Ez már döfi, már habosodik a torta, és végre talán a fideszcsürhe is kezdi megérteni a játékszabályokat, amikor felháborodva sajtótájékozzák, hogy jé, ezeknek meg a hatalom megszerzése a fontos, hallatlan. Mondják. Hát mi a kendermagos kutyafaszát akarnának a megalázottak és megszomorítottak, amikor voltaképp már az is hazaárulás, hogy eddig asszisztáltak a cirkuszhoz, amitől úgy tűnt, európai módon mennek a dolgok itt, és hát, nem.

Azt ugyanis, amikor az ellenzék javaslatait meg nem hallgatják, szavazata semmit nem ér, csak töltelék Orbán vacsorájában, ahol törvény csak abból lehet, amit a Fidesz, következésképp Orbán Viktor Mihály akar, és lesz is, hiszen ezek a legképtelenebb ökörségeket is megszavazzák, szóval az ilyesmit őszintébb helyeken rendeleti kormányzásnak hívják. (Azt csinálok, amit csak akarok.) Voltaképp ez folyik itt 2010-óta, csak még nem mesélte el senki sem.

S hogy még mennyire aljasul van ez itt minálunk. Legutóbb Adolf bácsi dolgozott így, de annál még ő is gerincesebb volt, hogy miközben Londont bombázta, nem volt pofája pénzt kunyerálni tőlük puskaporra. S ha már idáig jutottunk, ezek az ellenzékiek még szinte ki sem álltak a lépcsőre, még csak gondolat volt a fejükben, hogy mind együtt, balról jobbra és jobbról balra közösen akarják elűzni a zsarnokot, és már megy a fintorgás meg a szájak huzigálása.

Ezzel hogy, azzal mért nem, vagy csak egy kicsit, zajlik a farkak méregetése, amihöz egyetlen apróságot teszek hozzá szintén az Adolf-féle vészterhes időkből, amikor Churchill bácsi magyarázván különös együttműködéseit, ilyen frappáns dolgot mondott: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.” Vajon mit akart mondani a bácsi a vélhetően már akkor is viruló ostobáknak? Elmélkedjünk el ezen.

A Fidesz szerint egyébként ez az egész színészkedés, pillanatnyi politikai balhé csupán, és ez az ostobaság zene az ember fülének, hogy ezek ennyire hülyék. Hogy nem látják a ház égését, hogy az oldat telítődött, és egy gramm mocskot nem bír már befogadni. A szakszervezetek is meghirdetik holnap az országos sztrájkot, és ez is frappáns dolog, de majd kiderül mire elég. Viszont egy biztos: ez egy új kor, amely már a két héttel ezelőttivel sem összevethető.

New Age, s nem az usákos, ötven évvel ezelőtti, amely igyekezett egy új szakralitást teremteni, hanem a J. A.-féle amelyet a mi drága költőnk így öntött szavakba: „Uj nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj.” Ennél frappánsabban nem lehet elmesélni, hogy itt nem két érdek, hanem már két világ áll egymással szemben, amely alapvetően különbözik nyelvében, erkölcsében és esztétikájában a másiktól.

Mondhatnánk azt is, az egyiknek vannak ilyen készségei, míg a másik hiányt szenved belőlük. Ám akkor azt mondanánk, hogy a fideszcsürhe nemcsak gonosz, hanem bunkó is, de ilyet nem teszünk, mindenki ítélje meg maga a viszonyokat. A lenini forradalmi helyzet viszont momentán az Neriában, hogy az uralkodó osztály már nem tud a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig nem akarnak a régi módon élni. Ebből bármi kisülhet, még fogpiszkáló is, ha el nem csesszük.

A mókát és a kacagást feledve azonban az is igaz, hogy az erőszakszervezetek azért kapisgálnak már valamit. Erre utal, hogy a fővárosban fokozott ellenőrzést rendeltek el, ami azzal jár, hogy minden indok nélkül bárki segge lukát is átvizsgálhatják. Szörnyülködik mindenki, azonban csendesen utaljunk rá, októbertől ugyanez él már nyolc megyében – Zala, Somogy, Baranya, Bács-Kiskun, Csongrád, Békés, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg –, csak nem dobolták ki hangosan.

Sőt, ha ehhez hozzátesszük, hogy a migrációs válsághelyzet is éles, ami más cuki kurvaságokra is feljogosítja a hatalmat, akkor beláthatjuk, még akármi is lehet ebből, voltaképp nyakunkon a potenciális vérontás. Ez csak a legrosszabb eshetőség, de idáig is eljutottunk, mondom, hogy új kor ez. Viszont van gandhisabb forgatókönyv is, vagy, ha úgy tetszik, kispálos, és éppen itt, az orrunk előtt, csak le kell hajolni érte.

Amikor Lovasi azt nyekeregte a mikrofonba, hogy maradj otthon, nézzél tévét, akkor – bár ő más szándékkal találta ki ezt még a holocénban -, voltaképp a polgári engedetlenség egy formáját vetette papírra, majd énekelte el mindnyájunk legteljesebb gyönyörűségére. Mert gondoljuk azért meg: ha csak egy hétre mindenki a kis vackába húzódna, nem járna a vonat, nem lenne bót és nem termelnének a gyárak, ennyi idő alatt ilyen csöndesen is fejre állhatna a rendszer.

Mindezek azonban csak olyan valószínűségszámítások, ujjgyakorlatok, és hol vannak attól, amikor még boldogult úrfikoromban a taxisblokádról a tűzvonalból tudósítottam a csudálatos békeidőkben. Mert, hogy tisztába tegyük a fennforgást, az ehhez képest maga volt a kiegyensúlyozott örömök és a felhőtlen boldogság szigete. Mert itt és most nem fog Bod Péter Ákos tárgyalni a lázadókkal, itt kurvavilág lesz vagy így, vagy úgy. Ez most már egészen biztosnak tűnik.

Komáromy Gergőnek hívják a megtévedettet, akit bűncselekmény gyanúja miatt elvittek a rendőrök, és ettől ő most bizonyára boldog, hősnek érzi magát, holott csak egy tudatlan nímand, aki szégyent hoz a tüntetőkre és nem védekezhet azzal tettét indokolva, hogy hát, kérem, itt a tavasz. Másrészt pedig virtuálisan kezet foghat a náci söpredékkel, mert ez a pörformansz hozzájuk teszi hasonlatossá őt is.

Egészen egyszerűen magyarázom el. Az a Kolja, Iván, vagy akárki, akinek az emlékét őrzi ez az építmény, nem azonos Putyinnal, sem Sztálinnal, de még Rákosival sem. Orbánnal meg pláne, és nem tehet arról, hogy a röpke szabadság, amiért ő fenségesen megmurdelt, Jalta okán egészen más irányokat vett. Ilyen megfontolásokból lehetne föstékezni Churchillt is, meg Rooseveltet, akik ketten együtt sem voltak elég erősek a grúz barom tébolya ellen.

Az a Kolja, Iván, vagy akárki azért adta a nyomorult életét, hogy 1945 tavaszán itt minálunk is föl lehessen jönni a pincékből, ki lehessen tárni a betört ablakokat, és más cuki dolgok, egészen a kékcédulás választásokig, ami testvérek között is 1947-ben volt, ilyképp a kommunista tombolás beköszöntéhez ezeknek a szovjet katonáknak annyi köze volt, mint például Puskinnak, vagy a végül megzakkant Tolsztoj Leónak, azaz, semmi.

Szovjet hősi emlékművet festékkel bombázni olyan tudatlanságra vall, mint a Heineken vörös csillagját betiltani, így mindkét oldal számára az a javaslatom lehetne, hogy tessenek tanulmányozni poros könyveket, de idő hiányában elég lehet egy is, mondjuk Williem Shirer „A harmadik birodalom felemelkedése és bukása” című dolgozatát, amely mű elég testes, de ebből fakadóan alapos is. Mindjárt másképpen néz tőle az ember az ilyen emlékművekre.

Csak csöndben mutatnék rá arra, hogy zavaros világunk nem fehér és fekete, s aki így észleli, semmiben sem különbözik Orbántól, aki hatalomtechnikai okok miatt látja és láttatja annak. Szovjet hősi emlékműveket hajigálódni arra alkalmas, hogy a lakájmédia majd harsoghassa, milyen elvetemültek ezek a sorososok, Istent, embert nem ismernek, amikor pedig voltaképp tapsolni volna kedvük, mert valójában, szívük szerint ők meg buldózerrel mennének neki.

Tessék lenyugodni tehát szépen, aztán kitisztult elmével körbenézni újra a világban, s ha már a mi friss forradalmunk szimbólumává vált ez a festékezés, akkor a lufi-támadások céljait alaposabban kijelölni szükséges. Javasolhatnám a stadionokat mondjuk, amelyek sokkal inkább jelképei az orbáni diktatúrának, mint egy ványadt szovjet emlékmű, és még számos más, alaposabb indokkal gyűlölhető objektum létezik kies hazánkban.

Mindazonáltal ez a dobálózás is azt bizonyítja, milyen nagy bajban van minálunk az oktatás, és még azt is, hogy tényleg ideje lenne szembe nézni a múltunkkal, ami ezidáig elmaradt. Ebből, illetőleg ennek hiányából fakadón terjednek ordas-, és debil eszmék is egyaránt, zavart képezve az erőben, a választópolgár tudatában pedig még inkább.

Ehhöz a kívánatos lenyugváshoz meg egészen különös olvasni valót ajánlanék. Szerb Antal – akit, ha ezek a szovjetek előbb jönnek be, tán nem vernek agyon – „A világirodalom története” című munkájának orosz irodalomról szóló fejezetét, amely gyönyörű plasztikussággal ábrázolja a végtelen sztyeppék néplelket alakító andalító ritmusát.

Jelszavuk van, az is egy: Orbán takarodj! Ez pedig, amennyire szép idea, programnak éppannyira lesújtó, mert semmire sem lehet menni vele. Azt a nagy monolitot, amelyet Orbán úr dicstelen működése során nem csak az utóbbi közel hét – hanem ha jobban belegondolunk valójában huszonhét – év alatt épített föl magának, bányaszakértőként vizsgálva egy jobbfajta robbantással lehetne csak lebontani.

Ehhez képest a mi töketleneink az ujjaikkal rajzolgatnak bölényeket a barlang falára. Azt írja az újság, hogy a startpisztoly ugyan még el sem dördült, de mégis sípcsonton lőtték magukat, momentán már három miniszterelnök-jelölt áll a startvonalon vérző lábbal. Botka, Bokros és Lattman. Ehhez még hozzászámolom az utcából a kocsmajáró Józsit, aki van annyira komoly kandidáló, mint ezek hárman. Az már négy.

Hogy ne a levegőbe lődözzek: itt van mindjárt Botka László, aki egy szép darab, föss, rendes és becsületes ember, de olyan feltételekkel készül kiheréltetni magát, amelyek teljesíthetetlenek – Gyurcsánnyal soha -, s ha mégis sikerülne keresztülvinni az akaratát, akkor tanítani fogják a jövőben, hogyan nem szabad az ilyesmit csinálni egyáltalán. Mindezek után nem kell csodálkoznunk, ha a volt miniszterelnök berágott.

A csata most épp itt tart: „Magyarország egyik vezetője voltam, vagyok és maradok is. Nem azért, mert politikai ellenfeleim ezt akarják vagy megengedik, hanem mert tisztességesebb, jobb, őszintébb vagyok többségüknél, és mert elég erőm van, hogy bebizonyítsam, jobban látom és képviselem az ország érdekeit, mint ők.” A cukiságot a DK elnöke jelentette ki, és mindez az álmoskönyvek szerint semmi jót nem ígér.

Visszatérve még egy szösszenet erejéig a szegedi emberre. Egy város vezetőjeként együttműködni köteles – a lakosság érdekében – azzal a miniszterelnökkel, akitől – a rendszer taknyossága miatt – szinte minden függ városában, sarkítva fogalmazva az utolsó szög is. Lehetséges kihívójaként azonban úgy pucsítani, mint az az elhíresült képen látszik, nem mutat nyerő típust.

Gyurcsány Ferencről meg: belőle – ha így folytatódik – szintén lehet jelölt, de föl nem foghatom azt a közutálatot, amely övezi. Nem elemezve itt a hibáit, amiből nincs neki több mint az összes többinek, ám mégis csak ő az, aki a mi cézárunk szemébe nézett már, amitől az összerogyott. Az öklendezők figyelmébe ajánlanék egy nálam nagyságrendekkel okosabb embert, bizonyos Churchill urat, aki még Sztálin kapcsán is képes volt így beszélni: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.”

Olvassunk hát történelmi témájú könyveket, azokból sok okosság hüvelyezhető ki. Szűkebb témánknál maradva Lattman Tamás következik a tornasorban, aki szintén stramm ember. Ő a pártok felett állva lenne kandidáló, érdemei pedig ezek: rendszerbontó népszavazást kezdeményezett társaival, Gulyás Balázzsal és Vajda Zoltánnal több ügyben, aztán mindegyik érdektelenségbe fulladt. Lattmant a népek alig ismerik, ezért tisztelve törekvését, kihúzhatjuk őt a listáról.

Marad nekünk még ebben a pillanatban Bokros Lajos, a régi mumus. Kevesen emlékeznek már a MoMa mai elnökére, aki a csődtől mentette meg az országot, pénzügyi stabilitással ajándékozva meg Orbán első uralmát. Ez nem megrovás, csak tény, és már nagyon sok választó polgár számára történelem. Viszont a magyar ember a történelemből ma már csak Trianont, maximum Kádárt ismeri, a szellemileg visszafogott választópolgár számára Bokros nem alternatíva, ha egyáltalán tudja róla, ki is egyáltalán.

Tehát Bergson ide vagy oda, már most patthelyzet van, és momentán azt sem tudhatni, hány jelöltünk lesz a végére. Ha minden így folytatódik, akkor annyi, mint a pelyva. Más néven toklász, ami igen hasznos anyag egyébiránt. A népi nyelvben megkülönböztetik a finom pelyvát is, amit az építészetben vályogtégla készítéséhez, paticsfal építésekor, vagy úgynevezett tapasztáskor, ínségesebb időkben az állatok takarmányozására használtak fel. Ezt a metaforát feloldva kilátásaink tehát nem valami rózsásak, és Orbán elheverészve göcög.

Hírlik, hogy előrehozott választásokon gondolkodik a kedves vezető. A miheztartás végett annyit megemlítenék, hogy a drága Adolf is úgy lett demokratikus szalonna, hogy addig szavaztatta az árjákat, mígnem az ölébe nem hullott minden, amit kisfiúként álmodott Braunau am Inn-ben, akárha Felcsút.

Jó, ez egy csöppet nehezményelős volt, mert a miénk az nem is olyan. Csak egy picikét. Jut eszembe, hogy 1938-ban egyezkedtek sokan, Münchenben, ha rémlik. Mindeközben a hülye Chamberlain meghozta nekik azt az örökös békét, amit aztán a piás Churchill rakott rendbe, vérrel, verítékkel, meg könnyekkel, persze. Ha már, és ugye.

Nem a nemzetiben vette a szivarját, bizonyára. Másodikán, októberben nem a menekülőkről teszünk voksot, ha teszünk. Arról tulajdonképp, hogy ez a barom még hány időig szívassa mivelünk a fütyülőt.

Most pedig, hogy a jelek szerint valóban kicsorog az agyam a helyéről, mivel egy darabja már a parkettre esett, nos, míg mindez totálisan bekövetkezik, még élek vele valamelyest. Márha, meg ugye.

El vagyunk veszve, azt hiszem, a plafonon csapkod, ver a szívem. Lelkem azért volna, amely brit tudósok szerint huszonegy grammot nyom. Szerintem megvan az huszonkettő is.

De hát. Azt mondja nekünk a Sheldon az Agymenőkben, amely amúgy The Big Bang Theory, hogy bár determinalizált világban élünk, mégis, minden embernek van szabad akarata. Az is, hogy mit tesz másodikán.

Sok reményem egyébként nincsen. Itt, a szomszédságomban él egy fiatalember, aki gazdasági menekült a merkelribancnál. Nos, ő hozott magával igazságot a messzi távolból.

Olyanokat tudott ő meg egyiptomi kollégájától, hogy a piramisok mellett hatmillió arabot mészároltak le az amerikaigecik. Ezt ő tudta. És ezzel a csodával megy ő másodikán népeket dönteni. Ugyanmár, királylány. Szóval, ennyi. Most ledőlök, és összekapirgálom a tudatomat, hogy holnapra is maradjon valamicske.