A két nagyság origójában azonban alapvető különbségek mutatkoznak. Míg Harrach csak vágyakozik, hogy megkapja az adagját, pincsilkedni kell neki érte, mert mindenestül a kollégisták szándékaitól függ, Orbán csak egyet csettint, és már úgy is van, ahogyan azt az ő zavaros elméje megdelirálta. Ez a különbség a király és az udvari bolond között.

A minap is emelkedett szívvel olvastam, hogy a magyarerőd építése folytatódik, újabb kerítést építtet a vajda, ezúttal rabokkal. Ezzel a műalkotással pedig a védvonal immár háromszintű lesz, három kerítés húzódik majd egymás mellett-mögött, közöttük utacskával, ahol lehet vonulni majd a tankokkal, tengeralattjárókkal, űrhajókkal. Hogy migráncs nemigen van, aki indokolná a magyar Maginot vonal kialakítását, az esetünkben másodlagos.

De mondom, Orbán akarja, s lesz. Efelől nem nyit vitát. Ám Orbán az alaplófasz hetedik módosulását is akarja, sőt, mindennél jobban óhajtja, viszont ehhöz nem elég csak kurjantania egyet, be köll vonni a játékba a többi kantárost is a homokozóból.

A letelepedési mutyit is beáldozta, hiába megy a hintés, hogy már hónapok óta tervezgetik, szóba mégis csak akkor került, amikor Vona megzsarolta. Nagy dolog ez a megadás attól, aki még arra is képes, hogy a pénzünkből kamatmentes hitelt adjon Koszovónak stadionra, azzal a kikötéssel, hogy a haverjai építhetik meg azt. Kiutalja a dellát, hogy a Mészáros visszahozhassa, s belőle itt Dörmögő Dömötöröket vegyen zsákszámra.

Szóval a Jobbik szavazata megvéve. Látta ezt a Harrach jókedélyű ember, és úgy gondolta, ő is kér valamit ez egyszer, s éppen most. Aztán, mivelhogy a vasárnapi rántott hús köti le az összes neuronját, most se bír mást előböfögni, mint boltzárat, legalább kettőt, ezt visongja, és kaparja a meszet az elvonási tünetektől. Mert ha nem pofázhat bele az emberek életébe, akkor boldogtalan ő, nagyon.

Voltaképp még örülhetünk is, hogy nem egy másik, mára csillapodó mániájával hozakodott elő, amely a polgártársnők ágyékainak titkát firtatta. Emlékezhetünk, miről is álmodozott hajdan Semjénnel karöltve.

Csak úgy fölvázolva: Minden tíz dolgozónál többet foglalkoztató munkahelyen népesedési megbízottat kellene alkalmazni, a harminc évesnél idősebb, gyerektelen nőknek úgy kellene hozzájárulniuk egy-egy gyerek felneveléséhez, hogy anyagilag támogatnak egy sokgyerekes családot. Erre a másik lehetőség az adólevonás lenne, amit a nő visszaigényelhet, ha „mégis rászánja magát” a gyerekvállalásra. A harmincöt-negyvenöt éves korosztály gyermektelen tagjainál korlátozni lehetne az abortuszt. Ezzel együtt lehetővé tennék, hogy az így megszületett „kényszergyermeket” születése után örökbe adják. – Ilyenek.

Mondom, verjük földhöz a seggünket, hogy nem épp a föntiek jutottak az eszébe megint, mert lehet, az alaplófasz-kábulatban még ezt is megkapná. Mert mi történt, amikor előhozakodott a két vasárnapjával? Aszonta neki a király és udvartartása, jóvan, de akkor az a két szombat is legyen törvényileg szabad. Ezen munkálkodnak most közösen. És most Harrachbácsi örül a homokozóban, valamint dalol is: „Elvesztettem zsebkendőmet,/ Szidott anyám érte./ Annak, aki visszaadja,/ Csókot adok érte./ Szabad péntek, szabad szombat,/ Szabad szappanozni./ Szabad az én galambomnak/ Egy pár csókot adni.” Ez van.

Semjén Zsót arról ábrándolt pénteken, hogy visszahozná a vasárnapi boltzárat, ebbéli igyekezetét csak a „Tudta?” című kvótalószerszám akadályozza meg.

Azt hiszem, Semjén úr miniszterelnök-helyettes. Ilyképpen Varga Mihály a beosztottja neki. Ehhöz képest Varga úr tegnap ezt mondta:

„Cáfolni szeretnék minden olyan értesülést vagy hírt, ami arról szól, hogy a kormány ezt fontolgatná. Nem, hoztunk egy döntést, elfogadtuk az emberek álláspontját, az emberek elsöprő többsége úgy gondolja, hogy a vasárnapi nyitva tartásra szükség van, ennek érdekében egy parlamenti jogszabály-módosítás történt, én azt gondolom, hogy nincs arra szükség, hogy bármiféle felülvizsgálata most ennek a döntésnek megtörténjen.”

Így irányítódik az ország. Van még kérdés?