„…na jó, őszentsége leszophat, úgy tetszik, szépen befeküdt a liberálisok alá szexuális célból. Nem jön, mert a migránsok, meg a kerítés, meg akkor megbolygatja valaki a pénzügyeiket…vén latin genya…”

Az az érdekes helyzet állott elő akkor, hogy az olvasni nagyon tudó, ennek ellenére a PISA-teszten elhasaló közönségem engemet marasztalt el, hogy milyen mocskos a szám, holott csak tőle magától idéztem. Mindezt csak azért elevenítettem fel, hogy bukolikus képet fössek arról, milyen szellemi magasságokban is leledzünk manapság.

Ferenc viszont hajthatatlan, ezúttal a lengyel papságot tette a maga megérdemelt helyére, valamint tisztázta az iszlám, a menekülők és a terrorizmus egészen sajátos és egyszerű viszonyát is, amit viszont ezek a betűt igen, szöveget nem igazán értő emberek képtelenek fölfogni.

Közéjük tartozik Bayer Ötös Számú Tagkönyv is, aki mindezek ellenére íróként meg újságíróként aposztrofálja önmagát, holott már rég elment az esze. Ellenben nívója hasonló, mint azoké, akik azt hitték a saját mocskos pofájukról, hogy az enyém, holott az övék szerepelt a fényképen.

Vannak jó kommunisták, meg rosszak is. Ez alapvetés. A jók azok, akik jelenleg épp a Fidesz-ben materializálódtak újra, mint például Szili Katalin – és még sokan mások -, az összes többi rohadék, még a pápa is a rossz komcsik közé tartozik. Itt tartunk most.

Ebből az origóból indult ki az Ötös Számú Tagkönyv is, amikor legfrissebb dolgozatában az egyházfőt demens vénembernek, valamint gazembernek titulálta. Ferenc pápa rossz keresztény az ő felfogásukban, mert nem érti meg az orbáni eszméket, amelyek pedig az egyedül üdvözítőek, ezt minden kiscsoportos tudja.

Nem érti a felcsúti örök igazságokat Iványi Gábor sem, aki épp ezért azt a jutalmat kapta, hogy megvonták tőle az egyházi státuszt, meg a pénzt. Ezt ugyan Európa megítélte neki, viszont mint tudjuk, a mi kegyes hatalmunk szarik mindenre, ami – nem pénz, de – Brüsszelből jön, így értelemszerűen nem kap egy fityinget sem.

Ennek ellenére tovább folytatja karitatív tevékenységét, jutalmul pedig a nyakára küldik a rendőrséget azzal a dumával, hogy megóvja őket a terroristáktól. Ez egészen elképesztő maffia-tempó, védelmi pénzt azért még nem szednek tőle, de minden megeshet. Az is, hogy úgy jár, mint a jedizmus Ausztráliában.

Hülyék mindenhol vannak dögivel szerte a sárgolyón, ott is. Ez a vallási irányzat a Csillagok háborúja filmsorozat kapcsán indult el az angoloktól, amelyben a hősies jedi lovagok a sötétség erőivel fénykardokkal küzdenek, és győzedelmeskednek az Erő segítségével. Látszik, hogy nem volt véletlen az a Brexit.

A jedizmus elterjedését egy e-mail kampánynak köszönheti, amelyben a lakosságot arra kérték, hogy a népszámlálásnál ezt jelöljék meg vallásuknak, mert amennyiben több mint tízezren vallják magukat Luke Skywalker és Obi-Wan Kenobi hívőinek, akkor a jedizmust elismerik államvallásként.

Mivel eléggé nagy számú emberről van szó, a brit Országos Statisztikai Hivatal kénytelen volt külön kóddal ellátni a vallást. A 2001-es nagy-britanniai népszámlálásban pedig háromszázkilencvenezren vallották magukat Jedi hívőnek.

Mindez a téboly átterjedt aztán délre is, és az ottani normálisoknak tele lett a töke az egésszel. Megelégelték az ausztrál ateista aktivisták, hogy évről évre emberek tízezrei vallják magukat Jedi-hívőnek, és ezáltal eltorzítják a statisztikát, vallásosabb színben tüntetve fel a kontinensnyi országot, mint amilyen valójában.

Viszont, ha jól belegondolunk, így van ez minálunk is. A jedizmus ugyan még nem ütötte fel a fejét, ellenben a kereszténység igen. A népszámláláskor emberek százezrei mondják magukat ennek, holott a templomok dohos szagát hírből sem ismerik, és halovány fingjuk sincsen arról, ki a rosseb lehet az az Isten.

Mondjuk, ezt még maga Szent Ágoston sem tudta, a nagy patrisztikus, aki szerint Isten felfoghatatlan, és ez azért van így, mert bár tudjuk, hogy létezik, nem tudjuk, hogy mit jelent. Halandó életünk során nem láthatjuk őt „csak tükör által”. Isten felfoghatatlansága az emberi gyengeségből, hiányosságból adódik. Az ember csak akkor ismerheti meg Istent, amikor a lélek elvált a testtől.

A mostani elsőáldozók kedvéért azért megjegyzem, hogy babonaságuk nem sokban különbözik a Jedi-bolondériától, a gyökerek ugyanazok. Tertulliánusnak tulajdonítják a „Credo quia absurdum” (Hiszem, mert képtelenség) mondást, ami viszont nem ilyen egyszerű.

A maga teljességében így néz ki: „Üdvösségem van, ha nem szégyenkezem az én Uram miatt. Aki szégyell engem, azt én is szégyelleni fogom. Semmilyen okot nem találok a szégyenkezésre, csak olyat, amely éppen a szégyenteljes gyalázat miatt bölcsen szégyentelenné és üdvösen bolonddá tesz. Isten fiát keresztre feszítették: nem szégyellni való, mert valóban szégyenletes. Meghalt az Isten fia: teljességgel hihető, mivelhogy ostobaság. Eltemették és feltámadt: ez bizonyos, mivel lehetetlen.”
(Krisztus testéről 5,4)

Mindezt azért magyarázza, hogy az apostolok miért is találtak volna ki ilyen hihetetlen böszmeséget – mint kereszthalál meg feltámadás – Isten bizonyítására, amikor ez ellenkezik a józan ésszel. Egyszerűbb dolgot is lehetett volna hazudni, és éppen ez Isten létének bizonyítéka. A jedikről ugyanez elmondható, körbeértünk tehát.

Meg abból a szempontból is, hogy a pápát gyalázni nem komilfó, ugyanis az egész betűfolyamot megfejelem Füst Milán igazságával, miszerint: „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.” És maradjunk ennyiben.

Az ébredés pedig másnap rohadt keserű tud lenni. Amikor zűrös, szeszgőzös éjszaka után a lump alak rakosgatja össze a kockákat, és arra jut, hogy a legjobb volna kimenekülni a világból. Így leledzenek valahogy most a britek, visítanak, vonyítanak, és arra jutottak, kár volt már az első pohárral is legurítani.

A brexitszavazás reggelén fölrobbant az internet, a csalódottak – akik csakis liberálbolsevikiek lehetnek – notinmyname (nemazénnevemben) és whathavewedone (mittettünk) hashtaggel adtak hangot kétségbeesettségüknek. Estére már háromszázezer fölé nőtt az aláírások száma, és percről percre gyarapszik. Tán már késő.

Mindez azért igen figyelemre méltó, mert a google tanúsága szerint, miután tökön szúrták magukat, akkor kezdték el nézegetni, hogy mi a rosseb az a Brexit, és a jelek szerint nagyon-nagyon meglepődtek. Akárha itthon volnánk és nem a szigeten, valamint rokkantak lennénk, akik Orbánra voksoltunk, és ő épp elveszi a nyugdíjunkat.

Így megy ez.

Úgy tűnhet, mintha a britekkel foglalkoznék, holott magunkat siratom, és nem azért, ami lesz, hanem ami volt, s ami van pöfögő kisvasutak, stadionok árnyékában, feszülő kerítések mögött. Ez a brit szavazósdi kívülről mutatta meg nekünk, amiben immár hat éve élnünk adatik. Belül. Mert voltaképp ez történik velünk is.

Megállni, ha lehet, most kellene az intő példa nyomán, amikor egy ország hullik darabjaira, mert gondolattalan alattvalók bedőltek az ordas eszméknek. Odatették azt a rohadt ikszet, aztán elmentek tájékozódni, hogy miről is van éppen szó.

Aki pedig gondolkodni képes még kicsinyt a vérzivatarban, látja ám, hogy a kutyaszaros, avas szagú, böfögő polgártárs öntudatos-tudattalan óhaja nyomán – mert megmondták a tévébe benne – kattan a bilincs a kezén, de még a lábán is. Ez megy a Kárpátok alatt úgyszintén, terelgetnek minket egy elcseszett népszavazás felé csak azért, hogy maradjon a hatalom. Meg a konc.

Mert mint tegnap kiderült, ezek nem bírnak leállni. Kormányzó erőnk úgy működik, akárha valamely automata, amelybe fölül bedobják a masszát, legyen az bárminemű, alul meg migráncsok potyognak belőle. Verik a tamtamot, egészen addig, míg a britek sorsára nem vezetik ezt a szerencsétlen országot, és akkor az Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek.

Zűrös idők jönnek.

A kocsma udvarán a régi festékes vödörben lévő állott vízben rendeztek műugró versenyt a rigók, felváltva szaltóztak a possadványba, sorban álltak a víz peremén. A házak rezegtek a hőségben, a kerítések meghajoltak, az aszfalt pedig buborékos pocsolyává változott. Mindez észre térítette Bélát, elfeledte lételméleti okoskodásait, és vissza kellett térnie a fröccsök szopogatásához, mert ezt kívánta tőle a helyzet, amely futballt hordozott magában. Innia kellett, ha józan akart maradni.

Minden megváltozott az ivóban, és ezért a fröccsök ura volt a felelős, aki plakátot gyártott, de éles elméje odahagyta, mert csak ennyit bírt rápingálni: „Meccs minden nap”. Mintha nem tudta volna mindenki, hogy a jeles dátum után, amikor a messzi országban érett férfiak teljesen érthetetlen módon nekiláttak valami labda után rohangászni – ezt Béla festette le ilyen érzékletesen -, minden nap meccs lesz, hogy a népek elfeledhessék arra a kis időre, másnap ugyanúgy munkába mennek éhbérért, mintha előző este semmi sem történt volna. Így csapták be magukat, és nem tudtak róla.

Mindenki meghülyült? – Tette fel a kérdést Béla a fröccsök urának az első nap után, amikor a magyarok győztek, és az a társaság, aki vette magának a merészséget, hogy fáradt tekintetű, melegítős élete párját magára hagyja arra a két órára, majdnem szétverte a kocsmát. A két közmunkás szelleme is ott lebegett a Szentháromság szobor mellett. Túlvilági tekintettel, vágyakozva nézték az ivó légyszaros ablakait, de Bélának rá kellett jönnie, hogy ők tényleg nem evilágról valók, és minden bizonnyal az elfogyasztott hűsik ködeiből szálltak elő csupán.

A suhancok viszont valóságosak voltak a téren, akik mintát merítettek abból a tébolyból, ami az egész országra rátelepedett, ami a tévéből folyt szakadatlan, és nemzeti színűre pingálva magukat, zászlóba burkolózva ordították, hogy ria, ria, Hungária. Négyen voltak, de annál hangosabbak. Sokkal zajosabbak, mint amikor Bélát elvitték a rendőrök nem is oly rég, és a duplagyűrűsök nem nyúltak telefonjaikhoz, és nem érkezett visítva a járőrautó. – Fiatalok, hadd örüljenek. – Ez volt az általános vélekedés jóindulatú, bárgyú mosollyal. Mindezt látva Béla pökött egyet, és nem lehetett tudni, hogy a fröccs vált fémes ízűvé a szájában, vagy véleményt formál. A csecsemők fölsírtak álmaik gőzeiből, a férfiak pedig izzadva nyúltak asszonyaik combjához a nagy örömben.

Valóban mindenki megzakkant. Másnap hajnalban, amikor a Nap újra kíméletlenül ragasztotta magát a búzavirág égre, traktorok indultak a földekre föllobogózva, szalagozva, akárha valami aratási körmenetet alkottak volna. A bádogbános pedig – tanúságot téve végletes degeneráltságáról és hűbéri hűségéről – misét tervezett „Fiainkért, a győzőkért”. A szeánszot a plébánia kapuján hirdette meg teljesen értelmetlenül. A meccsnézők nem igazán jártak a templomba fiainkért esedezni az úrhoz, a duplagyűrűsöknek meg mindegy volt. Élvezték a dohos, hűvös istenszagot, és kornyikáltak.

Ilyen kifordult állapotban telt az idő. Még két meccs volt, amikor Béla megszokott helyéről tanulmányozhatta a férfiembert és az ő ostobaságát. Két meccs, amikor annyira magyar lett minden halandó, hogy pulikat okádtak az udvaron, vérző gyomrukból nemzeti színeket öklendeztek elő, és kokárda lett a szemük helyén, azon át szemlélték a piros-fehér-zöld holdat, ami előtt szittya magyar boszorkányok iramlottak seprűiken, hónuk alatt Nagy-Magyarország matricákkal, és a Himnuszt énekelték végtelenített magnószalagon.

Másnap reggel hatkor Béla izzadt homlokát törölgetve lépett be az ivóba, és a fröccsök ura rákiáltott. – Brexit. – Nagyon korán volt, ezért Béla nem tudta, hogy a kocsmáros részeg-e még az előző este leheletétől, vagy csak szórakozik. – Mi van? – Próbált meg a vendég visszazökkenni a valóságba. – Az angolok kilépnek az Unióból, az van. – Aztán, ki nem szarja le. – Így védekezett Béla, hogy ne kelljen gondolkoznia, de a fröccsök ura megtette helyette. – Kint van pár százezer magyar, jöhetnek haza közmunkára. – Ilyen alapvetéseket fogalmazott meg a kocsmáros, aki abban a kegyben részesült, hogy egycsapásra kigyógyult a labdából.

Bélának reagálnia kellett, és ennyit bírt kipréselni magából. – Hát nem miniszterelnök urunk is kérlelte őket, hogy maradjanak? – De igen, de igen. – Buzgólkodott a fröccsök ura. – Hát ennyit ér az ő szava? – Ennyit. – Vált lakonikusabbá a kocsmáros, és hirtelen odalett a virágos kedve, ami napok óta kínozta. – Változik ettől valami? – Kérdezte Béla, amire a fröccsök ura nem tudott érdemben válaszolni. Néztek maguk elé, a legyek tobzódtak a vízszintes fényben. Kint pöfögött egy traktor, rajta nemzeti színű szalag, és a jóember vonyított: ria, ria, Hungária. Béla intett. – Na, ugye. – Ezt mondta, viszont egyikük sem tudta, mit ért ezalatt. Véreres szemeivel vizslatta a bizonytalan jövőt.

Azt azonban igen, hogy a Habony szisztéma fegyverzetét ráereszti a rossz fogú, szeplős, a mindennapos testnevelés és éneklés áldásait hírből sem ismerő szigetlakókra, ergo, újsághirdetésekkel árasztja el a Daily Mailt, az óriásplakátokról még folynak a tárgyalások.

Ezt a szöveget olvashatják majd a nyomorultak: „A döntés a tietek, de tudnotok kell: Magyarország büszke, hogy mellettetek áll az Európai Unió tagjaként.”

Ez az egész a Brexitről szól, amely fogalom nem valamely tőzsdei árfolyamot jelez, hanem azt, hogy a nyüves angolok kilépnek-e az Unióból avagy sem.

És most itt táborozzunk le egy pillanatra! Értjük mi, hogy miután nem is oly rég a menekültek hordáitól megmentette már Európát, most épp a bajba jutott kistestvér segítségére igyekszik, mert ő ilyen, mint a jó úttörő. Csakhát a tempó. A kettős játék, ez az ami ganajodást feltételez.

Nem vagyok egy nagy Belzebub, viszont most jót mosolygok, mert amint kitekintek az ablakomon, látom ám a plakátot, amely üzen Brüsszelnek, hogy értsen. Valamint emlékezek is, hogy a CÖF és folyományai az utcán laváztak a felirattal, miszerint nem leszünk gyarmat.

Ezek szerint mi magunk megmenekülnénk, ezeket a szerencsétleneket meg arra biztatjuk, hogy hajtsák igába a fejüket. A végén még fölajánljuk gyümölcsöző azeri meg mindenféle egzotikus népekkel való kapcsolatainkat is, mint a boldogság egyetlen zálogát.

Mindezt félre téve azonban nézzük a dolgok gyakorlatias oldalát fidesziül, illetve orbániul, amely a következő. A hülye magyar panelproli nem igazán foglalkozik ilyen Brexitekkel, magunk közt szólván fingja sincs arról, hogy az mi a rosseb.

Demonstráció – Békemenet Magyarországért

Vélekedések szerint, ha az angolok kilépnek, akkor az elindítja a dominó effektust, főleg Európa keleti felében, és akkor vége a dalnak.

Mármint az Uniónak, legalábbis abban a formában, ahogyan eddig ismertük, és akkor Isten legyen irgalmas Orbán Viktornak, meg legfőképpen nekünk. Megszűnne a szopható csecs, összeomolna az amúgy szárnyaló magyar gazdaság, és pláne még a nyakába kapna félmillió magyart, akik momentán épp gazdasági menekültek.

És akkor tényleg vége lenne a világnak, mert kiderülne, hogy amiben most ücsörgünk, az csak egy buborék, egy rózsaszín lufi, és elúszna, elillanna az a hatalom, amely pedig annyira édes. És egy pillanat alatt, még csak Gyurcsány sem köllene hozzá. Erről szól az egész rohadt mese, és nem egyébről.

Végezetül csak reményleni tudjuk, hogy az a nyamvadt hirdetés jobb angolsággal lesz megírva, mint a várbéli feliratok, ez máma kiderül. Hogy röhögnek-e majd rajtunk. A többi méla csend, különben meg: God Save the Queen!