A patkánynak ez már sok volt, ez a földöntúli fény, és nem azért, mert nem akarta volna látni Isten reá meredő háromszög-tekintetét, hanem, mert bántotta a szemét, és előjött az allergiája is. Visszamenekült hát a pincébe, a macska pedig csajok után kajtatott a tetőn – elfeledve a nyüves udvart, ahol gyilkosból egy kicsit emberré is változott -, mert mindent legyőzött a hormonok megállíthatatlan zubogása, és úgy vernyogott, hogy elnyomta a műanyagdömperesek zaját is, ami viszont azt mutatta, hogy a falu is felébredt.

De még mennyire. A fogatlanok, akik a dunna alatt reszketve várták, hogy túléljék a telet, megmenekülve a mindent megszépítő fagyhaláltól, délcegen bicegtek a botjaikkal, és a duplagyűrűsök, ó, a duplagyűrűsök is odahagyták az állukon csomózott kendőket, kacér, virágmintás otthonkájuk lobogott a friss szélben, amely a bánatos szemű fiatalasszonyok sóhajtásait cipelte fokhagymaszaggal elegyest. A bádogbános pedig úgy kongatta a harangját, mintha a tatár állna a falu határában, aztán kiderült, azt is hiszi.

Ezt prédikálta a miséken, és a báva közönség, aki Istennel akart randevúzni a dohos falak között, párttaggyűlést kapott vigasz helyett, és a malacszemekben megjelent a bizonytalan félelem, amitől a bádogbános elégedetten csettintett. Egyébként is ellepték a falut ilyen különös, öltönyös emberek, és olyan dolgokról meséltek a báva népeknek, amikről azoknak fogalma sem volt, de egy kósza este, amikor az egyik olajos hajú a szénrakodás kormával az arcán indult a kocsmába, hogy kiengesztelje a testét, nem jutott el a megmentő fröccséig.

Az ivó előtt, a nagyságos Szentháromság szobor tövében törték be a fejét, félelemtől reszkető kézzel ugyan, de alaposan. Aztán köréje gyűltek szelíden, és nézték, hogy ez nem is olyan allahista, hanem a Józsi, jé, tényleg, az Ödön bácsi fia. – Mér’ nem szólt. – Ennyi volt az oppardon, de látszott, hogy az összes teljesen megzakkant. Minél több gyűlés volt a kultúrban, a bádogbános minél többet ájtatoskodott a szószéken, ezeknek a szeme úgy lett egyre véresebb és üresebb, a fülükön keresztül pedig fütyült a huzat.

Béla csak nézte ezt az egészet szenvtelenül, újra rájött, hogy egyáltalán nem való erre a világra, és érezte a menekülés bizsergését is a lábában, ami még nagyon régen buszra ültette, hogy meg se álljon a város bűnös forgatagáig, ahol nem volt pállott ugyan a levegő, ezzel szemben vér-, és puskapor szaga volt. Ezért ült itt a kocsma udvarán azóta is, meg a jól bejáratott székén, ahol néha előadott valamit, hogy ne legyen ott se, elemelkedett a székéről, és mozivászonná változtatta a légyszaros falat, hogy azon nézze élete filmjét.

Ezek a mutatványok azonban csak a vodkával lefojtott fröccsök illékony tüneményei voltak, de most annyira csatatérré vált a falu meg az egész világ, hogy komoly, kézzel írott menekvést kellett celebrálnia, hogy lerázza magáról azt a szart, ami most épp virág helyett csöpögött az égből. Tehát komolyan el akart merülni a lelke legsötétebb mélyére, hogy megtaláljon ott valamit, amitől nem kell visszajönnie, és elnyugodhat az a zizgés, amely a falakból, a templom tornyából és mindenhonnan kísértett, hogy csak úgy vibrált tőle az égbolt, és a rigók is csak fészkalódtak, de nem tudták, miért.

Béla tehát nagyon komoly képpel lótuszülésbe merevedett a cseresznyefa tövében, hogy csak úgy nyögött a sajgó térde meg dereka miatt, és fennhangon elmondta a bódhiszattva fogadalmat: – „A szenvedő lények számtalanok,/ fogadom, hogy mindnek segítségére leszek./ A szenvedélyek kötelékei sokfélék,/ fogadom, hogy mindtől megszabadulok./ A tanítások sokrétűek,/ fogadom, hogy mindet megismerem./ A Út a teljesség elérése,/ fogadom, hogy végigjárom.” – A rigók elámultak, de még a fröccsök ura is csak nézett, mi lesz itt, milyen varázslat, de nem történt semmi.

Ücsörgött Béla a fa tövében, és látni akarta az egészet. De csak a poros utca képe jelent meg a lehunyt szemű házakkal, és abban volt suttyó kölök, pattanásos suhanc és csalódott felnőtt. De minden egyszerre történt, mint a hagyma héja, úgy tolongott ott az egész élete, hangokkal, dalokkal és mennydörgéssel, de akármi zajlott, bágyadtan sütött a nap mindig, szállt a por, és az utca üresen ásított örökké, hogy csak úgy dőlt belőle a végtelen magány, miközben állt az idő. Ekkor döbbent rá arra, hogy ez a halál, ami nem rémisztő, de nem is kívánatos, mert nincsen benne semmi.

Nézte, csak nézte a fröccsök ura a barátját, aki hősiesen ücsörgött hunyt szemmel, utazgatott magában borostás arccal és zilált hajjal, és sehogyan sem akart kiülni az arcára a megvilágosodott mindenen túli nyugalma. Szúrt a térde, a langymelegben életre kelt hangyák futkároztak rajta, megakadályozva, hogy megtudja, miért? Rájött, hogy istenné válni nagyon macerás foglalatosság, és nem is lehet. Csak az idő képes rá, a megszépítő messzeség, amely dogmákba rendezi a babonákat, meg képeket rajzol, hogy legyen kinek megalázkodni, Béla azonban nem bírta kivárni, hogy szobor legyen belőle.

Miközben az élet elől menekülve kereste annak értelmét, le is győzte az. Futkároztak rajta a hangyák, az egyik tiszteletlen rigó a vödör pereméről a feje búbjára repült, és a tavasz első darazsa is ott csapongott az orra előtt. Ezt még tűrte, a teste viszont megtréfálta, ahogyan az egész fenségesen elzsibbadt, hogy már semmit sem érzett, és úgy dőlt el összegabalyodott tagokkal, mint egy zsák krumpli. Ott feküdt, és nem bírt felkelni. A fröccsök urának kellett kicsomagolni őt szorultságából, és mégsem esett csorba a méltóságán, mert rögtön mesélni kezdett a halál mibenlétéről, amit megtapasztalt.

– Tényleg? – kérdezte a kocsmáros –Tényleg? Két percet ücsörögtél ott összesen. – Béla azonban nem jött zavarba, rátért az idő különös, kettős természetéről szóló előadására, a fröccsök ura pedig megadóan támogatta el a székig, és olyan lágysággal keverte és sprickolta a fröccsét, amitől maga is meglepődött, de nem nagyon. Rájött, hogy most vette észre csak, mennyire öreg.

A Nagy Szekér tanai szerint mindenkiből lehet Bódhiszattva, ez egy ilyen megengedő tan, és nem vallás. Orbán brancsa szerint sem, ámde ők nem filozófiai meggondolásból rúgták őket farba, de ebbe momentán ne menjünk bele. Balog emberminiszter – amúgy lelkész – rosszul jönne ki az összevetésből, és ennyi elég is.

Nékem a szomszédom a negyediken, meg a földszinten a Rózsika néni a megvilágosodottak. Fölfejtem rögvest. Álmatlansággal megáldott emberként reggel öt óra nekem már a délutáni tea ideje, így, amikor pirkad épp, és a rohadt rigók már tele torkukból ordítják, hogy milyen kurva boldogok, akkor elindulok a hosszú túrára a családi kisboltba, mert az már nyitva van kétszáz méterre uszkve.

Parizerért, kifliért, ilyenek. Na most. Kifelejtve az olyan kalandokat, amikor az ajtón kilépve egy süldő denevér mászott a képembe, mert azt hitte, neki ez az éjszakai műszak utáni otthonja neki – hogy jött épp ide a radarjaival azt én föl nem fogom -, a szomszéd ajtaja előtt mindig van gondosan csomagolt zacsek.

Eleinte azt hittem, baja van, és nem bírja elviselni a maradékját egy percig sem. Hosszú napoknak köllött eltelnie ahhoz, hogy magam is megvilágosodjak, mivégre is leledzik ez a dévajság. A kukásautó itt a mi vidékünkön reggel hét óra tájban ver föl mindenkit a hülye zúgásával-morgásával, és mindent visz, akárha valami kvízjáték volna a televízióban.

Az értékeket tehát meg kell őrizni, amíg az a szörnyeteg el nem hagyja a tájegységet. A szomszéd néni mindezek után távolítja el a zacsiját a folyosóról, lesurran vele, és a kukára akasztja, hogy jöhessenek érte az éhes rajok. Egy emberből állanak, egy darab keményen dolgozó jómunkás kisemberből. Kilestem, hogy ez kettejük olyan közös játéka, amelyben egyik sem ismeri a másikat.

Így vagyunk, és bár a szomszéd néni nem egy szeretni való öregasszony – illetve mindezt alaposan titkolja -, fölvettem magamban abba a körbe, aki tekerheti az Imamalmot. A másik pedig Rózsika néni, aki helyzeti előnye folytán a földszintről irányíthatja a dolgok folyását.

Ő a varjakat riogatja hol a szobája ablakából, hol meg kiülve a kuka melletti padra, hogy a kiakasztott egynapi élet ahhoz jusson el, akinek a föladója szánta. Ketten együtt egy önkormányzati szociális osztály, de jóval nagyobb hatékonysággal működnek. Én meg a minap is mindenféle meggondolásoktól mentesen egy egész kiflit dobtam zacskóstul a kukába. Van mit tanulnom az öregasszonyoktól. Narajana. Mondd ezt, és megmenekülsz.