„Az Áder a főnök. Tudja, miért van ez? Mert együtt jártunk egyetemre, és akkor mi melóztunk végig az egyetem alatt, hogy legyen pénzünk. Mindenfajta istállókban, meg csirkéket pakoltunk. És ő volt a munkafőnök, a brigadéros. És aki a brigadéros, az élete végéig főnök. Lehetek én akárki, a főnök az Áder. Előre kell köszönnöm, előre kell engednem, ennek ez a rendje.”

Most gálánsan tekintsünk el attól, hogy Áder, az örökös főnök a híresztelések szerint lapátra fog kerülni, mert MNB-ileg rosszalkodott. Mindez ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekes. Ízlelgessük inkább, hogy miket beszél Orbán, hogyan lóg ki a szájából a kapanyél, hogy ki fog nekünk aláintegetni a várbéli erkélyről, ha szólítja a haza.

Már az idők kezdete óta vizslatom ezt az emberszerű tüneményt, akit a rossz sorsunk a nyakunkba ültetett, és akin hajdan abból a szemszögből végeztek vizsgálatot, hogy államférfi-e ő, a kiválasztott. Kiderült, hogy nem üti meg a mércét.

Aztán az volt a tét, hogy miniszterelnök-e, annak nevezhető-e, annak ellenére, hogy jogilag az volna. És ez sem, ezt a lécet sem viszi át. Volt szerencsém kifejteni pár hónapja, hogy egy pitiáner csaló. Mások szerint meg maffiafőnök, és ebben is van igazság.

Viszont nézzük meg a visszájáról is!

A népek felől közelítek. Gyerekkoromban ámulva lestem három férfit, amint a frissen elkészült garázs előtt álmodoztak. Vágyaik ekképp manifesztálódtak: Egy sezlon kéne ide, aztán arra lenyomni, megkapná a magáét. Nőről beszéltek, akit így óhajtottak boldogítani. Most vak komondorok vannak, szülőgépes ábrándok, orbáni jóváhagyással.

Pálinkát borogatás van a demizsonból, kolbászok töltögetése, szotyolázás a meccsen. Ez a tempó, meg a stadion. Ez férfias, ugye. Goodfriend nem volt az annak idején, nem állt ki a kocsma elé öklelődni Viktorral. Obama sem az, Clinton se, Soros mögé bújva mondják a magukét, ahelyett, hogy vasvillával a kézben érkeznének meg a felcsúti budi mellé.

Avas szaga van Orbán Viktornak, akárha Kassák parasztudvara, de ilyeneket hiába is mesélek. Valami kantempó, falkaszellem, hogy a brigadéros – ez is Istenem – az örök életre brigadéros marad, ez mutatja, hogy erősek vagyunk ugyan, de hűségesek. A nemi erőszak elévül, csak lenyomták a sezlonra a komcsi csajt.

Nem tudom, egyszerűen kifejezhetetlen az a massza, ami itt az ideál lenne. Gémeskút, malomalja, fokos. Mint száz éve. Pálinka, kalbász, pörkütt. Nem államférfi, nem miniszterelnök, és még csak maffiafőnök sem ez az alak. Művezető, abból is a rosszabb fajta. A gumicsizma megvan, mint árvizek óta tudjuk. Csak a svájcisapka hiányzik, és készülhet is a portré.

„A Viktor nem engedi meg.” – Ezt az axiómát Rubovszky Mekk Mester pöngette meg annak kapcsán, hogy mosolygós Áderünk lesz-é vajh köztársasági elnök jövőre is. Ezek szerint nem.

Mindez csak azért érdemel most említést, hogy az alant felsorolandók megfelelő megvilágításba kerüljenek, azaz, a magyar proletár lássa, érezze, hogy az a delír, amely egyre inkább elárasztja az országot, a legmagasztosabb helyről hagyatik jóvá, amely a felcsúti budi maga.

Nincs az a játék, mint negyven éve, hogy „ha ezt Kádár apánk tudná”. Viktor apánk tudja, sőt, tőle ered minden mocsok és idiotizmus, amelyben szügyig tapodunk, ergo, tudható, mitől van itt olyan rohadt büdös.

Orbán lábszaga leng körbe mindent. És ez az origó.

„Óra alatt ett.” – Ezt a mélységesen felháborodott bejegyzést Peresztegi tanár úr jegyezte, miközben tehetetlenül toporzékolt a lelke. A szülő, akinek címezve volt a jelentés gyermeke elvetemültségéről, miután kiröhögte magát, válaszolt: „Egészségére”.

A tanár úr nem igazán volt tisztában a magyar nyelv rejtelmeivel, és amikor már teljesen elszakadt benne a méltóság, mert hatalmasan voltunk gonoszak az óráján, akkor fejhangon igyekezett kiáltani – de csak suttogott – „Ez már sok a többnél.”

Tényleg az volt, viszont ő értett a fizikához meg a matekhoz, ezért – bármennyi cudarságot zúdítottunk is rá – mégis csak tiszteltük.

Szijjártó Péter – mint a külügyek minden titkának tudója – hozzávetőlegesen peresztegis szinten működik a munkahelyén, artikulálatlanul üvölt mindenkire, aki a közelébe kerül. Volt már az ő megközelítésében idióta mindenki, legutóbb épp Clinton exelnök, aki szintén „ett” óra alatt.

A suttyó miniszter pedig tombol az ő lelkében, és szórja az átkokat az üzenőfüzetbe, miszerint báncsák, meg nem tisztelik a magyar népet. Erre kerül neki. „Ez már sok a többnél”, ezt óbégatja, viszont nem ért a szakmájához, ami nincs is neki.

Még odáig sem jutott el a lelkem, ha a gazdája hülye, és ezt bárdolatlanul ki is jelentik a soros által lefizetett clintonok és obamák, akkor nem a jódógos jómunkásembert bírálják, hanem csakis a magafajtát. Azaz őt, meg a cimboráit. Meg hát Orbánt is persze, aki pedig a tarajoson keresztül üzenget a nagyvilágnak.

Ez tényleg óvodás tempó, mint ahogyan a legfrissebb útszéli óriások, amelyek meg Európának üzennek. Egy nagy-nagy üzenőfüzet lett Hunnia, amely azt demonstrálja elmélyülő magányában: magamtól vagyok ilyen barom, nem kényszerít senki sem. Ezt hovatovább palackpostába is lehet csomagolni, aztán csak kihalássza valaki. Vagy nem.

Szomorú egy dolog ez, ámde nem árt tudni: a tarajost, a lázárokat, németszilárdokat meg a rogánokat, tehát minden hasonszőrű állatfajtát, aki a szégyent hozza reánk, csakaviktor szabadította rá az országra. Csakavikort meg a másfél millió rajongó. Vagy klakőr. Ez előbb-utóbb úgyis kiderül.

A tiszteletet viszont, amelyet eltátott szájjal ordítva követel itt minden felkent ökör, már nagyon régen eljátszottuk – illetve …ták, hogy egyértelműek legyünk -, és addig van esély a józanodásra, amíg nem kezdenek el hangosan röhögni ezen az operett-országon. Igaz, már egészen közel kerültünk ehhez az igazi szégyenhez.