Ezt gondolták, ezen törekedtek megszakítás nélkül a mi sorsunk kiválasztott irányítói, de nem sokra mentek. Mígnem valaki a hátsó sorban fölriadt kómájából, és ébredezvén fölkiáltott a frakciónak az ő ülésén: a zene meghatározatlan tárgyiasság. Ez jött ki belőle, de legott vissza is aludt. Néztek az elvtársak szemre-fejre, bambán leginkább, és egyszer csak a fiatalok közül az egyik, amelyik még marxizmus-leninizmus estin végzett az átkozottban, meg nem világosodott hirtelen. Jelentkezett szólani, és a szót meg is adta neki a tábornok. – Ezt a Lukács mondta az ő esztétikumjába. – Milyen Lukács? – Hát a komcsi filozopter. válaszolta ez a fiatal. Akkor lehet benne valami, de ezt ne verjük nagydobra. Így döntöttek a frakciósok.

Akkor basszuk a pénzt zenére, vélekedtek, és el is fogadták a közös nyilatkozatot. Tíz Bogányi-zongora megvásárlásáról határozunk, a hangszerek pedig magyarországi és külföldi közintézményekbe kerüljenek. A határozat a pénteki Magyar Közlönyben jelenjen meg, és a határozat felhívja a nemzetgazdasági minisztert, valamint az emberi erőforrások miniszterét, hogy gondoskodjon 764 millió 54 ezer forint rendelkezésre állásáról az Emberi Erőforrások Minisztériuma költségvetési fejezetében. A pénz előteremtésének határideje július 15- e. Jól végezték a dolgukat, ám nem jutottak dűlőre abban, milyen közintézmények legyenek azok. – Stipistop, Felcsút. Mondta a tábornok. – Ez egyértelmű, vezérem. Nyugtatgatták. – Aztán a többi? Vetődött fel. – Ki nem szarja le. Mondta határozottan ez a legnagyobb. – És a pénz? Aggódtak azért. – Azt meg pláne. Zárta le az ülést a pocakos. És hazamentek a legények.