A járvány hőskora, ismerkedés a lehetséges halállal, és a vinnyogó menekülés előle paragrafusokba foglalva, ahogyan a kedves vezető rádöbbent, szüret, mennyi minden kihozható ebből. S legott neki is látott maradéktalanul letarolni mindent, ami még kitüremkedett a NER táboriszürke ganajából, ha bimbózott még valahol egy csöppnyi szépség és értelem. A boltban még márciusban bevezették, hogy előre csomagolják a kiflit, zsömlét, ne taperolja a sok hullajelölt a vírusos ujjaival, így annyit vehet az ember, amennyit eléraknak, s nem, amennyit akar. Ha három kellene, kettő van egy pakkban vagy öt, de a kezdeti tanácstalanság után ez a rend, megszoktuk.

Mint ahogyan az eladók is, akik három hónapja fennhangon ordibálták a hentespultban, ugyan ők föl nem veszik a maszkot, mert megfulladnak alatta, ma meg már tán le sem veszik. Abban alszanak, a zsinór mintha belenőtt volna a fülükbe, ahogyan a fa körülnövi a beléje állított baltát. S jóllehet, vírus annyi volt itt, mint migráncs, tehát semennyi, a népek agytörzsi készségei működnek, a limbikus rendszer dolgozik, és várja a fémesen suhogó szárnyú rézfaszú baglyot, a fa mögött megbúvó ismeretlen veszedelmeket, manókat és fémorrú hölgyeket a mézeskalács házukból. Viszont Jancsi és Juliska rég meghalt, az infantilizmus demenciába fordult.

Ha kilépek a reménytelen utcára, amely olyan, mint amilyenről Sartre állította, ha így süt benne a nap, képtelenség rámerészkedni, de Roquentin úr is csak kénytelen volt, csupán néha elöntötte őt az undor. Őt is, mint ahogyan engemet is a zene vigasztalta és tartotta életben, de itt az utcán csak a kukák csattognak a szélben, a záporok pedig szeméttel terhes folyókat hömpölyögtetnek. Így hordoz bennünket az idő, de, ha az ember minden erejét összeszedve vállalkozik a nagy kalandra, a balra lévő, szétbombázott bolttal átellenben piacot talál, várost a városban önálló szabályokkal.

A város más szegleteiben a kedves vezető dirigál, azt hazudva maszkokkal és idősávokkal, hogy gondoskodik a népéről, a piacon a helyi atyuska tesz erre még egy lapáttal, és ebből az elegyből a totális értelmetlenség türemkedik ki. Momentán ott tartunk, hogy a piacra minden időben mindenki bemehet, de nyolctól kilencig csak az idősek, akik előtte és utána is keveredhetnek a fiatalabbakkal, és ezt a semmit vigyázzák az ajtóban marcona rendfenntartók. Megszokta őket a vásárló sokaság, az eladók maszk nélkül szolgálják ki a maszkba kényszerített nyájat, rend nincs, csak a fegyelem látszata, mindenkit bármikor igazoltathatnak, és a kórházak élén is katonák ülnek.

Ez így is marad, tudtuk meg tegnap, katonák az utcákon, a cégek élén, a határon, lesben álló rendőrök, bilincselő iskolaőrök, három hónap alatt indokolatlanul, de megideologizálva épült ránk a rendőrállam, hogy észre sem vettük. Ma már természetes, ami februárban nem volt az, ma már mindennapos, ami tíz éve elképzelhetetlen volt, hideg vízben tettek föl a fazékban a tűzre, s ma már lobog a víz. Mindenki elvesztette az arcát a maszkok alatt, s ami tegnap történt, hogy minden marad ugyanúgy csak más masnival a hajában, még csak egy rekedt ordítást sem ért meg senkinek. Már nem is kérdezünk, mint Kafka Josef K.-ja A perben, akit ebbéli restsége miatt végeztek ki. – Ezért olvassatok sokat.

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

(Villon-Faludy)

Én, magamat nem kímélve igen férfiatlanul bevallom, hogy eddig nem sokat tudtam kezdeni olyan adatokkal, amelyek számszerűsítették nekem, hányan élnek a létminimum alatt szerte itt, valamint azt sem, hogy mennyien éhezhetnek. Ilyen-olyan képek, adatok megjelentek a – még – nem letarolt médiában, ellenzékiek, jogvédők, egyebek verték a nyálukat, aztán a nagy csönd, a nagy kékség. Mindez, a föltétel és következmények nélküli ordibálás jó ideje tart, kampány-témává is emelkedett, napirenden van szüntelen, aztán A1, C8, süllyed. Pedig van a mindennapokban a réteg, amelyik megéli ezt, függetlenül mindattól, amit pártok rájuk pakolnak kampányíziglen vagy letagadva azt.

Nem tudtam, hogyan működik mindez, addig, amíg a sors meg nem vert azzal, hogy a boltban sorba köllött állnom a felvágottaknál – utálom, ha megakasztanak az akciós lecsókolbász megvételében -, de előttem állt egy manus. Kortalan korombéli, jólszituált, kiegyensúlyozottnak tűnő alak, aki idegesített egészen addig, míg zsebébe nem nyúlt. Volt nála pár kifli – mindösszesen -, és előkerült az apró, amelyet élénken számolt, míg rá nem jutott a sor. Aztán kinyilatkoztatott, tizennyolc deka valamit kért. A kés pedig nem állt meg a levegőben, a mérő néni – aki régi motorosnak tűnt – szót sem szólt, szelt. Gondosan, alaposan, megfontoltan húzgálta az elektromos szeletelőt, nézte, gondolkozott, még egy hajszálvékonyat hozzátett, sóhajával rögzítette, és a mérleghez osont. Papír a tálcára, felvágott a mérlegre, csipogás a gépből, eredmény: tizennyolc deka, sem több, sem kevesebb.

Mérő néni boldog, vásárló bácsi boldog, rezeda bácsi boldogtalan. Meglátta, amit amúgy is tudott, csak elfordította a fejét. Most nem tehette, tudja, megmutatta neki a rögvaló. A bácsi jobban teljesít, a néni jobban teljesít, Mo. nemigazán. Paksnak, Simicskának kéne lenni, urániumot mérni dekázva milliárdokért, míg el nem nehézül a száj is.