Mi benne élünk az édes, jó teremtőmben, míg pedig azok, akiknek ezek a sajtótermékek írnak, rajzolnak az egzotikus magyari országról, elriasztó képet föstve erről a különös, barbár népről, meg nem. Most látjuk, milyen érzés tudósítások tárgya lenni, egy polcra kerülni tábornokok irányította banánköztársaságokkal, s nem azért, mert le vagyunk sajnálva – mint sivalkodik a NER színe-virága –, hanem, mert benne élünk egészen szügyig. Rólunk, velünk, a mi sorsunkkal mutatják meg a civilizált világnak, mivé fajulhat az ember, ha nem gondozzák megfelelően.

Ettől azonban, hogy tankönyvi anyag lettünk, sorsunk jobbra nem fordul, csapatok segítségünkre nem sietnek, a civilizált világ kényelmesebb és hülyébb annál, mintsem kivágja a voltaképp benne leledző fekélyt. Emlékezhetünk, az ostoba angol trakoristáknak is azt mutogatták, ez az Orbán hogyan lopja el a pénzüket, amire nem az volt a reakció, hogy elhajtják ezt az Orbánt, hanem inkább kiléptek az unióból. Olybá tűnik, ez az unió ez ilyen, inkább lerohad a seb körül, mintsem meggyógyítsa azt, mutogatja lakosainak az elrettentő, gonosz embert, miközben meg pénzeli.

Mumus Orbán már, de a miénk egészen, a mi mumusunk, másoknak viszont csak tankönyvi anyag és egzotikum. Olyan, mint Mohamed a Charlie Hebdonak, ami következtében, mint emlékezhetünk, néhány szélsőséges iszlamista szarrá lőtte a szerkesztőséget, a művelt nyugat pedig je suis-eset játszott. Ha most Németh Szilárd megindítaná a tankjait a vétkes szerkesztőségek ellen, akkor sem változna semmi, sóhajtoznának és rajzolgatnák tovább ezt az Orbánt mindenféle patásnak, a német kőműves meg beletúrna az orrába, fölhajtaná a sörét fejét csóválva, hogy milyen különös is a világ.

Kovács levelező szerint megint boszorkányüldözés folyik. Úgy tíz éve már egyfolytában egy komplett Gyalog galoppot delirálnak ide, állandó a szembeforgalom az autópályán, karambol viszont soha nem történik. Most is, hogy az EU Bírósága elmarasztalta a Fideszt – mint Magyarország szinonimáját – a kvótaperben, a Fidesz igazságügyi miniszterének első szava az volt, hogy szarunk rá. Ez amúgy hallatlannak volna nevezhető, de minálunk mindennapos, mint ahogyan az is, hogy két kézzel gyömjük zsebre a pénzt, és már eközben tagadjuk, hogy kaptunk volna.

Ehhez képest készülnek decens karikatúrák, amivel a művelt nyugat csakúgy, mint a szolgasorban senyvedő magyar népek kitörölhetik az arschukat. Unalomig emlegettem már a München 1938 szindrómát, ami akadálytalanul és folyamatosan működik. Ez azt mutatja, hiába van szép öltönyük, hülyék ezek, vagy ha nem, tesznek rá, mi történik egy néppel a szövetségükön belül. Vagy, ha tennének is valamit, de kötve van a kezük, akkor a szövetségük működésképtelen és megérett a pusztulásra. Nem vagyok EU-szkeptikus, de a tiszta logika erre a következtetésre juttatott.

Hogy jobb érzésű újságírók ugyanott lukadnak ki mint én, annak néhány haszontalan karikatúra az eredménye. Az olvasottság talán nő, viszont a gyalázat marad, a Charlie Hebdo sem változtatott meg semmit, csak köldöknézés közben előidézte a saját halálát. A gonosz mindig könnyebben győz mint a jó, a tagadás könnyebb mint a bizonyítás, lopni egyszerűbb mint dolgozni. Tudnék még ilyen falvédős bölcsességeket sorolni, de maradjunk annál, ami azt hiszem, Erdogan látogatására született, miszerint: édes babám nem mék haza ne várj most, lezárták az egész kurva belvárost. Ebben benne van az összes nyomorunk.

A szlovénok hümmentettek egyet, és közölték, náluk nincs szokásban beleszólni abba, ki és mit jelentet meg a lapokban, amit Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszonyelvtárs nem értett meg. Az ilyen jelenség ugyanis teljességgel idegen attól a közegtől, amely kitermelte őt, mint nagykövetet. Mifelénk ugyanis a vezér még ki sem mondja, csak gondol rá, és máris legyalulnak mindenféle szerkesztőséget, beszántják vagy megveszik és váltót állítanak rajta, amelyik szórakozni mer a mi nagyhatalmú zsírdisznócskánkkal.

Nem vagyunk egyformák, Krisztusban testvéreim. Illetve teljesen mások vagyunk, amit viszont királyságunk nehezen tolerál, a minket körülölelő országok azonban üdvözölnek, úgyhogy ebből még gondok akadhatnak a jövőben, mint most is. Nagyon hülyén bír kinézni egy sivatag az oázis közepén, sőt, ilyen képződményt a földtörténet nem is ismer. Párhuzamos univerzumokban azonban minden bizonnyal akad rá példa, már csak a nagy számok törvényszerűségei szerint is, amit viszont avatatlan lelkek véletlennek neveznek.

De nem az. Törzsfejlődés eredménye, valamint gondos munkáé, hogy nekünk ilyen tuskó lett az országunk, hogy nagyjaink leginkább belehugyoznak a zongorába a klubban. Sok mindent ki lehetne hüvelyezni ebből a jegyzékből a sajtószabadságra, demokráciára és egyéb ilyen cukiságokra nézvést, de nem vagyunk fölnyírt hajú kiscsoportosok, tudunk már mindet, mert ez az életünk. Az incidens után a szlovén lap megállapította: „Egy ország, amely fel mer szólítani egy másik kormányt, hogy lépjen fel újságírók ellen, komoly biztonsági fenyegetést jelent az egész régióra.”

Itt tartunk éppen, de Isten és a párt segedelmével lesz még rosszabb. Viszont mindenki a saját meggyőződése, agymacskája és habitusa szerint dolgozta fel a kies hazánknak adott újabb maflást, és ebből a szempontból a cikkek alá írt kommentek különösen érdekesek. Ezek ugyanis hű képet adnak egy ország ideg, elme és morális állapotáról, ha úgy tetszik, a komment szakosztály voltaképp egy szociológiai és pszichiátriai szakrendelés ezek minden kínjával és gyönyörével, tűvel a karban és a kényszerzubbony szorításával.

Esetünkben is működött a rendszer, kurvaanyázták a polgártársak Orbánt, a szlovénokat, valamint egymást. Mindenki kiadta magából a saját kínját és nyomorát átkozva a fasizmust vagy éltetve azt filozófiai vagy morális neveltetés szerint, illetve, amit a kocsma gőze vagy az M1 belepárologtatott az agyába. És ebbe a kétszólamú szimfóniába, mint valami üstdob vagy fénysugár betüremkedett egy hozzászólás, ami olyan volt, mint egy sikoly vagy segélykiáltás, hogy aszongya: „És a káposzta is négyszáz forint már.”

Érezni lehetett, ahogyan ezen a ponton kicsit lemerevedett a képernyő, de rövid szünet után ment tovább a mocskolódás, és a hölgy – mert ő panaszkodott ekképp – magára maradt a gondjával és legfőbb bajával. Egyszerűen átléptek rajta a begőzöltek. Ehess, ihass, ölelhess, alhass – tudjuk J. A.-óta az élet alapvetéseit, de tőle tudjuk a fasiszta kommunizmust is. Ezek így ölelkezve fakadnak egymásból, és létrehozzák a teli gyomor és a szabadság dichotómiáját, hogy kinek mi a fontosabb. Petőfi átlőtt oldalú farkasának az utóbbi, Mari néninek meg a töltött káposzta.

És bár voltaképp jól van ez így, mert nem mindenki lehet kivont kardú szabadságharcos, mégis megmutatja, mért tartunk ott, ahol. Elvont dolgokat ugyan nem lehet elrágcsálni és cupákolni, mégsem árt, ha az embernek van érkezése a magasabb eszmékhez is, mint szabadság és szolgaság. Ennek híján a vége akkor az lesz, hogy teli gyomorral és bávatag-boldogan tapsikol a lelki nyomorához, és ez sem egy ideális helyzet. Viszont az ember egymillió év evolúció, kultúrák és civilizációk felemelkedése és elbukása után is egy szőrtelen állatfajta csupán.

A lét határozza meg a tudatát, s ha nincs káposzta, az baj, mert rövid időn belül csak arra bír gondolni, és ez tölti ki minden óhajtását, ez lesz az élet alapkérdése. Ezen az elven működik a választási krumpli, ami olyan, mintha egy csontot dobnának a kutyának. Kitetszik, hogy az anyagi bajok még mindig jobban fájnak a lélekénél, amire utal egy tatabányai eset is. Itt egy férfit közmunkára ítéltek, mert egy boltban üvöltözött, szidta az összes népek anyukáját, és leköpött egy nőt. Ezután földöntött egy polcot, ily módon pedig eltört tíz Kinder tojást.

És nem azért ítélték el, mert gyalázta az embereket és leköpte egyiküket, hanem, mert a nyüves tojások összetörésével 2.890.- forint kárt okozott. Sem az őrjöngő zaklatott lelke, sem a leköpött nő méltósága nem érdekelt senkit sem. Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, így élünk mi káposztától és Kinder tojástól terhesen, s ezekből a magasságokból mit nekünk kósza szabadságeszmék és emberi méltóság. És az a csavar mégis, hogy voltaképp az lenne az ideális, ha tényleg a káposzta ára lehetne a fő fejfájása az embernek. Viszont nem olyan időket élünk egyáltalán.

Tele van a tököm már a kampánnyal, ami Orbánból és folyományaiból ömlik, pedig még el sem kezdődött igazán. Igaz, itt, egy szomszédbeli faluban már igen, ahol a rend szellemében teletoszták a villanyoszlopokat ilyen kék csodákkal. Azóta a falu nem alszik, mert a szél rezgeti és rázza a gyűlöletre hívó transzparenseket, így kergetve álmatlanságba a szavazópolgárt. Viszont, hogy a fejükbe vésődik a cirkusz emiatt, az ziher. (Ezt csak úgy kis színesként.)

A bevezetőben fölvázolt életképet egyébként nem az ujjamból szoptam, azt Földi László, magát biztonságpolitikai szakértőként aposztrofáló mókusbácsi mesélte épülésünkre az M1névre hallgató kék plakátban. Elmagyarázta, hogy az érkezők egy része eleve azért jön, hogy merényleteket kövessen el, és rendetlenség legyen.

Ő az egyébként, aki júniusban azt remélte, a kiskunhalasi tábor hadifogolytáborrá válik, valamint hadba is szólított, mondván: egyre keményebben kellene fellépni a migránsok ellen, mert akik ideérkeznek, azok muszlim katonák vagy egyszerűen olyan arab emberek, akik csak a keményebb fellépésből értenek.

És ha már június, akkor emeljük ki e termékeny hónap örömei közül magát a miniszterelnököt, mint minden titkok tudóját. Ekkor tisztavatáson beszélt arról, hogy mi játszódik le az ő fejében. Ilyenek, hogy „Magyarország ma a rendet képviseli az egyre inkább rendetlenné váló Európában.” – mint emlékezhetünk.

Továbbá: „Európa számos vezetője nem vállalja a küzdelmet az újkori népvándorlás, a beözönlő törvénytelen és törvénysértő migránsáradattal szemben. Az eredmény a közbiztonság hanyatlása, fenyegető erőszak és általános elégedetlenség. Ugyanakkor Magyarország éppen az ellenkező irányba indult el, az elmúlt években magyarok milliói kapták vissza abba vetett hitüket, hogy az ország élhető, biztonságos hely. A mai, rendetlen Európa képtelen megoldásokat találni a határokat ostromló illegális migránsok, a virágzó embercsempészet és a terrorizmus jelentette kihívásokra.”

Ez oly mértékig gyönyörűséges, hogy muszáj ekképp is megőrizni az utókor számára. Viszont nem árt fölidézni, hogy a rettegő király hogyan jutott olyan magasságokba, mint ’89-ben. Ahogyan az közismert, a lánglelkű harcos az akkor már úton lévő ruszkikat küldte haza, most meg az itt sem lévő migráncsok ellen küzd. Ez valami betegség lehet nála.

Emberünk januárban, a Charlie Hebdo elleni támadás után kezdett minden korábbinál keményebben a bevándorlás ellen beszélni. Akkor még csak annyit mondott, hogy „A gazdasági bevándorlás rossz dolog Európában, nem szabad úgy tekinteni rá, mintha annak bármi haszna is lenne, mert csak bajt és veszedelmet hoz az európai emberre”.

Aztán áprilisban jött a manipulatív nemzeti konzultáció, amely megpróbálta összemosni a terroristákat a menekültekkel, júniusban meg – mint kitetszik – építkeztek tovább. Jött a bevándorló-ellenes kampány a plakátokon, újságokban és az interneten. Most meg itt tartunk, ahol.

„Magyarok milliói kapták vissza abba vetett hitüket, hogy az ország élhető, biztonságos hely.” – Nem. Magyarok milliói vesztik el hitüket, hogy ez egy élhető hely. Mert amikor nyugalom volna, akkor ezek a barmok mindent megtesznek, hogy ne legyen az. És nem ismétlem el ezredszer is hergelődésük áldott folyományait.

Viszont minderre az Isten pénze nem elég, augusztusra ugyanis elfogyott a cirkuszra szánt három milliárd, ezért ezt kiegészítették még nyolcszáz millióval, hogy kitartson másodikáig. Emellett azt soha nem tudjuk meg, hogy a pártkasszából még hány stadionnyi pénzt kúrnak el erre a nemes célra, amely – egyre inkább úgy tűnik – nem egyéb, mint a 2018-as választás nyilvános, fotós főpróbája fizetett klakőrökkel.

Ám, ha ontológiailag vizsgáljuk az egészet, ezt a rend versus rendetlenség dichotómiát, akkor azt kell látnunk, nem véletlen a rend ilyen eszeveszett akarása. A rendetlenség ugyanis szabadság, mint azt Kierkegaard óta tudjuk: „Az ember, ha beletekint szabadságába, megszédül attól. A szabadság ugyanis végtelen, és a semmiből fakad.”