Előtte azonban még eljárták a haláltáncot szerte az országban. Az egyre jobban kifosztott plebejusok véréből, zsigereiből megtollasodott patríciusok is érezték, hogy már nem sokáig lesz mit és honnan kipréselni, így a rossz gondolatokat, baljós jeleket eszeveszett dáridózással, bacchanáliákkal igyekeztek elhessegetni, eltékozolgatva a szerzett, rablott, kicsalt, kipréselt javakat. Valamint, egyes elméletek szerint úgy általában mindenki meghülyült, ha nem volt már terhelt születésétől fogva, vagy, mert kollégista volt.

Az ólom az uránium milliárd éves bomlásának végterméke, s mint ilyen, kegyesen mérgező. A lómaiak nyakló nélkül használták kozmetikumok, ballisztika, szarkofágok, csővezetékek, ékszerek, tabletták, főzőedények, illetve természetesen a sapa és a defrutum (lefőzött bor) készítésekor. Nagy valószínűséggel rengetegen élvezték az ólommérgezés kegyes örömeit, amelynek egyik folyománya, hogy elmegy az ember esze, és KDNP-s lesz, mert Theodosius államvallássá tette a kereszténységet. Sőt, államtitkárságot is alapított támogatására.

Az általános degenerációra utalhat már háromszáz évvel korábban Caius Iulius Caesar Augustus Germanicus, röviden és tömören Caligula Viktor ténykedése is, aki tele lehetett ólommal, és egészen egyszerűen őrült volt. Suetonius szerint lényének alapvonása a határtalanig menő hatalmi hóbort: istennek tartva magát Juppiterhez hasonlóan vélt cselekedni, sőt, versenyre szólította fel Juppitert, hogy döntsön, kit illet meg a világuralom.

A drága ember rokonaival és barátaival szemben a legvéresebb kegyetlenséggel dühöngött, de legszívesebben a cirkuszi kocsisok és gladiátorok társaságában időzött szotyolázgatva. Hogy a vérontásban talált gyönyörét kielégítse, a legelőkelőbb polgárokat gladiátorként léptette fel, vagy pedig a vadállatok elé dobatta. Az emberek iránti megvetése odáig fajult, hogy lovát, az egyébként is különös módon elkényeztetett Incitatust konzultársává akarta megtenni, és átkeresztelte Semjén Zsolttá.

Azokat az óriási pénzösszegeket, amelyeket Tiberius Bokros Lajos összegyűjtött és ráhagyott, esztelen pazarlással játékokra, futballra, a haverok megjutalmazására és építkezésekre tékozolta el. Háromnegyed év múlva üresen állt minden pénztár. Caligula Viktor egyszerűen úgy segített e zavarán, hogy mások vagyonát elszedte; az illetők pedig örülhettek, ha életben maradhattak. Rablásai kiterjedtek egész Itáliára, Galliára, Brüsszelre, de legfőképp Pannoniára. Sokan megérezték pazarlásait, mert a népet többféle adó fizetésére kötelezte, miközben azzal etette őket, hogy milyen jó nekik. Aztán megölték, persze.

Ilyen volt a drágalátos Lóma, míg véget nem ért, és Szent Jeromos el nem siratta: „Nincsen olyan hosszan tartó dolog, amiben bízhatnánk, és ha akár az esztendők beláthatatlan sorát éltük is meg, mit sem használ, ha esetleg nem szereltük fel magunkat a jó cselekedetek útravalójával, mert ezek mindig a jövendőt, sőt az örökkévalóságot tartják szem előtt, és nem szorulnak semmiféle korlátok közé. Igaz a mondás: minden elmúlik, ami keletkezett, és ami fejlődik, ki is öregszik. Vagy az a másik: nincs olyan mű vagy alkotás, amit a kor tönkre ne tenne, el ne emésztene.”

Bizony, így megy ez.

Jelszavuk van, az is egy: Orbán takarodj! Ez pedig, amennyire szép idea, programnak éppannyira lesújtó, mert semmire sem lehet menni vele. Azt a nagy monolitot, amelyet Orbán úr dicstelen működése során nem csak az utóbbi közel hét – hanem ha jobban belegondolunk valójában huszonhét – év alatt épített föl magának, bányaszakértőként vizsgálva egy jobbfajta robbantással lehetne csak lebontani.

Ehhez képest a mi töketleneink az ujjaikkal rajzolgatnak bölényeket a barlang falára. Azt írja az újság, hogy a startpisztoly ugyan még el sem dördült, de mégis sípcsonton lőtték magukat, momentán már három miniszterelnök-jelölt áll a startvonalon vérző lábbal. Botka, Bokros és Lattman. Ehhez még hozzászámolom az utcából a kocsmajáró Józsit, aki van annyira komoly kandidáló, mint ezek hárman. Az már négy.

Hogy ne a levegőbe lődözzek: itt van mindjárt Botka László, aki egy szép darab, föss, rendes és becsületes ember, de olyan feltételekkel készül kiheréltetni magát, amelyek teljesíthetetlenek – Gyurcsánnyal soha -, s ha mégis sikerülne keresztülvinni az akaratát, akkor tanítani fogják a jövőben, hogyan nem szabad az ilyesmit csinálni egyáltalán. Mindezek után nem kell csodálkoznunk, ha a volt miniszterelnök berágott.

A csata most épp itt tart: „Magyarország egyik vezetője voltam, vagyok és maradok is. Nem azért, mert politikai ellenfeleim ezt akarják vagy megengedik, hanem mert tisztességesebb, jobb, őszintébb vagyok többségüknél, és mert elég erőm van, hogy bebizonyítsam, jobban látom és képviselem az ország érdekeit, mint ők.” A cukiságot a DK elnöke jelentette ki, és mindez az álmoskönyvek szerint semmi jót nem ígér.

Visszatérve még egy szösszenet erejéig a szegedi emberre. Egy város vezetőjeként együttműködni köteles – a lakosság érdekében – azzal a miniszterelnökkel, akitől – a rendszer taknyossága miatt – szinte minden függ városában, sarkítva fogalmazva az utolsó szög is. Lehetséges kihívójaként azonban úgy pucsítani, mint az az elhíresült képen látszik, nem mutat nyerő típust.

Gyurcsány Ferencről meg: belőle – ha így folytatódik – szintén lehet jelölt, de föl nem foghatom azt a közutálatot, amely övezi. Nem elemezve itt a hibáit, amiből nincs neki több mint az összes többinek, ám mégis csak ő az, aki a mi cézárunk szemébe nézett már, amitől az összerogyott. Az öklendezők figyelmébe ajánlanék egy nálam nagyságrendekkel okosabb embert, bizonyos Churchill urat, aki még Sztálin kapcsán is képes volt így beszélni: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.”

Olvassunk hát történelmi témájú könyveket, azokból sok okosság hüvelyezhető ki. Szűkebb témánknál maradva Lattman Tamás következik a tornasorban, aki szintén stramm ember. Ő a pártok felett állva lenne kandidáló, érdemei pedig ezek: rendszerbontó népszavazást kezdeményezett társaival, Gulyás Balázzsal és Vajda Zoltánnal több ügyben, aztán mindegyik érdektelenségbe fulladt. Lattmant a népek alig ismerik, ezért tisztelve törekvését, kihúzhatjuk őt a listáról.

Marad nekünk még ebben a pillanatban Bokros Lajos, a régi mumus. Kevesen emlékeznek már a MoMa mai elnökére, aki a csődtől mentette meg az országot, pénzügyi stabilitással ajándékozva meg Orbán első uralmát. Ez nem megrovás, csak tény, és már nagyon sok választó polgár számára történelem. Viszont a magyar ember a történelemből ma már csak Trianont, maximum Kádárt ismeri, a szellemileg visszafogott választópolgár számára Bokros nem alternatíva, ha egyáltalán tudja róla, ki is egyáltalán.

Tehát Bergson ide vagy oda, már most patthelyzet van, és momentán azt sem tudhatni, hány jelöltünk lesz a végére. Ha minden így folytatódik, akkor annyi, mint a pelyva. Más néven toklász, ami igen hasznos anyag egyébiránt. A népi nyelvben megkülönböztetik a finom pelyvát is, amit az építészetben vályogtégla készítéséhez, paticsfal építésekor, vagy úgynevezett tapasztáskor, ínségesebb időkben az állatok takarmányozására használtak fel. Ezt a metaforát feloldva kilátásaink tehát nem valami rózsásak, és Orbán elheverészve göcög.

Mindez azonban nem kevés munkával, kezek, távirányítók, szemek és fülek összehangolt tevékenységével volt elérhető a tegnapi felkent – vagy megátkozott, tessen választani – napon, amikor is kiderült, ha az ember egy médiumon keresztül szíja magába a mérget, akkor semmit sem tud.

Illetve a nagy többség – akinek ehhez van meg a technikája vagy előfizetése – azt, amit a mi jótevőnk szeretne: hogy ő milyen faszagyerek, országot, Európát mentő egyetlen lehetséges tündér az ő alattvalóinak, az új egységnek, amely akolba a tegnapi színjátékkal is terelgetni óhajtották a báránybarmokat.

Mindazt, amit most leföstök, tessenek úgy elképzelni, hogy egy időben történik, magam épp úgy tettem szert a nagy tudásra, hogy sztereóztam. Ez azt takarja, hogy szemben velem a számológép monitorja, jobbomon a televigyor. Ez utóbbit pedig még pluszban irányítani kell, ide-oda ugrálva a csatornák között, mert mindenhol más történik épp.

Munkás egy dolog volt, na. A Kossuth téren előételnek nemzeti pátoszba csomagolt giccset kínáltak a kiválasztottak számára, amely pörformanszból egyetlen momentumot érdemes megragadni. Egy tizenéves forma kölök olvasott fel, és ajkain sátáni vigyorral élvezkedett azon, hogy az ávósokat fejjel lefelé lógatták föl a dicsőségesek.

Amely lehet, hogy szép történet, ellenben fölveti az emberben, hogy milyen fölnőtt válik majd az ördögfiókából. Tán olyan, mint akik ezzel egyidőben a téren ruházták meg a sípolókat, amely felemelő aktus persze, hogy nem látszott az orbántévében.

Mindenesetre nagyon rossz érzéseim támadtak ezt figyelve, eszembe ötlöttek a natgeo képei, amikor is a Hitlerjugend óvodásait kitartó buzgalommal nevelgették a gyűlöletre, s amikor a szövetségesek lefegyverezték őket, akkor az édes gyermekekből mégis csak előbukkant a lelkük mélye, és ott bőgtek a kamerák előtt, hogy mama.

A főétel a mi egyetlenünk volt a maga hülyeségeivel, amelyek már szót sem érdemelnek. Ebben a manusban évekkel ezelőtt elakadt a tű, azóta hibás bakelit ő. A technika azonban nehéz egy ügy. Mert a buzgalomban, hogy valahogy kivegyék a sípolást, dobolást és nyenyerészést a felkent gondolatok alól, szétesett minden.

A vezér tátogott, és valami hatalmas késéssel követte a hangja, mintha azeri testvéreinktől szólott volna hozzánk. Akkor szoktak ilyenek történni, amikor az irdatlan messziségből műholdak sokaságán keresztül érkezik meg céljához a szakadozott adás. Csak a sercegés hiányzott belőle.

Minderre pedig azért volt szükség, mert, amint szemből láttam és hallottam a hvg netes közvetítésén, a tér sarkában meg óriási volt a hangzavar. Fújták, egyre csak fújták a rendőrsorfal előtt, egy terepszínű ember ott pogózott, ilyenek. Itt tehát másmilyen volt a hangulata a magyar embernek.

Mint ahogyan ezzel egy időben meg a Blahán is volt egy másik dimenzió. Ezt az atv mutatta meg nekünk, ahol az ellenzék diskurált igencsak szordínós hangulatban, szép csöndesen. Kiderült, hogy elkezdték keresni egymás kezét a sötétben megint, aztán vagy megtalálják, vagy nem.

A haverságot illusztrálandó Gyurcsány leszólt a színpadról az MSZP vezérnek, hogy aszondja: „Hozzád beszélek, Gyula.” Bokros pedig népfrontot és ötszáz napos programot hirdetett, hogy abban boruljunk össze, meg hogy a balos újságíró – az nem tudom, milyen lehet – az csak ne kritizálgasson már.

Jól van, borulni hajlandó vagyok, a kritika jogát ellenben fönntartom. Ez a lényegem, illetve az újságírás lényege, és sajna, lehet Bokros akármilyen faszagyerek, kitetszik, hogy ő sem igazán érti, hogyan működik ez, illetve hogyan kellene működni ennek az egésznek.

Küzdelmes órák után aztán mindenhonnan hazamentek a legények, és most nem tudom, mi van. Az egész hömbölgésből egyetlen pozitívum sugárzott csupán. Ha egy hatalom ennyire elszigeteli magát, és ily mértékben manipulálja az outputot, az az álmoskönyvek szerint a végóráit jelenti. Legyen igazam.