Ez ellen manapság nem fokhagyma-füzérrel lehet küzdeni, hanem úgy, hogy megvonják tőle a százmillió forintig terjedő rendelkezési jogkörét, és átcsoportosítanak egymilliárd forintot, hogy lehetőleg csődbe menjen a város. Ezzel voltaképp a polgárokat büntetik, akik amúgy is le vannak szarva a NER-ben, akkor meg pláne, ha volt pofájuk szembe menni a nemzetvezető akaratával. Menthetetlen ez az ország.

Ez a jövő, amely elkezdődött. Nem elég az elcseszett kétharmad, hogy besöpörtek szinte mindent, tovább tart az ámokfutás, csupán azért, mert megérezték a vér szagát, és rombolnak, ahol csak érnek. A hordán egyébként megfigyelhető a törzsfejlődés. A választások előtt a hajdani komcsi jelmondat volt az iránymutató, miszerint „Hűség a néphez, hűség a párthoz”, amit például a legvéresebb szájú Bencsik jól ismerhet pártrovat-munkatársi korából, de ez az ő lelkének a baja. Majd felel érte.

Viszont amint sikerült ordenáré módon megszerezni a kétharmadot, ez a hazugság egyből elfelejtődött, és helyébe lépett egy másik. A nép egyáltalán nem játszik szerepet már a történetben, kivonták mintegy az egyenletből, maradt a pőre hűség a párthoz, ez azonban elég súlyos képzeteket kelt az emberben. A szépemlékű Waffen SS jelmondata volt ez: „Meine Ehre heisst Treue”, magyarán, becsületem a hűség, és már helyben is vagyunk.

Ehhez az egészhez kell egyfajta lélek, ami típus bőven tenyészik minálunk, talán történelmi okokból. Szokták ezt a „Dögöljön meg a másik tehene is” sajátos magyar habitusával magyarázni, ámde ez sokkal több annál, és mélyebben romlott. Nem a tehén pusztulását óhajtja ugyanis a perverz lélek, hanem a gazdájáét, őt akarja megsemmisítve látni és eltiporva, holott ebből már kézzel fogható haszna nincs. Hóhér habitusnak nevezném, ha tételes filozófus lennék, de nem vagyok az.

Én például szeretem a sportot, s mint ilyen, ideális alattvaló is lehetnék, de aztán mégsem. Mindez azért érdemel figyelmet ebben a kontextusban, mert elvetemült módon a meccsek tudósításai utáni olvasói reakciókat is rendszeresen átnyálazom a képernyőn, hogy érzékletessé tegyem a dolgot. S hát, elborzasztó, ami ott folyik. A magyar szurkoló ember ezekben nem a saját sikerének örvendezik, hanem a más kínjának tapsol.

De még ez sem elég. Megsemmisítve akarja látni a vesztes felet, hogy recsegjen a csontja meg fröccsenjen a vére, és felsőbbrendűnek érzi magát attól, ha embertársa feje felett van borulat. Ha decens úri kisasszony volnék, akkor azt mondanám tea közben: hallatlan, és csak úgy rezegne a kalapom, meg rajta a műanyag cseresznye. Viszont trampli bunkó vagyok csupán, aki magában rezignáltan megállapítja, hogy ez valami ősi ösztön törzsi korokból, ami fölbukik itt. És gonosz rosszindulat, persze.

Ha belegondolunk, az emberi faj genetikusan még mindig meleg égövi ragadozó, ami determinációkat évezredes kultúrákkal fed el. Ebből fakad, hogy nincsen nála kegyetlenebb fajta, amely ugyanakkor irgalomra is képes. Viszont, ha a kultúra lehull róla, mint ruha másról, mint az tudvalévő, nos, akkor előtör belőle az állat, és minden aljasságra képes. Lerúgja a ligetvédő fejét például. Ha hordákban járnak, akkor képviselő-testületnek nevezzük őket, akik előtt más nem lebeg, mint a központi, szent akarat.

Erre jutottam ezen az éjjelen. Egyáltalán nem vigasz, hogy a jelek szerint minden, ami történik és történni fog, eleve elrendelt, pedig az összes jóravaló filozófia, Isten, de még Sheldon szerint is az embernek van szabad akarata. A lökött fizikus ezt úgy mesélte el érzékletesen, hogy szükséges a táplálék bevitele, oxigén ennek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Így, ha nem is vigasztal az a tudat, hogy most csupán a gonoszság üli torát, az talán igen, hogy ez is elmúlik egyszer. Hosszú lesz az út.

Pláne az országgyűlési őrség teszi ezt, amelynek a feladata a házelnök személyi védelme, az Országház és az Országgyűlési Irodaház objektumvédelme, tűzbiztonsági, díszelgési és protokolláris feladatok ellátása csupán. Ők ugyan alkalmazhatnak testi kényszert, de csak a honatyák-, és anyák ellen.

Mit kezdenek akkor a demonstrálókkal, kérdezhetnénk, ha lenne értelme, de ennek sincs. Ugyanis az egészet sajátos megvilágításba helyezte Bencsik András, akit nem kell bemutatni. Ő arról ábrándozott, hogy reméli, a katonaság majd megvédi az egész cirkuszt a tüntető csürhétől, és ezen a ponton olyan NER-otthonosan kezdi érezni magát az ember.

Hogy ki a csürhe, és ki nem az, afelett lehetne vitát nyitni, csak nem érdemes. Kiszólt csupán a luk a gödörből, aki alig egy hónapja még nyüszített, de a sikeres választási monyákolások után nagyon kinyílt a csipája, és ez így is marad neki még négy évig. Bosszantó, és akkor még kamaszlány voltam.

Viszont az felettébb érdekes, hogy ennek az országgyűlési őrségnek meddig terjed a hatásköre, átnyúlik-e a Dunán, és belevész a végtelenbe, vagy mi a rosseb. Hogy milyen határig óvhatja a majmok testi épségét, és akadályozza meg, hogy a lelkes közönség banánnal etesse őket.

A katonaság ügye is érdekes dolgokat vet fel, hogy bevethetők-e akkor, ha a tömeg nem tankokkal szaladgál, és utcaköveket tép fel, hanem verseket szaval. Nem hugyozza szét a teret, hanem csendesen, de kitartóan kérleli a T. Házban ülőket, hogy menjenek már el az ótvaros francba, és ez a kérlelés az ellenzéknek is szól?

Hiszen május nyolcadika lesz az a nap, amikor hivatalosan is részévé válnak a rendszernek, és a jelenlétükkel segítenek fenntartani azt a látszatvilágot, mintha a diktatúra demokrácia volna, és ez nemhogy felelőtlen, de mocskos dolog is. Annak a napja lesz ez, amikor a térről kirekesztettek hivatalosan is magukra maradnak.

Mert ezzel, hogy ketrecet csinálnak a Kossuth térből, létrehozzák azt a szimbolikus világot, amelyben a beül lévők valami ismeretlen ok miatt elitnek képzelhetik magukat teljesen elszakadva a valóságtól. És nem tudom, hogy ez most szomorú vagy röhejes, amikor öltönyös szarcsimbókok a mandátumuktól mennek mennybe.

Ez a gesztus egyben jelzi a bezárkózást is, ami megteremt magának egy alternatív valóságot, amely csupán annyi életjelet küld a világnak, hogy Szijjártó olykor-olykor kiordít belőle. Ugyanakkor mutatja kies hazánk totális lezüllését, amelyben egy igazság van csak, hogy én Orbán Viktor vagyok, azt csinálok, amit csak akarok.

Ez a ketrec, ami most létrejön, olyan ontológiai, mondhatni, hermeneutikai kérdéseket is felvet, hogy kit óv a vas, a belül lévőket, vagy a kívülről szemlélődőket azoktól. Ilyenkor olyan ambivalens és göcsörtös lesz az ember szíve, és nagyot, remegve dobban, mert például olyan is eszébe jut, amit a friss szavazók egyáltalán nem ismertek, mert annak idején halovány gondolatok voltak, ha egyáltalán.

A történelmi taxisblokád idején nem volt lezárva a Kossuth tér, és emlékezhetünk még a szerencsétlen Horváth Balázs ablakban bemutatott máttós tornamutatványaira. Mókás egy jelenet volt, viszont ő szeretett volna lövetni, mint ismeretes. Ebbéli törekvését a hadsereg főparancsnoka, bizonyos Göncz Árpád akadályozta meg.

Ilyenünk viszont most nincsen nekünk. Áderünk van csupán, aki a globális felmelegedéssel foglalkozik ilyen időkben, nem, mintha ennek a nyüves országnak lenne az elnöke, hanem, mintha nem is itt élne. Ebből fakadólag Bencsik hadserege annyi tüntetőt lő valagba, amennyit csak akar.

Így kezdődik el hivatalosan a harmadik négy év, már előtte azzal a tapasztalattal, hogy ami az ország házában történik, azzal egyáltalán nem kell foglalkozni. Ellesznek azok a ketrecben, nyálazzák Orbán forgatókönyvét és színre viszik. Viszont meg kéne találni a lehetőséget az előadás bojkottjára, aminek a módját momentán nem tudom, de töröm rajta a fejemet erősen.

Ha jutok valamire, elmesélem. Ígérem.

Mintha az időjárás is örülne kedves, drága nézőink, a Nap is mosolyogna, hogy láthatja, amint dolgos népünk apraja és nagyja együtt dobbanó szívvel tesz hitet a béke, a szabadság mellett, és utasítja el a gyarmati létet, és azt, hogy migránsok millióit telepítse Soros György a kertjeinkbe, a nappalinkba, hogy elvegyék asszonyainkat, munkánkat és keresztény kultúránkat. Emiatt halad ezen a csodálatos napon a sokaság, és ezért mosolyognak a TEK jóltáplált harcosai is az utak mentén és a házak tetején.

A szervezők kétszázezer résztvevőt várnak, de szakértőnk, Nógrádi elvtárs szerint jóval többen lesznek, hiszen már tegnap este óta özönlenek a városba a buszok, traktorok, a fellobogózott fűnyírók és hajszárítók, mutatva dolgozó népünk leleményességét, ha arról van szó, hogy lépni kell, ha szólít a haza. És az őseink vérétől megszentelt föld szólított is Kövér elvtárs szavával, aki elmondta, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, de csak beszélek itt, amikor már jönnek is. Mit jönnek, haladnak, érkeznek együtt dobbanó szívvel.

Az Alkotmány utcán halad a menet eleje, a „Haza minden előtt” felirat alatt jőnek a jól ismert arcok, Bayer elvtárs, az író és költő, az ötös számú tagkönyv lánglelkű védelmezője, Bencsik elvtárs, a főszerkesztő, aki fáradságot nem ismerve neveli és oktatja a mi népünket a szépre meg a jóra. Kerényi és Csizmadia elvtársak, akik mindig, minden nehézség közben csak értünk élnek. Mosolyognak, hát persze, hogy mosolyognak, kedves nézőink, hiszen narancssárgába borultak az utcák, ünneplőbe öltözött a hömpölygő emberáradat, és gondtalan a jókedv meg a vidámság.

Ott van a tömegben kollégám, őt szólítom most. Hallasz, Jenő?

– Persze, persze és máris itt áll mellettem, illetve itt lépked szügyig kokárdában és talpig bőrben a vezérszurkoló, a választási bizottsági irodai csata hőse. Hogy érzed magam? Kérdem tőle.

– Remekül, remekül. De szép, felemelő is egy ilyen márciusi ünnepség. A fiatalok, akiknek szép emlékeit gazdagítja a boldog tavaszi ünnep, talán nem is gondolnak rá, milyen hősiesség, bátorság kellett még tizenkét évvel ezelőtt is akár egy szerény október huszonharmadikai találkozó, egy ártatlan kirándulás összehozásához.

– Köszönjük, Jenő! Még annyit, onnan a helyszínről hogyan látszik, mennyien lehetnek a felvonulók?

– Rohadt sokan, Béla, milliószám nyüzsögnek itt, nem is tudom, hogyan férnek el, az egész világból, a táblák alapján Vlagyivosztoktól Sopronkőhidáig, Bakutól Csengerig vannak itt ünneplők és hitet tevők. Ez a fehér hajú, sántikáló fiatalember itt mellettem Kenderesről érkezett a táblája alapján, őt kérdem. Miért csoszog velünk bácsi?

– Ma a falusi fiatalok szépen öltözködnek, szórakoznak, s alig egy-két éves házasok már saját házukban laknak. Az iskolák kapui is nyitva állnak a fiatalok előtt. A mi fiainkból évről évre egyre több tanító, mérnök, agronómus, vagy jó szakember kerül ki az életbe. A sorosista ellenforradalom mindezt elseperné. Emlékezzünk erre, s ne feledjük, hogy Kenderesen is sárba taposnák zászlónkat. Mert ma ez a zászló szebben, büszkébben lobog, mint valaha, s mi alatta menetelünk a szép jövő felé.

– Köszönjük, Jenő, még annyit árulj el, mit kértek leginkább a felvonulók, milyen kívánságokat kell majd előkeresnünk, hogy mindenki igen nagyon boldog lehessen a Nagy Beszéd után?

– Semmi meglepő, egyöntetű a kérés, még lengyel testvéreink is a Nagy Beszéd ismétlését szeretnék megnézi, mert már most tudják, hogy nem fognak betelni vele.

– Még egyszer köszönjük, Jenő. Kedves nézőink, önök pedig csak nézzék a vonulást, beszéljenek a képek, mert én például már nem találok szavakat, annyira el vagyok alélva. Utána a Nagy Beszédet közvetítjük, majd, mint hallhatták, annak ismétlését, közkívánatra és rogyásig. Viszontlátásra, örüljünk most közösen és nagyon.

(Vallomás: néhány szövegrészletet a Szolnok Megyei Néplap 1958. május 1-i tudósításából másoltam, hogy autentikus legyen a dolog.)

Nem foglalkoztam én akkor ezzel, rég megszoktam, hogy ezek ilyenek, leállni velük vitatkozni fölösleges. Tulajdonképpen Gulyás volt a hülye, hogy megtette, meg különben is, cafatokra szedték mások ezt a kettőst, akik annak idején, még a nem gecítlenített Hír TV-ben, meg az Echo-ban kedvükre majszolgathatták egymás és kitartójuk alfelét, senki egy rohadt kérdéssel meg nem zavarta a jóízű lefetyelést.

Gulyás bűne az volt, hogy szembesítette az „Öreget” – így becézi magát Stefka, e néven blogol – pártállami ténykedésével, ami kellemetlen bír lenni, ha az ember képibe mondják a kínos igazat. Pedig ez már tavaly augusztusban megtörtént, amikor Bayer kitüntetésekor lapigazgató úr ekképp nyilatkozott: „Márpedig én nem adom vissza a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, amit 2011-ben kaptam az 1956-os forradalomról és szabadságharcról készült könyveimért. Büszke vagyok, jól érzem magamat Bayer Zsolt kollégám, Bencsik András, Hargitay András és Szigethy Gábor társaságában.”

Ez a duma kiakasztotta akkor Lakatos Andrást, akinek Facebook-os bejegyzését a Vastagbőr tette közzé, amiből szintén citálok: „Nos, kedves Pistám, te nem csak ezeket a kitüntetéseid nem adod vissza, hanem azokat sem, amiket még annak idején, jóval a rendszerváltás előtt kaptál sok éven keresztül, a Belügyminisztérium céljait szolgáló riportjaidért, tudósításaidért.
Ugyan olyan alázattal vetted át a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat annak idején Horváth István belügyminisztertől, Lakatos Ernő, (APO) jelenlétében, mint ma, az új uraidtól.”

És továbbá: „Tudom, tanúsíthatom, mert ott voltam. Mert ha jól emlékszem, a kitüntetéseid és a pénzjutalmaid is az elvtársaidtól kaptad. Ha te nem emlékszel, nézd meg, mi van az okleveleidre írva! Stefka István elvtársnak. És azokat sem küldted vissza az óta sem, akár csak ennek a rendszernek, amiket mostanában kaptál. Gondolom, azt se küldted vissza, amit például l982-ben, a Sajtónap alkalmából vettél át, a „Belügyminisztérium érdekében kifejtett áldozatos munkádért”. És ebben az évben éppen te köszönted meg a belügyminiszternek a nagy tisztességet, amivel elismerték a munkád, a munkátokat.”

I tak dalse, i tak dalse, hogy stílszerűek maradjunk, de mondom, nem foglalkoztam volna ezzel az egésszel, ha Stefka úr a képembe nem mászik megint. Ezúttal a Facebook-on, amely szöveget oly fontosnak tartott, hogy hirdetésben tette közzé mindenki épülésére, és így szól:

„Soros bácsi és hasonmásai előre gondolkodtak. Belülről létrehozták a felhatalmazás nélküli ötödik hadoszlopot, a civilszervezeteket. Legitimációjuk nincs. Senki nem választotta őket, mégis ellenőrizni, irányítani akarja a törvényesen megválasztott parlamentet, kormányt. Ezek rágják belülről szét a rendet, a felépítményt, mindazt, ami magyar több ezer éve. Ez lehetne majd a nagy mű. Igen ám, de ők nem szeretnek építkezni. Ugyanők, a balliberális, anarchista elődök nyomán, az utódok akadályozták meg a Honfoglalás 1100 éves évfordulóján, hogy Magyarország rendezhesse meg az 1996-os Expót. Folytatásként most szeretnék megakadályozni az olimpia megrendezését. Hát ez nem pusztítás, a pusztítás támogatása?”

Ez már átütötte az ingereim küszöbét, és nem is elsősorban a tartalma miatt, hiszen az eltelt évek során az ember megszokhatta, bár azért erre sem árt figyelmezni – civilek, hadoszlop, Soros, rombolás, a rend szétrágása -, és mindezek már nem a szerencsétlen Gulyásra irányulnak, hanem mindenkire, aki nem tart velük a hülyeségükben. Nem is érdekes igazán, csak arra figyeltem föl, hogy ez az érdemdús ember hosszú és áldozatos újságírói pályája nyomán még nem jutott el az alany-állítmány egyeztetéséhez, ami miatt Patonáné tanárnő nagyon mérges lett volna az 5b-ben, de náluk elmegy.

A másik meg a magyarság több ezer éves dolga, amit a szerző felvázol nekünk, mint védendő értéket, amit szintén csak szétrág a sorosbérenc csürhe. Számolgatok itt az ujjaimon, de sehogy sem akar kijönni az a rengeteg idő, hacsak nem Stefka úr is be nem állt a sodorba, miszerint a Szíriuszról érkeztünk, amit a seggünkön lévő piros pötty is bizonyít. Még ez is lehet, ha valaki az Echo TV-nél is fungált. Mert mi tagadás, a szerző által kiemelt szösszenet igencsak fölkeltette az érdeklődésemet, és fölkerestem a forrását, amely Stefka úr blogja e néven: „Az öreg, Stefka István, aki mindenre emlékszik”. A citált rész pedig a „Jönnek, s csak jönnek…” névre hallgató dolgozat, amely nagyon tanulságos olvasmány.

A blog fülén egyébként az érdemdús szerző így kurrikulumizálja a vitéjét:

„Stefka István 1972-től a Magyar Rádió riportereként és szerkesztőjeként dolgozott, az Antall-kormány idején a Hét és a Híradó főszerkesztő-helyettese, majd megbízott főszerkesztője volt. 1997-től a Napi Magyarország, 2000-től a Magyar Nemzet főmunkatársaként, 2007-től az Echo televízió híradójának főszerkesztőjeként, nem sokkal később pedig már a Magyar Hírlap főszerkesztőjeként tevékenykedett egészen 2014-ig. Számos díja között 2010-ben vehette át a polgári újságírás legrangosabb kitüntetését, a Pethő Sándor leszármazottai által alapított Szellemi Honvédelem díjat. Számos riport- és interjúkötet szerzője, köztük a Kairosz Kiadónál a fél évszázados évfordulóra megjelent Mivé lett 1956? és a Rendszerváltók – Mi történik itt? című könyveké. A Magyar Hírlapban rendszeresen jelentkezett vezércikkeivel is, emellett Stefka a Békemenet egyik főszervezője, ötletgazdája. 2015. februárjától Stefka István a PestiSrácok.hu oknyomozó- és közéleti portál lapigazgatója, s e blog szerzője, házigazdája.”

Nincs több kérdés, legalábbis részemről. Mindebből annyi vonható le csupán, hogy Stefka úr az a betűvel foglalkozó organizmus, akit sehonnan nem rúgnak ki, nem adják el a segge alól a lapot, meg sem szüntetik azt, így mindig megmarad számára az a felület, ahol olyan igéket hirdethet, amiből jól meg lehet élni, és alkalomadtán néhány kitüntetés is csurran és cseppen. Nagyobb baj azonban, hogy ő és hasonszőrű pen-pusher társai a mérvadók széles rétegek körében. Belőlük állítódnak elő azok, akik fölrúgják az aláírásgyűjtő standokat, rendőrt hívnak a járdát jámborul festegetőkre, savval védik a pártszékházat, és kopasz erővel a választási irodát, netán menekülőket rugodáznak. És ők a kezet csókoló, szavazó, rajongó gyülekezet is.

És amint – én hülye – végigolvastam a „Jönnek, csak jönnek…” című gyöngyszemet, és alatta is a rajongó kommenteket, akkor a remény sugarát egy régebbi hozzászólásban leltem meg, amikor egy nyilván ilyen szétrágó hadoszlop ekképp jellemezte a Stefka-félékért állva pisálókat:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? „

A remény hal meg utoljára.

Újra előkerült az egyszer már feledésre ítélt őrület, és szorgos degeneráltak imaláncot hoztak létre Orbán Viktor lelki üdvéért. Fél éven át naponta öt percet kell erre szánni, ami igazán semmiség. „Az Úr legyen előtted, hogy a jó utat mutassa néked! Az Úr legyen melletted, hogy téged karjába zárjon, és megvédjen a veszedelmektől! Az Úr legyen mögötted, hogy megvédjen a gonosz cselvetésétől!”

Így kezdődik az ima, ami a maga műfajában egy csoda, egy műremek, és én mégsem erről óhajtok értekezni, sokkal inkább arról, milyen világot hozott létre az az organizmus, akit az imádság erejével kell megóvni a reá leselkedő veszedelmektől. Mert kitetszik, hogy az Úr nem volt előtte, és nem mutatta meg neki a jó utat. Sőt, elég szar utat mutatott néki, ha már ilyen emelkedettek vagyunk a keresztségben.

Szeretett népe éppen hogy éhen nem döglik. Morcosak lehetünk emiatt? Csöppet sem vethetjük a szemére, hiszen mégiscsak földi halandó ő, akinek a feje egyáltalán nem káptalan. Ezért a migráncsok ügye, az Unióval vívott permanens háború, a kerítések megalkotása, stadionok fölhúzása és a kisvasutak gondja mellett ilyen mellékes dolgokra, hogy az alattvalóknak élni is kellene a birodalomban, már nem futja az idejéből és erejéből.

Azért nézzünk szét a homokos, vizes síkon. Született egy tanulmány, amelyben hozzáértő elmék megállapították, hogy a magyar népek negyvennégy százaléka deprivált. Ez a szó eufemisztikus nagyon, s ha lefordítjuk, azt takarja, hogy ennyi nyomorult mókus tengeti magát kies hazánkban. Több mint négymillió, ugye. Ez pedig nem csak azt mutatja – miközben az ország jobban teljesít -, hogy nagy az egyenlőtlenség, s emellett szegény az ország, hanem, hogy a magyar gazdasági fejlettség alacsony az Európai Unió országainak gazdasági fejlettségi szintjéhez képest. – Mondja nekünk ez a dolgozat.

És továbbá: „Magyarországon az európai életformát és fogyasztási mintákat követni képes középosztály kicsi és nem erős, a képzetlen, tartalékokkal nem rendelkező, hónapról hónapra élő népesség nagysága viszont nagyon magas. Ez torzulást jelent a társadalmi szerkezetben, ami markánsan eltér attól, amit Észak- és Nyugat-Európában láthatunk, de rosszabb annál is, ami a környező posztszocialista országok közül például Csehországban vagy Szlovéniában tapasztalható.”

De merülhetünk mélyebbre is akár. Pitypangos hazánkban létezik egy település, amelyet Csenyétének hívnak. Ahol a legszegényebbek a népek, és annak a hozzávetőleg ötszáz embernek, aki itt él nagy boldogságban, harminchatezer forint a havi átlagjövedelme, ami mégsem az álombéli negyvennyolc, ugye.

A polgármester asszony halkan annyit mesélt még, hogy hatvanhét embert tudnak foglalkoztatni közmunkásként, a férfiak öt hónapig dolgoznak egy évben, a nők három hónapig, mert olyan nagy az igény erre a munkára, hogy cserélgetni kell az embereket. De van „normális” munka is. Az óvodában két csenyétei asszony dolgozik, az iskolában szintén kettő. Ami testvérek között is négy, és nem öt.

Mindez pedig azért kapott kiemelt figyelmet, mert itt egy kupacban vannak együtt a nyomorultak. De azt senki nem tudja, hogy szerte az országban, a nagyobb városokban még hány Csenyéte rejtőzködik, illetve, hogy hány csenyétei van csak úgy magában, ha már eposzi jelzővé emeljük a szerencsétlenségnek ezt a non plus ultráját.

A tanulmányra visszautalva, uszkve négymillió. Mindebből kitetszik, hogy ez a világ nem e lehető világok legjobbika, hiába mesélt ezzel párhuzamosan Kósa Kupakos ilyesmiket: „A bérszínvonal most is folyamatosan emelkedik, november-januárban állapítják majd meg, hogy lehet-e jelenleginél nagyobb mértékben növelni a reálbért, és mit jelent a további emelkedés a foglalkoztatásban, gazdasági egyensúlyban, növekedésben.”

Meg Mészáros úr is megmondta, hogy jobban élünk, miközben kilóg a valagunk a szakadt gatyából. És amikor ilyeneket hall az ember, képtelen eldönteni, hogy direkt hazudnak, vagy tényleg ennyire hülyék ezek. Továbbá, mikor Bencsik rovatvezető – akit igen jól tart a gazda – kijelenti, hogy minden középosztálybéli proletár a mellényzsebéből kipönget egy kevéske helikofferezést, még akkor sem. Mindkét opció játszhat végül is. Az igazi kérdés azonban mégsem ez. Az sokkal inkább, hogy az ilyen csenyéteiek mégis mi a búbánatos jó francért szavaznak erre a bagázsra, mert rájuk szavaznak, mint kitetszik. Ez a bozontos magyar lélek egyik nagy, örökre megfejthetetlen rejtélye.

Amióta azt a falkát odahagyta, és a túlélési ösztöntől vezérelve talált magának egy másikat – és nem megvilágosodás okán -, a szervilizmus mintapéldánya ő, meg a hűségé, amint menetel az első sorban, mellette az energiacellás bácsi, meg az ötös számú tagkönyves, aki szintén népszabadságos volt, míg meg nem hallotta az új időknek új szavait. Ezek a leghangosabbak máma, s míg B. Zs. artikulálatlanul ordít, Bencsik a higgadtság álcája mögött zsolozmázza a hülyeségeit, mint most is.

Ez a veszélyesebb, mert úgy tűnhet, mintha valóban nála lenne a bölcsek köve, holott lófaszt mama. Hideg fejjel és higgadtan alázza meg a magyar választópolgárt, akinek ma a vajaskenyerét köszönheti, amikor ilyeneket böfög a légbe: „A kereskedelmi tévék az alsó, a legértéktelenebb népréteget szolgálják ki, és egyúttal annak legkártékonyabb szokásait erősítik fel. A köztelevíziót a legértékesebb réteg, a véleményformálók nézik.”

Mintha ez nettó fasizmus lenne így első ránézésre, angyali tekintettel előadva. Értéktelen és értékes népréteg. Ej, de szép! Mindezen nagyvonalúan túllendülve azért két kérdés akad itt. Az egyik, hogy akkor a tévékettő, amely úgy általában háromfejű zsiráfokkal foglalkozik, mi a búbánatos jó francnak kellett az Andynak, közpénzből pláne?

Kiderült ez is: „A bulvárban – ahol az értéktelenség a legfőbb vezérlő eszme – a jobboldal nem elég tehetséges, nem elég gátlástalan, nem elég rafinált. Ezért nem annyira sikeresek ma még a jobboldali bulvármédiumok.” Akkor tehát most tanulgatják, hogyan kell kellően gátlástalannak lenni a legalsóbb néprétegek szolgálatában. Örvendjünk.

Másodjára arra lenne kíváncsi az ember, hogy a köztelevízióval, amelyet az értékesek, azaz a véleményformálók, tehát a Bencsikek néznek, azzal mi van? Hogy hányan vannak ezek az übermenschek? Az adatok szerint alig is. Továbbá, hogy aki nincs velük, az következésképp hülye is egyben, mert nem nézi a közokádatot. Érdekes egy szelektálás ez megint.

Mint ahogyan különös világlátásra vall az is, hogy Bencsik szerint Habony volt, aki a nemzet lelkiségét gyógyította meg azzal, amikor kezdeményezte, hogy a koronát 2000-ben áthelyezzék a parlamentbe. Ilyen egyszerű ez: a nemzet lelke azóta úgy meggyógyult, hogy csupán meggyakják, aki másképpen vélekedik a dolgok folyásáról, mint a Bencsikek.

Más érdekességek is jelzik rovatvezető úr valósághoz való egyedi viszonyulását. Rogán Antal szerinte azért hazudott arról, hogy helikopterezett-e, mert már elege van abból, hogy a baloldali médiumok éhes sáskái semmi mással nem foglalkoznak, mint azzal, milyen cipője, karórája, pulóvere van. Amúgy Bencsik szerint egy félmilliós helikopterezést minden középosztálybeli ember ki tudna fizetni.

Ilyen eszementségeket még nagyon sokat mondott a megsötétedett, és olybá tűnt, mintha delirálna, aztán mégsem. Mert ezeket ő higgadtan, megfontolva, a köztelevízióból táplálkozva, Habony által lelkileg meggyógyítva böfögte bele a légbe, miután egyet helikopterezett, mint középosztálybeli állampolgár. Mindezek után abba tessenek belegondolni, mi lesz itt, amikor Mészáros Lőrinc már minden lapot fölvásárolt.

Minden országosat, az összes megyeit, városit, falusit, napit, hetit, havit, hogy akkor mivel tömik majd az értéktelen választópolgárok fejét a véleményformálók. Milyen új mesét zümmögnek majd koszos, zsíros füleikbe. Vagy mi lesz, amikor költséghatékonyság okán minden szart összevonnak, és jön a magyar Wölkischer Beobachter. Legszívesebben ezt látná a kedves vezető, s ha ilyen sameszei lesznek, mint ez a Bencsik is, Isten és a Párt segedelmével véghez is viszi. El vagyunk veszve, azt hiszem.

„Jelenleg nem látom indokát annak, hogy újabb békemenetet hirdessünk, nem fenyegeti olyan veszély az országot, amely ezt indokolttá tenné…a tömegek akkor mozdulnak meg, ha úgy érzik, hogy valamit tenniük kell. Nem lehet ugráltatni az embereket, ez nem sporttevékenység. Kormányzati kérésre sem lehet kivezényelni őket az utcára.”

Meg vagyunk rémülve. Nem találunk szavakat. Ugyanis örökös miniszterelnök úr szerint olyannyira veszélyben van a haza, hogy egyenest népszavazást kezdeményezett annak megmentésére, mert ha ezt nem teszi, az ezervalahányszáz migráncs végleg elárasztja az országot, és elveszi a munkánkat nekünk. Sőt, hogy németszilárdi magasságokba ugorgyunk, veszélyezteti a görög-latin kultúránkat.

Vagy csak az övét, ez nem tudható bizonyosan, ez nem rezsi, hogy világosan fogalmazzon a birkózási szakember. Ellenben most gyarmatosítanak minket, amely világvége a békemenetek fő alanya és tárgya szokik lenni – ez a latin műveltség – és mondják nekünk a kötelezőet – ez meg a görög -, és a nép hallgat, mint kompban a sötétség.

Éppen tegnap mondott valamit egy rosszarcú európai mókus, valami Alexander Winterstein – ilyen névvel ugat a mocsok, nekünk, ezer éveseknek -, az Európai Bizottság egyik szóvivője, s éppen ezt: „Az Európai Unió olyan kötelező érvényű döntést hozott a menekültek áttelepítésére vonatkozóan, amelyet minden tagállamnak végre kell hajtania.”

Ha én Bencsik András lennék – ami mázlimra nem vagyok -, akkor legott fölismerném, hogy ez a gyarmatosítás maga, a borzalom eszenciája. És az emberek mégsem ugrálnak, mert nincsen nekik kedvük sportolni. Viszont főszerkesztő és főmenetelő elvtárs nem fogalmaz egyértelműen. Most akkor érkezett kormányzati felkérés, és mégsem akarnak gyalogolni a népek, vagy, ha érkezett volna, akkor sem bandukolnának.

Ez egyáltalán nem mindegy ugyanis. Másrészt meg, ha sporttevékenységnek aposztrofáljuk a békebóklászást, akkor – mint ahogyan azt kósalajitól tegnap óta tudjuk – mindent lehet, mert mások a szabályok. Még a földön fekvőbe is bele lehet rúgni, és a bíró nem fog sípolni. Igaz, ezt ő mint kúrásügyi szakértő delirálta, de mégis csak van valami átfogóbb, valami fenköltebb értelme a mondandónak, mint Kósánál általában.

Elmesélnék azonban valamit a világba beleandalodó főszerkesztő úrnak. Soha nagyobb szükség nem volt a gyaloglásukra. Legfőképp, hogy lehessen röhögni rajtuk újra – ez már nagyon hiányzik a lelkeknek -, másrészt egészen közönséges gyakorlati szempontok miatt is.

Nagy a veszély ugyanis, hogy ez a népszavazósdi óriási bukta lesz. Nem igazán megy el majd a választásra jogosultak ötven százaléka – plusz egy fő – a szeánszra, mert leszarja. Élő migráncsot a lakosok kilencven százaléka nem látott, azt sem tudja, mustárral eszik, vagy szódával isszák a nyomorultakat.

A fix másfélmillió őrült rajongó meg kevés lesz a mennybemenetelhez, és akkor kárba vész az erre a nemes célra félretett ötmilliárd. Szar egy dolog ez, ha békemenetelő szemmel nézzük a világot. Éppen ezért csak a jó szándék vezérel, amikor vigyázó szemeim gyalogló honfitársaimra vetem: nyugtával dicsérd a napot! Ezt öreg parasztok szokták mondani. Meg én, persze.

A frissen leleplezettnek az volt épp a bűne, hogy fölszólalt a tegnapi miskolci tüntetésen, ezért vált legott a Bencsik-félék hazájának irtandó csótányává. S mivelhogy pallosjoga nincsen még a CÖF keresztes vitézének, írt hát. Vagy legalább imitálta. Ám nem is a lapjába, hanem a búkra, hogy hasson.

A Demokrata névre hallgató nyomdaipari termékben kevésbé bízott, lévén, azt nagy valószínűséggel igencsak kevesen olvassák, ha valaki is, viszont rohadt jól meg lehet élni belőle. Mindegy lehetne ez, pedig nem igazán. E legújabb megrogyásában azt állította, hogy az elnök asszony Péter Gábor lánya volna, főszerkesztő úr ezzel óhajtott ítéletet mondani. Gallónéról és a tüntetőkről.

Az a legcsekélyebb – mint az szokásban van -, hogy ennek az egésznek semmi köze a valósághoz, de a formára lehetett volna adni valamit azért. De azt sem. Gallóné édesapját Péter Ferencnek hívták ugyanis, egyetemi oktató volt, és az idő sem stimmel semmiképp, de kicsire nem adnak ők, akik azt hiszik, hogy nekik mindent lehet, pedig dehogy. És mégis, vagy éppen ezért végtelenül lehangoló ez az egész.

A fő sodorral ezért ne is foglalkozzunk, csupán szőrmentén karcoljuk ide. Bencsik 1990 előtt az akkor az MSZMP központi lapjaként működő Népszabadság rovatvezetője volt. 1986. október 17-én „Érzelmi kötődés” címmel értekezett, zsengéjében pedig a Magyar–Szovjet Baráti Társaságról és a magyar fiatalok szovjetbarát ideológiai nevelésének fontosságáról firkálgatott.

És nem arról kívánnék mesélni, hogy lám, ez beszél. Mindezt mindenki tudja, nem is érdekes már igazán. Ilyenekkel van tele az egész oldaluk, amelyet okkal nem nevezek „jobb”-nak. Csak oldal. Valamilyen. Megélhetős. Vagy ez a típus van ott Pozsgaystól a végtelenségig, vagy a friss és egyre frissebb húsok. Közös nevezőjük egy van, a hatalom akarása, és a bunkóság. Az öregebbeknek – mint Bencsik is – egy mentsége lehet, ha ugyan: őket a párt esti iskolájának nívója szocializálta, aztán úgy maradtak. A szijjártóknak már ennyi se.

Viszont nem tudnak mit kezdeni a szellemi függetlenséggel. Ez számukra megfoghatatlan és érthetetlen valami, félelmetes egy massza. Ezért marad számukra az apákkal való dobálózás, mint érv, s mint negligációs lehetőség. Olyan ez, mint hülye óvodások vitájában a végső, elkeseredett adu, hogy neked meg pöttyös labda a jeled. Ennél tovább már nincs, és innen már visszaút sem létezik. Ez egy nyerítés tehetetlen toppantással. A kilátástalanság bizonyítéka.

Bencsik nem az első ebben a sorban. Két évvel ezelőtt, amikor az egyetemisták játszásiból elfoglalták a Párt székházát, Kövér sem volt képes másra, minthogy a diákok szülei csakis kommunista funkcik lehettek, akik ellen ő és barátai a nyolcvanas évek legvégén tüntettek. Mindaz akkor senkit sem érdekelt, hogy így egyben a saját jó édesapjuk ellen is tüntettek, akiknek aztán megengedőn csurgattak ezt-azt a székház árából. De ne legyünk magunk is kiscsoportosok.

Még egyet visszalépve az időben előttünk áll Csurka a maga kiállhatatlan, mégis megkerülhetetlen tornyosulásával, aki a sort kezdte „Apák és fiúk” névre hallgató ocsmányságával. Viszont neki még volt stílusa. Ezeknek már ez se maradt. Ide jutottunk huszonöt év alatt, az egyetlen, amire futja: „eemúútnyóóc”. Bencsik kirohanása ebbe a sorba illik ékesen. Amikor már nincs miről beszélni, akkor csak tátott szájjal vonyítani tudnak, ellenben azt nagyon. Viszont ez nem érv, ez bizonyítvány. Ami elégséges sincsen.