„Orbán Viktor szerint a Lánchíd körül csak szerencsétlenkedik a fővárosi vezetés, szánalmas, hogy pénzhiányra hivatkoznak. Tele vannak pénzzel, 180 milliárd van a számlájukon, ő látta – mondta a ma reggeli rádióinterjúban. Nem rossz szándékot látok, hanem szerencsétlenkedést – mondta Orbán Viktor arra a műsorban, hogy a Karácsony Gergely vezette főváros nem kezdte el a Lánchíd felújítását. Ennek kapcsán a műsorvezető azt mondta, nem is értik miért nem történik semmi, már azon gondolkodnak sokan, hogy ha Pestről át kell menniük Budára, hogyan kerüljék el a Lánchidat, nehogy baj legyen. “Kilenc hónapja szerencsétlenkednek, toporognak az ügy körül, akiknek döntést kellene hozni” – válaszolta Orbán Viktor minderre. Ő mindig azt mondta, hogy kell találni egy jó gyakorlati szakembert. “Az nem szégyen, hogy ha egy önkormányzatban sok az elméleti szakember, de akkor kell találni néhány gyakorlati embert, akikre rá lehet bízni az ügyek intézését. Azt pedig szánalmasnak tartom, hogy rendre pénzhiányra hivatkoznak” – mondta Orbán Viktor, hozzátéve, most hogy a költségvetést tervezik, látja, hogy a főváros számláján 180 milliárd forint van. “Tele vannak pénzzel” – fogalmazott a műsorban, csak szerinte azt értelmesen fel kellene használni. “Szurkolunk nekik, hogy sikerüljön!” – mondta végül a miniszterelnök.”

Mindezek után elmeséltem volna OV cinikus gonoszságát, elképesztő aljassággal párosult primitívségét, de Karácsony főpolgármester kiegyenesítette a dolgot Facebook bejegyzésével, amihez hozzá tenni nincs mit, elvenni belőle nem érdemes, csak annyit kell megállapítani, neki ezt a közmédiában kellett volna előadni, ott viszont, ha egyáltalán bejut, a biciklije miatt csesztetik. Íme tehát:

„Miután ma a miniszterelnök és a pénzügyi államtitkár is Budapest költségvetési helyzetéről értekezett, kénytelen vagyok némi pontosítással élni, hogy a fővárosról csúsztatások, és konkrét hazugságok helyett tényszerűen beszéljünk. Lehet, kicsit hosszabb lesz a szokottnál.

A Budapest-adó elleni tiltakozás arról szól, hogy tudjuk segíteni a válság miatt bajba jutott embereket és vállalkozásokat. Az önkormányzatokat sújtó megszorítások elleni tiltakozás magáról az önkormányzatiságról szól. Elvi kérdés.”

Nincs több szavam.

„Debrecen legyen az ország második fővárosa. Az elcsatolt területek fővárosa, és annak a vidéknek a fővárosa, amelyet Magyarországnak, a Kárpát-medence keleti területeinek nevezünk.” – ezt mondta a fényes tekintetű, amivel csak gondolkodásra ihlet, és ebből mindig csak a baj van.

Ez a Kárpát-medence ez marha nagy, ha a sufniból nézi az ember, olyan országok osztoznak rajta, amilyenekről az írástudatlan Fidesz-hívő lehet, nem is hallott. Ezek, ugye: Magyarország, Szlovákia, Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Csehország, Horvátország, Románia, Szerbia és Ukrajna.

Háromszázharmincezer négyzetkilométer, hódmezővásárhelyi léptékkel egy beláthatatlan kontinens, ebből is fakadhat, hogy ebben a rengetegben a kancelláriaminiszter eltéved kissé, midőn a földgömböt forgatja mosdatlan ujjaival, és álmodozik.

Azt mondja ez az ábrándos lélek, hogy Magyarország a Kárpát-medence keleti területe, amely megállapítás szerint most én itt, Szombathelyen nem Hunniában ülök, ugyanakkor meg a Partium meg benne van a pakliban, azaz, indulhat a hatalmi harc Nagyváraddal megint.

A lázári gondolatkísérleten merészen tovább haladva, az itteni részek fővárosa Szombathely legyen, mert ő úgyis a Nyugat Királynője ha szakadozott is a ruhája, aztán kis idő múlva nyögheti Bécsnek büszke vára a helyi panelprolit. A déli vidékekre meg Pécs primátusát lehet javasolni, mert mér ne.

Ilyen fölállás mellett, ha kormányzó úr beköltözik a várba, mi maradhat neki? Csak a fakockáktól sújtott Budapest, amelyről köztudott, hogy nem igazán szívelheti őt, mert a kedves vezető a vályogfalú falvakban van igazán honn, ott az ő világa. Így máris kész a gebasz.

Most pedig, hogy az ujjaimat kihúztam a csillogó éjjeli edényből, belehelyezkedek mintegy a lázári agyba, vagy a helyére, a hiányába, és a mélységes homályban az találom, hogy nagy a baj. Igaz, hogy a térképen kicsit eltévedve, de az Antalli ideát fejleszti ő tovább.

Az ország első számú szétkúrója lélekben képzelte magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, ez a mostani meg már a gyakorlatban is. Ez az álmodozás jól jöhet a Trianonba ájult szavazótábornak, kárvallottjai azonban lehetnek a jelenlegi határokon kívül és belül is szép számmal.

Ez is egy jelzés a kettős állampolgároknak, hogy kire érdemes szavazni, és ők addig-addig szavazgatnak, erdélykednek, mígnem az az ország, amelynek amúgy az állampolgárai, ezt a játszadozást meg nem unja. Minekünk, libsibolsiknak sem az igazi, homelessek már vagyunk, de, hogy a határon túlról szögeljék a koporsónkat az mégse komilfó.

Mert hát, erre megy ki az egész, jó fasiszta módján megfejelve némi kakastollas nacionalizmussal. Igaz, hogy kicsit hibás, kicsit elmeroggyant, de a miénk. Viszont addig nagyfiúskodnak ezek, míg a szomszédok meg az Unió be nem mutatja a középső ujját, mint már emelgeti is.

Haveri ország a szögesdrót közvetlen túlfelén már úgysincs, csak lengyel véreink osztoznak a tébolyban, meg úgy másfél millió talpas a fülkékből. És mégis folytatják, míg el nem fehérül a száj is. Lélekben építik a Hángérien Empájert, a földgömb meg huss, elszáll a magasba, a’la Chaplin.

Megtartotta alakuló ülését csütörtökön a Parlamentben az Olimpiai Védnökök Testülete, amely az Országgyűlés által a 2024-es budapesti olimpiai és paralimpiai pályázat megvalósításának támogatására létrehozott egyeztető, véleményező és javaslattevő testület.

A bizottság elnöke – ki más – Schmitt Pál volt köztársasági elnök lett. „Azt kérem a tagoktól, hogy a budapesti olimpiát tekintsék össznemzeti ügynek, amelyhez pozitív hozzáállás és hit szükséges” – mondta Schmitt Pál, hangsúlyozva, hogy társadalmi támogatottság nélkül nem lehet olimpiát rendezni.

Egyetértünk ez utóbbiban. S mivelhogy a vágyott társadalmi támogatottság egyáltalán nincsen meg, sőt,’álamfői magasságokban lebegő elitjeink mindenféle népszavazást, ilyeneket megakadályoznak, nehogy kiderüljön, hogy a többség magasról szarik az öt karikára, az egész történetet be is lehetne fejezni. De hitük az mégis van nekik, ergo, maradnak a ganajban, és sajnos velük együtt magunk is bőven.

Boston és Hamburg, ez a két, harmadik világbéli kóceráj, ahol a népeknek fogalmuk sincsen arról, mi a jó nekik, nem kér a gyönyörökből. Minálunk – ahogyan azt főpolgármester úr volt szíves kifejteni – az emberek nem rendelkeznek kellő információval a dologról, így bele sem pofázhatnak. Világos.

Ellenben össznemzeti ügy ez az egész, mi más is volna. Érdekes egy országban élünk, minálunk Orbán Viktor vágyai manifesztálódnak össznemzeti ügyként rendszerint. Ez azért hasznos fogalmi kategória, mert ha a mindezek után visít ellene a jódógos jóközmunkás ember, akkor legott hazaáruló lesz belőle. Ezt az utat járom épp magam is, hogy dögölnék meg. De mindegy.

Visszatérve azonban ctrlc+ctrlvpálra, örülünk, hogy hányattatásai után megtalálta az ő helyét, és emelt ’álamfői gerinccel – akárha Los Angeles – vesz újra részt a harcban. Minálunk az Orbán generálta ’álamfők vagy bazsarózsátt mentenek, vagy őserdőket. Most meg olimpiát. Mivelhogy mindahány belefáradt a nemzet töltőtolla szerepbe.

Mindenki bekaphatja? Igen. Ez nem komilfó? Persze hogy nem, de másként nem megy. Új szerepében viszont azt javasolnám ctrlc+ctrlvpálnak, ha kisfilmet rendel Andytól a világrengető esemény népszerűsítésére, a főszerepre ne kérje fel ezt a Hosszú lányt.

Jó lesz oda az Ákos, aki egészen bizonyosan nem tépi szét a sokmillás szerződést, mert nem is a Telekom kínálja neki. Viszont misét mond hozzá, és zsebre rakja, tárogatón pedig kísér Schmitt Pál. Esetleg zongorázik picinyt.

Vagy álmában csönget.

Első felhorgadásában azt gondolja ilyenkor az ember, hogy ez a Simicska folyadék már megint szórakozik. Kicsit alaposabban mélázva mindezen viszont be kell látnunk, hogy már nincs miért bosszút állnia a bűnös városon, ám az mégsem áll az ő igen nagy szívéhez közel. Vajon miért?

Mert ilyen különös indokot még sohasem lázározott, hogy Budapest irodalmi problémaként jelenik meg hamvas tudatában. Érdekes a dolog, sajnálattal kell azonban fölfedeznünk, ez nem új szint gondolkodásában, ezt is csak úgy dakota módon, mintegy hányavetien csapta mondandója közé, ám így mégis önkéntelen leplezte le magát. Tiszta víz került a pohárba úgymond. Nem irodalom ez, hanem maga az élet.

Mert rájöttem.

Ez az ember nincs otthon ebben a világban Felcsúton kívül, és nem is érti azt. Ezért egyedi kivételként Orbánt permanensen ganajozó életművem e darabja nem a fikázásról, hanem a megvilágosodásról beszél. Az éretlenek örökös miniszterelnöke most vallott végérvényesen, és magam, mint Sziddhartha a Bódhifa alatt váltam minden titkok tudójává, és nem lettem boldogabb a felismeréstől. Imhol a magyarázat:

„…Nem képezi vita tárgyát, hogy minden ország kulturális életét pár száz ember dominálja, és nincs különbség abban sem, hogy egy országnak tízmillió vagy százmillió lakosa van. A modern kultúra fejlődése urbánus folyamat, tehát egy Budapest nagyságú főváros ugyanolyan kulturális centrum lesz, mint Berlin vagy Chicago. Nemcsak a Civitas Dei, hanem a szekuláris nagyváros is a kultúra fő forrása és tárolója. Ezért, idioszinkratikus különbségeik ellenére Párizs, Budapest, Bécs stb. a városi irodalom közös letéteményesei, a városi élményanyag közös tárolói. A városi szórakozások és a városi szegénység élete között Münchenben és Budapesten több a közös vonás, mint mondjuk Budapest és Hódmezővásárhely között…”
(Marianna D. Birnbaum: Budapest a századforduló irodalmában)

Ilyképp be kell látnunk, emberünk nem született gonosz, nem a megtestesült Antikrisztus, hanem a nép igen egyszerű gyermeke. Magyar sors ez, és nincs is vele egyedül „A Börze, a Tőzsde, nekem olyan rettegtető, imponáló nagy szavak, mint a Halál, a Szerelem s az Élet” Félreértés ne essék azért, a most idézett mondatot nem korunk szellemi iránytűje, hanem Ady jelentette ki bevallva, hogy nem igazán érti, ami körülveszi.

Orbán sem. Budapest számára ellenséges világ, nem fizikai, hanem szellemi értelemben megfoghatatlan valami. Nagy, nyüzsög és büdös. Mindenféle kétes alakok élnek benne, itt nem lehet kolbászokat töltögetni gumicsizmában, házi kisüstit tölteni demizsonból a sógor-koma-vejnek. Budapest nem egy bukolikus hely. Gyökértelen ő itt, otthona a falu, Felcsút. Mindez sorsszerű, ha már irodalom:

„..Ha felállítjuk a magyar írók és költők jegyzékét a századfordulón, érdekes dichotómiára bukkanunk. Csak azok írnak Budapestről, akik valóban ott születtek, míg a vidéki születésűek munkáiban továbbra is a vidék anyaga dominál. Megmaradnak az első emlékek mellett még akkor is, ha közben Budapestre költöztek, és sokan közülük saját személyükkel járultak ahhoz, hogy Budapesten nagyvárosi, kulturált elitről beszélhessünk. Ady, Kiss, Babits, Bródy, Ambrus, Thury, Csáth, Kosztolányi, Móricz, Szép, Juhász, Tóth stb. vidéken születtek, és Budapesttel mindörökre más lesz a kapcsolatuk, mint Heltainak, Molnárnak, Füstnek, Hatvanynak, Gellértnek, Szomorynak vagy Ignotusnak. Nyilván az sem véletlen, hogy azok, akik Pesten születtek, többnyire polgári családok gyermekei. Ugyanebből a rétegből származik az olvasóközönségük nagy része is…”
(Marianna D. Birnbaum: Budapest a századforduló irodalmában)

Helyben vagyunk, ez a hely Jánosé és Tamásé. Neki idegen.

Innen figyelve nem megértően, de megértve nézzük, ahogyan építgeti milliárdokból az ő gyermekkorát újra. Viszont ezzel nem kéne így játszogatni, ugye, és ez az első tétel. De most válik világossá sajátos szellemi útja is. Nem most tagadja meg magát, amikor avas szagú parasztudvarrá, uram-bátyámmá teszi az országot, hanem a kezdetekkor hazudott liberalizmust, amiben rosszul érezte magát. Bűne ettől nem kisebb, és ez a második tétel.

Más szemmel láthatjuk viszont. Igencsak esendő lélek, aki keresi helyét a világban, s valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon ehhez egy országot kapott kísérleti terepül. Nem államférfi ő, még csak nem is nagy formátumú politikus, csak egy nyüszítő, vénülő és kövéredő kamasz, aki mohón kutatja az elveszett ifjúságot, csak épp nem találja. De mindent megtesz érte, éppen ezért alkalmatlan miniszterelnöknek. És ez a harmadik tétel, ami mindent visz. Egy nemzet farkával verdesni a csalánt nem épp komilfó cselekedet ugyanis. Csíp, mint a rosseb, érezni nagyon. Ugye, Tarlós Pista?

BB1.hu:

„U20 EB: Vannak még csodák! Győzelem az oroszok ellen. Magyarország – Oroszország 59–58 (21–15, 13–13¸ 8–13, 17–17) U20-as, A-divíziós Eb Kréta, 150 néző V.: Marius Ciulin (román), Nicolas Maestre (francia), Fedja Serhatlic (svéd)
Magyarország: Simon K. 2, VÁRADI 14/6, PERL 11/3, BOGNÁR 8, Molnár 7. Csere: Csákvári 2, SINKOVITS 8/3, Bakk 2, Bazsó -, Bán 5/3, Garamvölgyi -.
Oroszország: Annaev 2, Babushkin 8, KULAGIN 9/3, Ilnitsky 3, Kanygin 4. Csere: MARTYNOV 12/6, Gankevich 4, Kashin 5/3, Desyatnikov 2, PYLAEV 9/6. Kipontozódott: Kashin (40. perc)”

105:37. Annak idején, amikor én viseltem a címerest, teljesen más volt a világ. Ifjúsági koromban első válogatottságom alkalmával Lengyelországban, egy Konin nevű városban valahol Varsó mellett kellett játszanunk az akkor még szovjet névre hallgató csapattal, akik az elébb idézett arányban törölték fel velünk a padlót, kimeríthetetlen muníciót szolgáltatva a rajtunk élcelődő médiának. Ez talán 1977-ben történhetett, a gyalázat azonban egy életre benne maradt a szívemben, mint ahogy annak körülményei is. Heigl osztályfőnök úr alig akart elengedni, mert attól tartott, hogy meg fogok bukni a matematika nevű stúdiumból, amit amúgy ő tanított, aztán mégis áldását adta a hiányzásra, és nem gáncsolt el azon az úton, hogy Einstein váljék belőlem annak ellenére, hogy a labda bolondja voltam. Mindez a közjáték azonban erősen megnehezítette, hogy teljes valóm a pályán legyen.

Meg más nehézségek is voltak. Akkor, a raptorok korában még nem különítették el élesen az egyes korcsoportokat, ifi volt meg serdülő, semmi U-kutyafasza különbségtétel, így fordulhatott elő, hogy az ellenünk felvonuló Kolják is ifik voltak, meg mi is, csak ők éppen idősebbek, ami meglehetősen sokat nyomott a latban, meg látszott is, rengeteget jelent ebben a korban egy-két év, bizony. Aztán a többi magyarok nem tudom, honnan érkeztek, milyen háttérből a világ porondjára, én a Safrankóból, ami a mai lesajnált kiscsarnok, meg a Nagy Lajos bolhafingnyi tornaterméből. Az oroszok mint szovjetek azonban már akkor is adtak arra, hogy kiválasztottjaik a lehető legjobbat kapják, mint kiderült, amíg mi csóró kistestvérek az ország minden szegletéből, különféle sufnikból verődtünk össze, ők egy hónapos USA-beli túrával hangoltak arra, hogy megalázzanak minket, ami igen jól sikerült.

Ez a lengyel túra volt a beavatásom, de győztünk is ott azért mások ellen. Később azonban már semmi nem lanyhíthatta az akkori MKOSZ, illetve funkcijainak eredendő bűnét. Finnországba utaztunk EB selejtezőre, a Helsinki-i gép valamikor reggel indult, hét, nyolc óra körül, nem tudom, egy biztos, előtte este el kellett utazni a nagy székesfővárosba, hogy kiérjen az ember Ferihegyre. Szállásról viszont senki sem gondoskodott, így történt, hogy a Déli-Pun köllött virrasztani az éjszaka folyamán, ott volt Hosszú Puska is Bajáról, és hogy szolidáris legyen a bamba vidékiekkel, Kaponya (Kovács) a még fungáló Csepelből, a hülyéje. Ilyen batyuval vágtunk neki az EB-nek, ahol épp az első nap a csehektől kaptunk ki két ponttal, mert tán éppen a Déliben maradt a lelkünk. Ha az a meccs megvan, bent lettünk volna az elitben. Nem így történt, és ez már történelem.

Mindezek tükrében vagyok bizakodó egy oroszverés után. Kései utódaink, a mai ifik mást kapnak, mint az én korosztályom annak idején, és úgy tűnik, képesek többet vissza is adni, ami jól van, meg az is, hogy Szombathely rákerült a kosárlabda magyar térképére utánpótlás szinten is, mindez biztató. Csak el ne csesszük se itt, se az azóta is diktáló MKOSZ-ben, nem lenne jó, ha fogpiszkáló válna a kapanyélből.