A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk. Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán. Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést.

Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége. Kimerevedett a kép, várták a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett. Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely, ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

És ma.

Szorosabb megfigyelés alá vonná az állampolgárokat a kormány egy hétfőn a kormány elé terjesztett törvénytervezet szerint. A Belügyminisztérium által benyújtott salátatörvény részeként átírnák a polgárok személyi adatairól szóló törvényt: így a jövőben a különböző szervek által készített kép- és hangfelvételeket egy központi helyen tárolhatnák, ahonnan egyes szervezetek ki is kérhetnék az adatokat. A tervezet kötelezettségeket ró a szálláshely-szolgáltatókra: a szállásadóknak el kell kérni, és tárolni is kell a vendégek nevét, nemét, születési helyét és idejét, állampolgárságát, valamint az anyjuk nevét. A legfurcsább, hogy kötelesek lennének lemásolni a vendég személyazonosító okmányát, emellett rögzíteniük kellene az érkezés és a távozás várható időpontját.

Ennyire csak nincs meleg.

És mégsem ez az igazán érdekes. Eljönnek ugyanis a violaszín hétköznapok, amelyek megmutatják minekünk ennek az egész rendszernek a képtelen természetrajzát. Én magam az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban az apró rezdülésekre koncentrálok elsősorban. Jelesül mondjuk arra, hogy ha már nem lehet elnökistenkirály a futballistából, mi lesz a Budavári Palota sorsa. Ennek tervbe vett felújítása nem elsősorban szépészeti-építészeti kérdés volt, a színfalak mögül jól áttetszően kormányzó emberünk oda való benyomulását – ha nem is éppen fehér lovon, de páncélozott fekete autóban – készítették volna elő. Meglehetős kíváncsisággal várakozok tehát arra a pillanatra, amikor megtörténik a nagy bejelentés, hogy mégsem mennek arrafelé a kőművesek, mert a pénznek más, nemesebb helyet találtak, és mindezt úgy adják majd elő: azé’, hogy a ‘zembereknek jobb legyen.

Nem vagyok vátesz, de eljön ez az idő. Fogós, ravasz kérdés még az is, hogy akkor most megáll-e az élet a belügyben. Nem vagyunk még teljesen szenilisek ugyanis, és rémlik – ha haloványan is – egy lakossági fórum. Ezen, mint már volt szerencsénk megénekelni, Pintér „Olajos” Sándor és népi zenekara érkezett vendégfellépésre, hogy meglegyen a további ámokfutás lehetősége. A szeánszon azt pöndítette meg a prímás, hogy aszondja, a BM működése múlik a varázslatos kétharmadon. Minderről akkor is tudtuk, hogy baromság, ámde ha most ebben az operett-országban nem áll le az élet, mert oda a nyolc/tizenketted (ügyes vagy rezeda, matek pirospont bemegy, mert az EMMI ezek után nem javasolja használni a kétharmad kifejezést), ott fog állani az örökös Orbán-belügyér és őrző-védő mogul ellenőrzőjében: kedves szülők, Sándor fiuk megint hazudott, kérem keressenek fel fogadóórámon. De mi jó szülők módján ezen egy csöppet sem lepődünk meg, mert tudjuk, hogy a vásott kölök kóros hazudozásban szenved, ami ellen tenni lehetetlen, ez csoportszintű kór, és nincsen rá orvosság, csak a feledés.

Meg az a rohadt uszoda, hogy azzal mi lesz, azt is repesve várjuk. Ez a Fidesz nevű bizniszegyház (copyright by: Para Kovács Imre) ugyanis arra szocializálódott, hogy csak akkor ad, ha nyalják a valagát. A kampány finisében ‘ormányunk négymilliárdnyi aprót rakott félre, hogy a veszprémieknek a régóta oly nagyon óhajtott uszodát megépítse úgymond. Ciki, hogy ezt nagy hangon be is jelentették, nehéz lesz megmagyarázni, miért kapnak az itteniek lószerszámot a valagukba mindezek után, nemhogy uszodát. Aki ellenünk van, az ne úszkáljon, örüljön, hogy luk van a seggén. Bizony, a kollégistáknak így működik a kaptafás agya, amit mutat Simicska mesebeli esete, aki hiába építene Közgépével már akár féláron is – torkos közbeszerzés, ugye -, amióta geciben úsztatta a vezérkart, semmit se nyer. Ez pedig jelzi erősen, hogy a lóvé csak csókosoknak jár, így félő, hogy röpül a veszprémi uszodaálom. Úgyhogy feleim, ilyen apróságokra figyelmezzetek az elkövetkezendőkben, a keresztapa szindróma így – is – fog ki-, és lebukni. Mindenesetre: Veszprém előtt Kappe ab!