meghaladja.”

Na, ez az, ami nincsen minálunk, viszont erre hivatkozva teszik, amit tesznek. Bármit, a preventív jellegű házkutatások még nem jöttek divatba, de ne legyünk telhetetlenek, ha OV paranoiája fokozódik, eljön még annak is az ideje. Mellesleg Hadházy meg ne ugráljon, örüljön, hogy nem kapott ólmot a seggébe.

Egy olyan világban, ahol Récsöl eltűnt mobilja után egy komplett életvédelmi osztály, a fél TEK, meg az ország összes DNS laborja kutakodott, ha valakinél kamera van, örüljön, hogy csak a tökeit tapogatják chipek után kutatva.

Mellesleg viszont, ahol én lakok, az egy óriási város Felcsúthoz képest, vagyunk itt vagy hetvenezren, és naponta látom, amint a különösen veszélyes turista egyedek kamerázgatják a templomokat, meg amit érnek, és még egyet sem tepertek a földre. Pedig Hadházy azt mondja: „Egyetlen bűnünk az volt, hogy kamera volt nálunk.”

Mindebből csakis egy folyomány fakad, hogy Felcsút valamely vajákos ok miatt kiemelt státusszal bír az ország területén belül. Olyan, mint Washington odaát, amelynek a DC jelzést nem csak azért biggyesztik a neve mellé, hogy az államtól megkülönböztessék. Azt is tudatják egyúttal, hogy itt az önkormányzat és a polgármester hatáskörei szűkebbek, mint másutt az Egyesült Államokban, mivel a város és a kerület felett a Kongresszus rendelkezik fennhatósággal.

Felcsút titka is ez, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a vízen túl a Kongresszus dönt a városról, mert ott demokrácia van, minálunk meg a helyi despota, mert itt másmilyen a rendszer természete.

Továbbá – és bizonyára azért, mert – Washington szerepe a világ folyásában korántsem olyan fajsúlyos, mint Felcsúté, ebből fakadóan azok a töketlenek még sorozatot is forgatnak az összes utcáin – lásd NCIS -, a mi kiemelt falucskánk fölül meg még a drónokat is lelövik, ugye.

Viszont, hogy ebből az egész mókából hír kerekedik majd a német televízióban, következésképp szerte a világon, az hétszentség. És akkor Szijjártó megint nekiláthat visítani, helyreigazítást követelni, meg ilyenek. És ekkor lesz az is megint, hogy úgy néznek ránk, ahogyan már hosszú ideje: kik ezek a barmok? – Kérdik, és akkor nem rám gondolnak, és nem is rád, nyájas olvasó, hanem az ország vezetőire csakis. És mégis az lesz a duma, hogy nem tisztelik a magyarokat. Dehogynem, néhány különös példány kivételével.

Jogszerűen tiltotta meg a rendőrség, majd pedig a bíróság, hogy Orbán Viktor miniszterelnök háza előtt tüntessenek – így döntött az Alkotmánybíróság. Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc háza előtt korábban állhatott a bál, Orbán háza előtt pedig azért tilos gyülekezni, mert „vannak olyan közterületek, ahol a gyülekezési jog gyakorlásának – a speciális körülmények okán – hátrébb kell lépnie. A kérelmezőnek is fel kell mérnie, hogy egy lakóövezetbe szervezte a rendezvényét, amely elsősorban és mindenekelőtt éppen a magán- és családi élet színtere”.

Ez meg a titok felfejtése:

„Ursulának az a nyomasztó érzése támadt, mintha a fia valami betolakodó idegen volna. Már akkor is így érezte, amikor belépett a házba: lármás testőrök csörtettek utána, és fenekestül felforgattak minden szobát, hogy nem fenyeget-e veszély valahol. Aureliano Buendía ezredes nemcsak tűrte ezt, hanem kérlelhetetlen szigorral parancsokat osztogatott, és senkinek sem engedte meg, hogy három méternél közelebb kerüljön hozzá, még Ursulának sem, amíg a kísérete őrszemeket nem állított a ház köré. Rangjelzés nélküli, egyszerű vászon egyenruhát és hosszú szárú, sarkantyús csizmát viselt, amelyet rászáradt vér- és sárfoltok borítottak. Bőrövéről nyitott táskában automata pisztoly lógott, s keze, melyet folytonosan a pisztoly agyán tartott, ugyanazt az éber és elszánt feszültséget mutatta, mint a tekintete. Fején kétoldalt erősen megritkult a haj, s olyan volt, mintha lassú tűz piritotta volna barnára. Arcát kicserzette a Karib-tenger sója, és acélosan kemény lett. A közelgő öregségtől még védte sajátos életereje, amely valahogy összefüggött zsigereinek hidegségével. Magasabb, sápadtabb és csontosabb volt, mint amikor elment, s már kiütköztek rajta a nosztalgia elleni küzdelem első tünetei. Istenem – gondolta magában Ursula rémülten. – Most olyan embernek látszik, aki mindenre képes. Olyan is volt.”
(GGM: Száz év magány)

Egyszerű világ ez.