Az ünnep és öröm óráiban, midőn fürdött a dicsőségben és a stadion fényeiben, bekapcsolva maradt a mikrofon meg a kamera, és rögzített. Ezt: „Ötven évig mondták, hogy nem lehet, meg nem tudom, jó, jó, jó… Ha tíz millió ember nem tud megépíteni egy stadiont, akkor csukja be a boltot. Ne vicceljünk már, ez egy komoly ország.” – Ezt mondta elhaló hangon a kedves vezető, amiből az derül ki, hogy mindenki hülye, ő viszont helikopter, más nem tudta megépíteni, ő viszont igen. És nem veszi észre, nem esik le neki, ezzel azt vallotta be, hogy diktátor.

Csak neki volt az elmúlt ötven évben akkora hatalma, hogy egyet fütyölt, és már építettek is, kettőt toppantott és már kész is volt, ha akarta azt a többség, ha nem, ki nem szarja le, építek, Bödöcs szinonimájával a felcsúti Ramszesz. De ez már lényegtelen is. Mert mint ebből a kis színesből megtudtuk, tízmillióan építettük azt a kurva stadiont, mínusz egy. Mert én nem. Persze így könnyű, ha együtt dobban a szív, tízmillió embernek húszmillió talpa van, ami mind egymásra lép, meg húszmillió karja, keze, azokon százmillió ujjai, mennyi téglát bír az.

El se mondható. De kérdem én, midőn építő seregét számba veszi felcsúti Ramszesz bácsi, hogy a képzeletében mennyien építették mind az ő piramisát, akkor hol vannak a határon túli atyánkfiai, a maradék ötmillió Antall óta, akinek ráadásként miniszterelnöke volt, OVM meg ellátja őket minden földi jóval, pénzzel paripával, fegyverrel, itt szavaznak a nyakunkon, és még csak nem is építenek? Nem keverik a maltert csak beleülnek a jóba? Persze, ha beleillesztjük az Orbán összesbe, amikor nem papírról olvas, hiba nincs.

Amikor árvízi hajós volt, és mentette a hazát, akkor, mint emlékezhetünk, ilyen spontán beszélgetések zajlottak Bakondival a gáton, hogy: „Öblözet – mondja Orbán Viktor. – Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek. – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit. – Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben? – Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán. – Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még.” Ez sem sokkal jobb, mint a kiinduló tételünk.

Ilyen az, Buddhában testvéreim, amikor elmúlnak az ünnepek, a férgek pedig fába szorulnak. Meg még tuszik, hutuk, kupakok, és mindenféle szellemi ínyencség, illetve a görög-római velős pacalt se feledjük, mint keresztény kultúrát. Ha mindebből úgy tűnne, hogy pikkelek a fideszfiúkra, ez az érzület nem járna messze a valóságtól. S bármi furcsa is, nem az egész cécó, fölhajtás meg a többi tette be a kaput nálam stadionilag, hanem ez a tízmilliós építés, meg az ötven évre mutogatás, amiben benne volt a gőg, hogy na, ki a faszagyerek, csakis én.

Orbán itt úgy viselkedik, mintha a stadionjával megtalálta volna az arkhimédészi fix pontját az univerzumban, amivel kifordítja a sarkaiból a világot. Hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány), mert ilyet nem talál Ramszesz bácsi, mégpedig sehol. Mert épp, igaz, hogy nem szédülünk, de a Föld nevű bolygó olyan ezerkétszázzal pörög velünk körbe-körbe mégis, de még a hajunk sem lobog a ringlispílben, ki érti ezt? Ezen felül mintegy százezerrel iramlik a Nap körül, az meg ki tudja mennyivel a Tejút közepén lévő irdatlan fekete lyuk körül. Őrület.

Mindenesetre kétszázötven millió év alatt tesz meg egy kört. Azt meg, hogy maga a Tejút milyen tempóval száguld az ismeretlen semmi felé, senki nem tudja, még maga Orbán Viktor sem. Így néz ki a világ, ha aeterno modo szemléljük, ami hozzáállás megvéd attól, hogy beleájuljunk Orbán véreres szemeibe, de akárki máséba sem. És ez ad erőt ahhoz is, amikor a kedves vezető azt mondja, ez egy komoly ország, akkor, mert bár cserepes a szánk, szélesen mosolyogjunk. Nem az. Ugarnak is másodrangú, orosz gyarmatnak meg kimondottan szar. Ennyit a stadionépítésről szűken, és azt se feledjétek, hogy ti mindannyian személyiségek vagytok. Ez a legfontosabb.

Ez így egyben nem komilfó, igaz, külön-külön sem igazán. Viszont megmagyarázható, ha a csillagokra nézünk. A mi várunk, amely immár az ő vára, pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve épült fel, hogy a köpcös még életében beköltözhessen, egészen egyszerű szakrális okokból, mint ezer évekkel ezelőtt a piramisok. Ezeket a közhiedelemmel ellentétben nem önös érdekből, hanem azért ácsolták nagy lelkesedéssel, hogy fennmaradjon az ország. Piramis híján ugyanis a nagy fáraó – aki esetünkben Bödöcs után a felcsúti Ramszesz – nem tudta volna óvni az ő népét a túlvilágról, és vége lett volna mindennek.

Magyarország népe is menten elpusztulna mind, ha a fellegek közül nem vigyázná őt OVM háromszögletű szeme, amely beteljesíti a mesét, a suttyó parasztgyerek útját az avas szagú parasztudvartól a bíborig meg bársonyig. Azzal a megszorítással, hogy tüzet okádó sárkányt legyőznie nem kellett, elég volt csak ezt hazudnia. Az egész mostani cirkusz tehát bűnben, mocsokban fogant, így szükségszerű lesz, hogy főszereplője bekerüljön a történelemkönyvekbe és emlékét megőrizze az utókor. Ámde nem valami fényes lapokon, hanem hátul, a sufniban, hasmenéses varjak által összeszarva, szügyig guanóban.

Bármily hihetetlennek is tűnik, énnálam a biztosítékot végleg ez a Várkapitányság Nonprofit Zrt. verte ki, amely arra hivatott, hogy a tengernyi pénzelkúrásokat koordinálja. Mert még az ÁSZ szerint is eddig teljesen átláthatatlanul és ellenőrizhetetlen módon loptak a várra szánt lóvéból, aminek nem az a megoldása, hogy a bűnösök tökeire lépnek, hanem új nevet adnak a lónak, hogy olajozottabban működhessen a harácsoló gyárüzem. Viszont nem ez tette be a kaput, hanem a név, ez a várkapitányság, mert semmi sincs ok nélkül, és ez is azt bizonyítja, hogy a fiúk a fáraót – felcsúti Ramszesz – óvva kiemelik mintegy az időből ezt a teret, s benne őt, hogy ne rohadjon annyira, azért.

Beláthatjuk egyébként, nem pusztán arról van szó immár, hogy OVM király óhajtana lenni. Sokkal inkább – amely persze egylényegű ezzel – Isten fia vagy unokája, hatalmát tőle eredeztetve, mert az játszódik le a szemünk előtt, hogy OVM elemelkedett az anyaföldtől, és nekilátott levitálni, úgy, mint Nicanor atya Macondóban. Igaz, ő ezzel Isten létét akarta bizonyítani, míg mi e jelenség okán a sátán létezését látjuk bizonyítottnak, de ez sem baj, lesz kit legyőzni a várostrom során. Mert ha kapitányság van, annak is kell lennie, hogy hűek maradjunk a színházhoz, ami az egész világ, igazi megdögöléssel fűszerszámozva.

Különben is csak ez következhet, hiszen a halandók elől le lesz zárva a szent terület, pláne a tüntetési szándékkal közelítők elől, a hajléktalanokról nem is beszélve, bár ők a rossz lábukkal nem is indulnának oda. Mindegy. Ha már várasat játszunk, akkor az ostromlók odahagyhatnák az atomkori módszereket, úgymint megafon és jelzőfüstök, és eleik jól bevált módiját követve alááshatnák a falakat, elővehetnék faltörő kosaikat és kampós létráikat, amellyel OVM bazi nagy erkélye megmászható, míg ő a Gundel nyolcszáz forintos babgulyásával locsolgathatná őket, ilyenek. Hogy most teljesen elmentem az abszurd világába, annak is jó oka van.

Az mégpedig, hogy a falakon kívül rekedteknek már tök mindegy. Mert, amíg ezekkel a történelmi játékokkal szórakozunk itten, az is kiderült, hogy a várkapitányság megalapításával egy időben a társadalom resztlije halálra lett ítélve, és a kivégzés módját a CÖF kezébe adta az istenkirály. Az Echo Tv-ben ugyanis egy bizonyos Szalay-Bobrovinczky Vince államtitkár a pofánkba mondta, hogy Csizmadia László és csapata dönt arról, mely civilek kapnak pénzt, ki pedig nem. Azok semmiképp, amelyekről az istenkirály úgy gondolja, hogy nem értenek vele egyet. Tehát sokan.

A civilek olyan feladatokat látnak el, amelyeket az állam nem képes, vagy nem akar. Ha a civileknek nem tetszik a pofája, például nem segíthetik a hajléktalanokat, nem oszthatnak ételt, ilyenek. A társadalom jelentős része tehát politikai okok miatt halálra ítéltetett, és ezt most ki is dobolták. Ilyen eddig még Neriáben sem fordult elő, de most már igen. Így, kedveseim, hogy egybeesik az uralkodó mennybemenetele, s vele párhuzamosan a fölösleges alattvalók kvázi likvidálása, ideje van az ostromnak, hogy legyen valami dolga is annak a kurva várkapitányságnak.

Bár addig bajosan, amíg a Messengeren ilyen üzenetet kapok egy ismerőstől, és éppen most: „Jókat osztasz meg. Sok mindenben egyezik a véleményünk, de én félek állást foglalni. Neked biztos nincs veszíteni valód.” – Most mit lehet erre mondani?

Nem árt betűhíven idézni a rezsi koronázatlan királyát, mert szavai a végtelenbe mutatnak. Valami fortyogó fideszmasszába, amelyből munkás dolog a menekvés, olyannyira, hogy sokaknak egyáltalán nem is sikerül, és így hülyülnek meg Németh Szilárddal együtt, szegények. Ezt mondta a mi bálnánk:

„Ma már mindenkitől elvárás, hogy diplomája legyen, de olyan egyetemek meg főiskolák vannak, hogy annyit érnek, mint vászontarisznyán a lakat, némelyik. Avval nem lehet elhelyezkedni, a magasba néző diplomával nem lehet elhelyezkedni. Egyáltalán, semmi ilyen nincs. Hát ne vicceljünk.” – ezek után kavarta ide a tetőfedőket, mondván: „attól, mert valaki tetőfedő, még nem hülye, és mennyivel jobban is jön a szakértelme.”

Most én kérek elnézést kies honunk mindahány tetőfedőjétől, hiszen ők is láthatják, nem én vertem a farkukkal a csalánt, hanem az alelnök és birkózóisten, valamint konyhatündér.

Hogy teljes legyen a káosz, a lelkes közönség azt is megtudhatta tőle, hogy a nyugati országok leszoktatták az embereket a munkáról az elmúlt évtizedekben. Ha ehhez pásszítjuk az überminiszter bécsi kis színesét a keringők rothadó városáról, totális lesz a csőd.

Itt már csak a hit játszik, polgártársak. Olyas, mint amikor Brian a jó édesanyjával nézi és hallgatja a prófétát és megváltót, aki – szerintük – a sajtkészítők boldogságáról értekezik. Ilyen tudással felvértezve aztán követik is Brian tökét és papucsát a népek, és még azt is megkérdezik tőle, hogyan menjenek a picsába.

Mindez nagyon mókás ott a filmen, 2018-ban személyesen átélni nem annyira. Mert a totális sötétségben azért mutatkozik némi rendszer is, a gyűlölet filozófiája. Hogy a péti szerencsétleneket az egyetemisták ellen uszítja épp, a dologtalanok ellen, akik a dolgozó nép vérét szívják, az élősködők.

Fel nem bírom sorolni, hogy ki mindenki ellen lett már kiadva a napiparancs, és már nem is érdemes, mert mindenki ellen, aki rajtuk kívül áll. Véletlenszerűen kiválasztott rétegek, személyek, intézmények, mindenki és minden, aminek a végén szinte logikusan jut el odáig Kövér et., ha nem ők nyernek, akkor Magyarország megszűnik létezni.

De ez már megtörtént. Míg szegény J. A. nem tudott mást, mint szeretni, görnyedve terhei alatt, ezek ugyanígy vannak a gyűlölettel, és egy ilyen országban nem, hogy nem lehet, nem is érdemes élni.

Ezért tényleg az van, mint amit Bödöcs Tibor is elmesélt, amikor kérdezték tőle, Gyurcsánnyal mért nem volt annyira kérlelhetetlen, mint most Orbánnal. Azt felelte, az nem volt élet-halál kérdés. És milyen igaza van. S ha már nála járunk fössük le az ő szavaival a némethszilárdok világát:

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Vége van.

Így is, meg úgy is győz a mostani mocsadék újra, és utána egyéni gusztus szerint lehet kardba dőlni, iramodni Londonba mosogatni, vagy csak kiülni a kert végiben álló kacska fa tetejére bámulni a Napot. Az újabb nemzeti tragédia nem csak a Fidesz aljas választási rendszere és tömegpszichózisa, és nem is a választópolgár bárgyúsága okán fog bekövetkezni, hanem ellenzéknek nevezett hülyegyerekek ótvaros töketlensége miatt elsősorban.

Arra ébred az ember egyszer csak – vasárnap -, hogy már megint meg akarja váltani a világot valaki. Most jelesül Szigetvári Viktor tartotta fontosnak, hogy az önéletrajzában majd későbben szerepeljen, hogy volt ő miniszterelnök-jelölt is. Másra ez a móka nem alkalmas, illetve arra igen, hogy még biztosabbá tegye Orbán et. győzelmét.

Bödőcs Tibort, a humoristát megkérdezték, hogy miért támadja sokkal kegyetlenebbül Orbánt, mint annak idején Gyurcsányt, amire elmondta, akkor nem volt élet-halál harc, most meg az van. Ilyen egyszerű, de ezt képtelen felfogni a sok önjelölt megváltó, és sütögeti a saját penészes pecsenyéjét Karácsony, Széll, Vona, meg még ki tudja, hány föl nem bukik még az árból. És ezért mondom azt, hogy el vagyunk veszve, azt hiszem.

És akkor még Thürmerről meg az ő Munkáspártjáról nem is beszéltem például. Őrá is szavaz majd pár ezer becsületes hajdani munkásőr, aki megőrizte a hitét, nem az olyanok, mint Bencsik et., aki voltaképp azt sem tudja, ki is ő valójában. De ezt csak kis színesként említettem meg.

Pártunk, ez az egyetlen, például mázsaszámra veszi a szavazatokat a határon túlról is, és ezt már nem is titkolja. Szintén ezen a hétvégén két és fél milliárdot kivettek a zsebünkből megint, és székelyudvarhelyi véreinknek adták, mint a sajátjukat. Aztán egy Soltész Miklós nevű államtitkárnak öltözött agytörzsi lény hozzátette az ukázt is, ami ez volt: arra kérte a székelyföldieket, hogy vetessék fel magukat a magyarországi választások névjegyzékébe, és döntsék el, melyik politikai közösség segített a legtöbbet, mert az áprilisi választásokon a kormánypártok is segítséget kérnek az erdélyi választóktól.

Virág elvtárstól irigyelhette el, ezt a fordulatot minden bizonnyal.

Ezt toldjuk meg a papjaikkal, akik közül szintén vasárnap a hódmezővásárhelyi mutatta meg, mire lehet számítani tőlük a sajgó ujjaimon kiszámolt elkövetkezendő nyolcvanhárom napon, és a kampány még el sem kezdődött igazán. Ki tudja, milyen cukiságok jönnek még a tavaszig.

Viszont a mi drágalátos ellenzékünk nem fogja fel, hogy ez nem klasszikus választási helyzet, amelyben lufival a kézben és bézs ballonkabátban, mosolyogva megy az ember voksolni a tavaszi szélben, hanem életre-halálra menő kézitusa. Vagy bokszmeccs vagy akármi, s ezek ehhez képest egymással játszanak mexikóit. Ez olyan patthelyzet – a mexikói felállás – a klasszikusok szerint, amelyben egyszerre többen is egymásra fogják a mordályt, és, ha valaki meghúzza a ravaszt, az összes megmurdel.

Hogy ezt mért nem lehet ép ésszel belátni, és közös erővel lőni tökön az ellent, azt én föl nem fogom. Például Komáromi Zoltán sem fogta fel, aki Szigetvári miniszterelnök-jelölti megvilágosodása után az alábbi szavakkal hagyta ott az egész bagázst:

„Az ok viszonylag egyértelmű: nem tudtam azonosulni, nem tudtam egyetérteni azzal a kamikaze mentalitással, amivel Szigetvári Viktor vezetésével az Együtt a túlélése érdekében elindult. Semmi korszakváltás, semmi kormányváltás, semmi együttműködés. Ehelyett a (potenciális) szövetségesek kritizálása és a felelőtlen döntések jellemzik az Együtt párt vezetését. Komikusnak tartom, hogy hatékony tettek helyett vagdalkoznak, az egy százalék határán billegő pártként legfontosabb dolguk volt miniszterelnök-jelöltet választani. Szerencsétlen megoldásnak és öngyilkos stratégiának tartom, hogy egy ilyen kis párt egyetlen számottevő szövetséges nélkül, ötvennégy egyéni választókerületben konfrontálódjon a demokratikus ellenzék pártjaival, és egyben veszélyeztesse ezekben a körzetekben a Fidesz jelöltjének a legyőzését. Vége!”

Magam sem mondhattam volna szebben. S mivelhogy nem akarnám megbántani mimózalelkű politimókusainkat, Svejk nyomán pézsmapocoknak titulálom őket. Az én drága bakám a fogdavagon őrét illette ilyen névvel, miután Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta a szerencsétlen agyát a meséivel. Svejk azért tartotta megfelelő névnek a pézsmapockot, mert úgy vélte, attól nem sértődhet meg a manus.

Úgy is lett. Szóhoz sem jutott az ipse.

Ezt a múltba révedést azért abszolváltam, hogy bemutassam, több dolgok is vannak földön és égen, mint azt a nemzeti érzelmű bulvár írástudatlanok feltételezik. Attól hangos ugyanis a jobb sorsra érdemes magyar média, hogy a magyar kacsák leleményességén ámul az egész világ, pedig nem is nyugdíjasok, akik élvezik a rezsicsökkentés áldásait. Miheztartás végett azt is jegyezzük meg, hogy a récefélék családja szerte a Földön elterjedt, képviselői az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen előfordulnak, így túlélő ösztöneik másutt is létrehozhatnak kis tavacskákat, ha a szükség úgy kívánja.

A permanens identitás-válságban lévő igazmagyarok szerint ezek a kacsák azonban hungaricumok, akik kizárólag a NER áldásai miatt képesek keményen dolgozó kisember módján léket buherálni maguknak, ami így lehangoló álláspont. Ezek a récék annyira magyarok csupán, mint a sorosbérenc, globalista gólyák, akiket a migráns törökgyerek megvágott, a magyargyerek pedig gyógyítja. S miután így kihasználták fejlett egészségügyünk áldásait, hazaáruló módon legott útra kelnek, hogy valami busman kölöknek kelepeljenek aztán. Mint ahogyan a füsti fecske sem csak a magyar első osztályosnak ficsereg, hanem az afrikai látens menekülőnek, a szemét, mert ABC ott is van, és ott is zengő.

Ezekkel az ABC-kkel is csak a baj van. Miután a PISA teszt kiderítette, hogy felnövekvő korosztályunk nem igazán tud olvasni, a KLIK nevű hungarikumnak az a legfőbb gondja, hogy szerte az országban hol tanítanak rovásírást a jobb sorsra érdemes gyerekeknek. Bár csak e hét szerdán késő délután küldték körbe az erről szóló e-mailt, az intézményvezetőknek legkésőbb csütörtök reggelig kötelező volt adatot szolgáltatniuk. Ugyan arról mélyen hallgatnak, mi a rossebnek kérik ezeket az adatokat, de maga a rovásírás-oktatás is különös egy jelenség.

Mint ahogyan seggünkön a piros pötty, ez is azt hivatott bizonyítani, hogy a gyökereinket keressük veszettül. Van, aki a görög-latin kultúrában leli meg azt, és akad, aki ebben. Nem véletlen, hogy a NER 2015-ben magyar szabvánnyá tette a rovásírást, mint ahogyan a túró rudit is, amellyel Londonból csábítgatják haza a tékozló lelkeket. Tegyük azonban hozzá, hogy a rovásírás még Levédiában kialakult alakja, formája totálisan eltűnt, mert a honfoglalás sok dolga közepette nem maradt idő irkálni. Olyannyira nem, hogy amikor Cirill – aki a görög írásból megalkotta a szláv nyelvre alkalmas, őróla elnevezett cirill betűket (glagólica ABC vagy cirillika) – Metóddal együtt meglátogatta Árpád apánkat, ő maga és népe számára ezzel a külalakkal rendelt imát tőlük.

A cirillika fönnmaradt, a kagáni rovásírás huss, eltűnt. Ez, ami ma tananyag, csak a XII. században jött létre, ilyképpen pótlék, de már akkor sem volt jó semmire. A magyar írásbeliség kialakulásakor a magyarság már új kultúrkörhöz csatlakozott – köszönhetően a véres kezű Istvánnak -, ezért az okleveleket többnyire latinul, és latin betűkkel abszolválták, sőt, hogy kiteljesítsem majdani kiherélésem okait és indokait, azt is megjegyzem csöndben, hogy a manapság oly igen óvott kereszténységünk szent könyvét, a Bibliát sem rovásírással vezették be a köztudatba a szerencsétlen papok. Következésképp ez már akkor is anakronizmus volt, viszont nyolcszáz év múlva oktatják a magyar gyereknek a piacképes tudást hajszolva.

Röhej. Hobbi szinten, a bélyeggyűjtés mellett tanulmányozni ezt a betűkészletet nemes időtöltés volna, s ha a delikvens, aki ennek hódol, majd rovásírással leírja, hogy magyar kacsa, egyből kokárda nő a homlokán, és elindul liberálisra vadászni. Valahol itt tartunk most, amely szellembéli nívót Cang-csie – aki a kínaiakat örvendeztette meg az ő írásukkal – alélásával tudunk hűen ábrázolni, miszerint „a kísértetek sírtak, és gabona szállt a levegőben” – mármint, amikor megszületett a negyvenezer írásjel. Így keresi az új egység az elveszett magyarságát, és sehol sem találja, ellenben Bödöcs Tibor Londonban megmutatta, hol van.

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Be kell ismerni, meg muszáj adni magunkat végtére, mert ennek soha nem lesz vége. A sakktáblán ott pöffeszkedik a galamb, és alig van rá orvosság. Már vasárnap este azt lehetett tapasztalni, hogy a Magyarországon élő emberszerű organizmusok evolúciója villámgyors iramot vett, ugyanis két, jól elkülöníthető alfaj alakult ki a Kárpátok alatt, és ezek közül az egyik a „nem” irányába vette fejlődésének útját. Ennek végső stádiuma még ismeretlen jelenlegi tudásunk szerint.

A másik genetikailag módosult képződmény pedig köreinkben a megzakkantak bőséges osztályát gazdagítja. Erre utal Sipeki Zsolt, dánszentmiklósi – fideszes – polgármester friss fölfedezése, amellyel a tudományos közösséget megörvendeztette, s ami ez: „Nagy valószínűséggel az igenek száma elhanyagolható lesz, mivel az elmeháborodottak száma elhanyagolható a településen.” Velős, húzós premissza.

Aztán meg csalódott persze, mert nem megfelelő létszámban járultak a fülkébe a friss, újonnan sárgára föstött faj egyedei, akik Phd. polgármester úr szerint: „Felelőtlen, a közösség dolgaival nem törődő, önző jellemek, akik jelen állapotukban a statisztikai adat szerepét töltik be.” Ez a két új ága alakult ki tehát a homo magyaricusnak a szavazós farsang után.

A statisticus, meg a nemicus. Megjegyzendő azonban, hogy külsőleg – egyelőre még – különbséget tenni köztük nem lehet. Ám várható, hogy az egyik a közeljövőben turulszárnyakat nyőleszt, a másik pedig prájdos színekben villódzó tollazatra tesz szert. Mindez a jövő nagy kérdéseinek egyike.

Ez az egész megoldatlan akta elszigetelt jelenségnek volt vélhető – szigorúan tudományos szempontból -, amíg miniszterelnök bácsi meg nem szólalt az ő nyomorúságában, bizonyságát adva újólag, hogy sajátságos génállománya a már fentebb emlegetett két új alfajétól is alapjaiban különbözik.

Ő maga a csoda, a bölcsek kövére, ha jól ráfókuszálunk. Neki az agyi neuronjai indultak el a tudományok eleddig ismeretlen tartományai felé, vagy pedig lányos volt a zavara, amikor hirtelen, váratlan, szája válaszra nyílott akaratlan. Elfelejtették rajta bekapcsolni a riasztó gombot talán, vagy az alaplap makacskodott. Ez további vizsgálatokat tesz sürgősen szükségessé.

Mindegy már, a baj megtörtént. Arra a kérdésre, hogy szerinte nem satnya-e a népszavazás végeredménye, a maga közvetlen – a keményen dolgozó kisembert mélyen megérintő stílusában – válaszolt: „Három egész háromtized millió. Az miért volna satnya? Az nagy izom.” És legott ott éreztük magunkat az edzőtermek Gerosan-szagos világában.

Friss húsok számára: ez a szer egy mentás-hányós illatú bemelegítő krém volt Kádár idejében, amely kellemesen bizsergette a felszínt, de már akkor is hallgatott a mély. Ámde kússzunk tovább! Itt, és ezek után mutatkozott meg miniszterelnök úr kenőcsöktől roncsolt tudata – amely futball-öltözők mélyiben ölthette fel a ma ismert formáját -, midőn érvényességről és érvénytelenségről elmélkedett.

„Ha érvényes lett volna, akkor magától lett volna közjogi következménye, így pedig, hogy nem érvényes, azt kell adni neki.” Ez az egész delirálás különlegesen sajátságos agyi tevékenységre utal, amely szerte a világon csakis őnála diagnosztizálható. Apróbb nyomokban keleti vidám barakkok egyes védett példányainál mutatkozik, forrását Moszkvában, valamint Astanában vélik felfedezni a kutatók.

Mindezek után hiába örvend a lelke a degeneráltaknak (Pl: nekem, hogy útmutatót adjak a kommentek irányának, miszerint barom vagyok, és anyám legyen boldog a seggemen keletkezett luk miatt), ez az egész skandalum mégsem olyan egyszerű. Mert mi csökevények elvagyunk az alomban, ámde miközben ennek a maradéknak a beárazása folyik épp, az éji felleg kiterjeszti szárnyait fölöttünk, akárha Bori notesz.

Ezt nem kell föltétlenül ismerni a nemicus alfajnak, ám mégis. Radnótinál is már, meg József Attilánál pláne ez a rohadt Európa volt minden bajok eredője (fehérek közt európait), aztán újra itt vagyunk megint. Shulcz már legyintett, mondván, hogy nem számol Magyarországgal, és az a kokós-atesista, ebből fakadón égetendő luxemburgi külügyminiszter is szólásra emelkedett újra, s megint.

Ez sem bír magával. Azt találta mondani, hogy a magyarok európaiabbak kormányuknál. Ám nem világos, hogy amikor a Soros mindezt beléje ojtotta-szuggerálta, akkor a homo magyaricus melyik új alfajára gondolt épp. Ezt is ki köll deríteni mihamarabb, hogy népességünk a faji tisztaság kritériumainak megfelelve haladhasson tovább a maga taposatlan útján lefelé.

Momentán viszont a fenti idilli állapotban ringatózunk mink a vizek tetején, akárha mangalica herehab, hogy bödőcsözzek újólag. Aztán, ha már erre az ingoványos terepre tévedtem, be kell számolnom vasárnapi élményeimről, amikor Bödőcsöt néztem Londonban, aki bekopogott az ajtón, és a lány kijött.

– Mit csinálsz ma este? – Kérdezte a Tibor őtőle. – És a leány válaszolt neki, hogy Kispál koncertre igyekezik. El is vándoroltak reá, és a szemét Lovasi ott vonyított nekik Londonban. Tisztára ott volt Magyarország, következésképp a sárgaság a szívemben, hogy ezek otthon vannak, én meg nem. Ez az egész nyáron történt, még a futball-eb-közös-maszturbáció előtt, és hogy az éjszaka soha nem ért véget akkor. Jelenleg meg pláne.

Valóban nem, mint ahogyan azt a jelen környülállások is fenségesen igazolják. Ennek a mi éjszakánknak sem akaródzik véget szakadni, amíg csak élünk. Máma – illetőleg akkor már tegnap – meg parlamentereset néztem a televigyorban. Ebben pedig az mutatkozott, hogy amikor a nehéz, tölgyfa asztalt a vezér pofájára lehetett volna borítani a közismert események folyományaként, akkor ilyen húzós harci kürtök hallatszottak, hogy: hm.

Továbbá, hogy a teremburáját, aztán: lárifári miniszterelnök úr, meg teremtuccse, valamint ejha. Amikor épp pofán kölött volna baszni, rámutatva arra, hogy nem ő a törvény, hanem mi vagyunk, és most, ebben a szent pillanatban rúg föl minden írott és íratlan szabályt ez az alak, ami a parlamentarizmusról szólna. Ám asztalok nem borultak, székek sem röpködtek a légben. Ment minden a maga bejáratott, lealázott módján. Mert nem tetszettek forradalmat csinálni.

Egyszóval, mindez nem esett meg országunk házában, és éppen ezért úgy vélekedek most már, hogy tessenek elmenni a büdösbe kedves ellenzéki névre hallgató polgártársak. Kiderült újólag és megint, hogy a játszma nem rólunk szól. Csakis a ki-, és megválasztottak nyamvadt életéről díszcsomagban. Éppen ezért úgy határoztam, végleg leveszem róluk – az összes csókáról és fészkeikről – a kezemet, bár alig is volt rajtuk. Tehát róluk is, hogy maradjunk pontosak magunknak a fakuló csillagfényben.

Úri passzióból? Játszásilag? Csakmerthogy? Ugyan már, királylány!

Mindenesetre miniszterelnök úr tegnap elandalodott, úgymond. Melankolikus hangulatba süppedt, kürtjét a sarokba állította, úgy elmélkedett el a világ folyásán, amely mindig próbára teszi őtet. Vagy megundorodott a vérszagtól, vagy épp cselez jó láblabdáshoz méltón, esetleg az ő Morellje elmérte az adagot.

Oly képet vágott hát, mint a végképp leépült Ferenc Jóska, vagy a megfáradt debilis és ágyba vizelő nagypapa, aki már tényleg túl van minden jón és rosszon, és a megváltó vég előtt már csak egyetlen dologra kíváncsi. Miniszterelnök urunk épp ilyesmire az ő halálos ágyán:

„A részvétel a magyar nemzet állapotáról és minőségéről szól, hogy valóban egy közösséget alkotnak a magyarok, vagy csak össze vagyunk hajigálva.”

Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy össze vagyunk hajigálva. Sőt, szét. És tudja mi a legszebb az egész idilli képben? Hogy épp miniszterelnök úr volt az a kantáros fiatalember a homokozóban, aki az összes lapátot, kisvödröt meg kisdömpert úgy szanaszét baszta, hogy az óvó néni sírógörcsöt kapott.

Én úgy alapvetőleg egy lusta dög vagyok. Ennek ellenére nem voltam rest jegyzetelni – ezt utálom a leginkább –, és kiplajbászoltam Bödőcs Tibor szavait, amely ugyan csak műsorajánló, ellenben mutatja a homokozó állapotját, miután miniszterelnök úr odaszart a sarokba. Ezt tetszik kínálni most imádott nemzetének:

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Miniszterelnök úr ábrándozik, ámde nem találja a fekete lyukban az apró embert, aki elemlámpával keresi a biztosítékot. Fölhívnám azonban a kantáros fiatalúr becses figyelmét néhány egészen apró momentumra, amely tevőlegesen járult hozzá ahhoz, hogy össze legyünk hajigálva.

Ismeretesek tán az alábbi vezérmotívumok, mint a haza nem lehet ellenzékben, a baloldal ráront a nemzetére, egynéhány jól kifejlett hazaárulózás, ilyenek. Tovább is van, mondjam még? Pármillió nyugdíjas, pármillió szegény, néhány százezer cigány a Flórin kívül.

Soroljam még? Fölösleges, mert egy jól kifejlett entrópia kutyafasza ehhöz képest, ami keletkezett hat év alatt pitypalattyos hazánkban. Össze vagyunk hajigálva, bizony. Ám az én szívem kegyes, és mutatok példákat, hogy miért vagyunk elveszve, azt hiszem.

Hogy régebbre ne menjünk vissza: 1944. március 19-e, mikortól is vendégül láttuk a német elvtársakat, és Adolf Eichmann úrnak, valamint a jámbor Gestapónak még csak az ujjaival sem kellett malmoznia, mert közösséget alkotott a nemzet már akkor is.

Komoly feljelentések, géppel írva. Házmesterek, szomszédok, munkatársak vitették a magyart vonatozni, hogy aztán pár év múlva az ÁVH-nak se legyen túl sok dolga ilyen téren. Ilyen lélekállapotból köllött volna kilavírozni az országot, és voltaképp efelé tartunk újra és megint. Össze vagyunk hajigálva, és ölég szar állapotban van a homokozó.

Ismerős ez? „Ha ma megnézünk egy vidéki MDF-es társaságot, azt kell mondanom, hogy nagyon-nagyon rossz közérzettel távozik az ember egy-egy összejövetelről.” Ezt miniszterelnök úr mondta boldogult úrfikorában, és most, hogy vénségre jutott, az országa van így. Nagyon rossz közérzettel távoznak belőle az emberek.