És vágyak támadtak bennük, hogy kellene egy buszmegálló, a várást intenzívebbé teendő, irodalommá emelve mintegy, és hogy ne ázzanak cafatokra, azért is. De ilyenre pénzük nekik nem volt, miért is lett volna, ha semmire sincs, csak távoli földek templomaira, kisdedóvóira, valamint a kiskutya csavaros faszára. De erre nem.

Milyen leleményes is ez a mi népünk – mondta volt Virág elvtárs kezében hajában sült krumplit szorongatva és forgatva azt, mielőtt a rohadt stanicli durranása okán szétlőtték Pelikán elvtárs hagyamszagú konyháját. És a mi falunk polgármestere is az, hiszen eszébe ötlött, hogy megállóra ugyan nem, de kilátóra adnak pénzt a hatalmasok.

Így született meg a gondolat, amelyet tett is követett, és szárba szökkent a kilátóba ojtott megálló, a hibrid, a kettőben az egy, hogy csak megmossák a hajukat és indulnak is. Kicsi is, kilátni sincs semmire, de az övék. Lett öröm, alunni se tuttak az éjjel, kínálták erősen káposztalevéllel. Azóta ott várják Godot-t, és néha a toronyba mászva olyik elmélázik azon, hogy eljátszották a jogaikat.

Ne ítélj el én nyájasom, nem vihogok, hanem bőgök, mint a bérmakeresztapám malaca. Az úgy volt, hogy taknyos orrú hülyegyerekként nekem nem a KLIK, hanem ó celebrált disznóölést, s amikor szegény pára már csak rángatózott, és alig is volt hangja, akkor megadta a kegyelemdöfést a kölöknek, tehát nekem, hogy aszongya, most sír a legjobban. És akkor csak néztem, ahogyan távozik belőle a lélek.

Akkor erősen el kellett gondolkoznom élet és halál dolgairól, most pedig formát mutat nekem az a malac, hogyan lehet bensőleg zokogni mintegy, amikor érezzük, hogy sírni volna jó, ilyen melankolikus, falvédős műdalok stílusában miközben rí a hármónika. Mert ebben a kilátóval terhes buszmegállóban benne van az egész ország. Sőt, ez maga az ország.

A működésképtelenség mutatója, hogy, mintha a sivatagban szomjúságtól haldoklónak adnánk egy tábla csokit, kinyúlva a medence hűvöséből. Olyan ez. S miközben a faluban minden bizonnyal szól a zene a gyönyörűségtől, hogy tető alól lehet elmélkedni, jön az a rohadt busz vagy sem, de mindenközben a jó falusiak feje fölött ott a torony, a tető ára mintegy, amitől minden traktorista, jegyző és tanító egy abszurd darab szereplője lesz.

S miközben örülnek a várónak és a váróban, annak oldaláról csorog a vöröslő fájdalom, és úgy lesz nem térkép a táj, mintha Svejk mesélné a kocsma gőzeiben az okkultista szakácsnak, hogy anabázisa közben milyen különös helyre tévedt. Röhögnének nagyon, míg a fejük felett röpködnének a srapnelek, a nyugodtszenterzsébetiek pedig látnák, hogy a busz nem jön, mert elbaltázták a jogaikat.

Remélem érthető, hogy mi fáj nekem.

Megvan a módja ennek a bevásárló turizmusnak, felépített, akár egy szimfónia. Félútnál van egy buszálló, ahol mindig megpihenek a betonfödél alatt, és nem is csak azért, hogy ne omoljanak össze a lábaim – vagy tán épp az okból, ez nem tudható -, hanem mert jólesik, és érdemes körülnézni ilyen távol az otthontól, hogy mire is jutott már megint a világ, miféle forradalmak zajlanak, miközben én a negyediken a fellegek között egyre csak bámulom a villódzó képernyőt.

Lakmusz ez a hely, mindenféle alakokkal találkozhatni, amint arra várnak, hogy szertespricceljenek az Univerzumban, mint elszabadult magányos csillagok. A telep csomópontja ez úgymond, a Derkovits „Grand Central Terminal”-ja városom szigetén. Most, hogy így leföstöttem alkalmi szemlélődéseim helyének vitathatatlan jelentőségét, ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi mondaná. Szóval az alakok. Többnyire nyugdíjasok ők, rezgő-nyikorgó hangú öregasszonyok.

Nékik megvan az a kéretlen tulajdonságuk, hogy mondják szakadatlan, és még csak egyetértően hümmögni sem kell. Beülnek a beton gyóntatószékbe, és árad belőlük a végetérhetetlen szó, csak úgy a beszéd öröme kedvéért. Látszik rajtuk, hogy ők nem az a fajta, akik taszigálódnának a vezér üdvéért, és kezet sem csókolnának neki. Csak úgy vannak a létezés peremén arra a röpke időre, ami még hátra van. Ehhez képest mostani túrám maga volt a felüdülés, a zsenge ifjúság maga.

Dundi lány állott ott, amint lerogytam, füle teletömve zenehallgatással, kezében tablet, és fontosságának teljes tudata. Látszott rajta, hogy az egészségügyi főiskolára megy – innen visz a busz -, szoktam én találkozni ezzel a siserehaddal. Ismerem a fajtájukat, árad belőlük a bizalom az élet felé, amíg az szembe nem megy velük az utcán, de addig béke van. Most is az honolt benne jól kivehetően. Majdhogynem dudorászott. Elvoltunk ott, ki-ki magának, míg be nem tolakodott ebbe az idillbe a zavaró körülmény, a lét maga.

Kacskalábú lány közelített, arcon csókolta ezt az optimistát, látszott, hogy régóta ismeri, mégis messze van az időben az a pillanat, amikor utoljára látta. Fölnőttesen beszélgettek, ez az utóbbi szerencsétlen forma meg panaszkodott. Olyan keservesen, mintha a saját anyja lenne, olyan húsz éves forma volt pedig. Munkátlanságról, az élet nehézségeiről, ilyenekről folyt belőle a betű, mígnem ez a másik, aki ápolónak készült, mint jól sejtettem én, segítő szavakat nem vetett elébe.

Menjél be holnap a kórházba, valami hely biztosan van ebben a mai helyzetben, alig van ember, mindenkit fölvesznek. Így osztotta az állást a maga tabletes huszonegy évével, és jól láthatóan annak tudatában, hogy ő maga ugyan oda nem menne, de ennek a szerencsétlennek jó lesz. A kacskalábú visongva volt boldog, csókkal búcsúzott, és elimbolygott. A busz szuszogott, megjött, a dundi pedig elindult az ő iskolájába. Azt a rohadt-büdös-mocskos életbe – gondoltam, akárha Brendon -, amint megláttam honunk ez újabb felemelő szeletét. Fogtam a kosárkámat idomított Piroskaként, és indultam új kalandok felé. Káromkodtam meg fütyörésztem, egyúttal hálát adtam a teremtőnek, hogy momentán még nem köll kórházban heverésznem, ahová mindenkit fölvesznek ápolgatni a népeket, és nem csak a lelküket. De előbb-utóbb meglesz ez is, fogok én még dagonyázni a kacsában, tehát és ergo: Isten legyen irgalmas árva lelkeimnek. Ekképp folyt az imám a zúgó tavaszban.