Amikor az olajos hajú traktoros legények büszkén pöfögtek a földekre, amikor a műanyag dömperesek harsogása a rendelkezésre álló összes teret kitöltötte, amikor mackónadrágos anyáik sóhajtozása már az égig hangzott, elvegyülve a harang szüntelen zúgásával, nos, akkor döntött úgy Béla, hogy a kocsmában töltött téli álom után újra felkeresi rég nem látott otthonát.

Amint belépett, elámult a látványtól, mert mindent ugyanúgy talált, ahogyan hónapokkal azelőtt odahagyta. Az ágy vetetlen volt és meleg, a pohárban frissen állt a víz, régi reggelijének maradéka üdén hevert a konyhaasztalon, és az ősszel ott rekedt légy is ugyanúgy zümmögött, pedig minden emberi számítás szerint már rég az örök vadászmezőkön kellett volna lócitromra vadásznia. S ami felettébb furcsa volt, egy szem port nem talált sehol sem.

Így látta meg tehát, hogy a világnak ebben a szegletében megállt az idő, és ha itt marad, akkor végleg biztosítva van számára az örök élet nyugalma, amiből viszont köszönte, de nem kért. Jobb szeretett ő a halandóság minden kínjával és kalandjával együtt élni, mert végül is, ez a móka, nem a mennyország békés zsolozsmája.

Ezért elfogyasztotta rég elfeledett reggelijének maradékát, a rántotta még gőzölgött, és a bögre fala is harmatos volt, amiben a tejet tartotta, a sercli pedig olyan ropogós, ahogyan mindig is szerette. Miután megpaskolta az arcát némi vízzel, és látta, hogy a bőre kezd olyan feszessé válni, mint a baba segge, eliszkolt hazulról, hogy az eszét ne veszítse.

Kilépve az utcára jól esett az orrának a tehénszar és húgy ammóniája, a bokatörő göcsörtök a flaszteron, és a mindent beborító millió éves por. Hogy hol él, azt mutatták a kék plakátok cafatjai, amelyeket a szél olykor meglendített, és a kimozdíthatatlanul cövekelő két közmunkás, ami ugyan kissé megrendítette bimbózó virágos kedvét, de hát, ez a magyar ugar, gondolta, és benyitott az ivóba.

A fröccsök ura úgy üdvözölte, mintha száz éve indult volna el valami háborúba, ami úgy is volt, és az újra megtalált barátság kitörő örömével törölte le a légyszaros asztalt, hogy föltegye a kérdést – A szokásos hűsit? Uram. – Az igenlő választ meg sem várva sprickolta a szódát a borba, és mint valami mennyei italt, úgy csúsztatta, huppantotta a kétes tisztaságú poharat hősünk elé.

Béla hörbölt egyet, és kijelentette, hogy a megtalált élet bizonyosságában tévét nézne akkor. Óhaja teljesült, a dobozra nézett, és valami elemi ráismeréssel kiáltott oda barátjának: – Odanézz, keresik a miniszterelnök urat. – A kocsmáros hülyén nézett rá, ezért megerősítette: – Azt mondják, biztos ön is keresi a legkisebb Hitlert.

A fröccsök ura a tévére pillantott, ahol valami degenerált reklám folyt ki a képből, és úgy elkezdett röhögni, hogy a pohár kiesett a kezéből. Béla csodálkozva nézett rá, és megkérdezte: – Mi a franc bajod van? – A barátja csuklott már, úgy válaszolt: – A legkisebb hitelt, te ökör. – Béla nem lepődött meg egy csöppet sem, és rezignáltan válaszolt: – Hát, ez az élet, Babocsai néni. – És ekkor jött rá arra is, mért volt olyan furcsa neki, amikor egy műsort meg úgy reklámoztak, hogy exek az edényben, és ő is vihogni kezdett.

Ezt a felismerést már régebben is megtehette volna, így az ő bűne volt valójában, hogy erre csak most, vénségére döbbent rá, amikor már semmit sem tehetett, esetleg kiülhetett volna a kocsma kertjében álló cseresznyefa csúcsára, abban reménykedve, hogy a fröccsök ura néha fölnyújt neki egy marék rizst, persze borocskával együtt, hogy azért meg tudja őrizni a döglött valósággal összekötő köldökzsinórját.

Amikor rádöbbent, hogy ez volna jó, ott legbelül egészen élénken kezdte szidni a saját jó édesanyját, aki mindenféle kényszerek miatt úgy nevelte, hogy neki is egyedül a harangzúgás tessen, és felnőve ne Béla, hanem Józsi legyen, fogatlan és hulló hajú szerencsétlen, mint a faluban a korabéli hajdani hímek, akiket úgy legyalult az élet, és annyira elbutultak, hogy más már elő sem fordult elgőzölt agyukban, mint a disznó etetése, meg a rántott hús utáni böfögés.

– Van egy létrád? – Fordult a kocsmároshoz, végleg eldöntve a fára költözés alig fölbukkanó ötletét. A fröccsök ura most már végképp nem tudta követni barátja csapongásait, és megadóan csak kimutatott a kertbe, ahol a kerítésnek támasztva ott állott fenségesen a lajtorja, középen kis foghíjjal, de alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Bélát három méterrel közelebb juttassa a mennyek országához, ahová meg nem is vágyott igazán.

Kiballagott hát a kertbe, odaszuszogott a mászó készséghez, és a cseresznyefához húzgálta, amelyen épp pattantak a rügyek, mert április volt, ezt el ne feledjük. Alig is haladt fölfelé két fokot, amikor megint belegyalogolt a csapdába, s tíz éves kantáros suttyó vált belőle, aki a nagyanyja fájára mászott, mert az öregek mindig óhajtották a cseresznyét, és naponta hívták őt apjával együtt röpke szüretre, amitől Béla nemzője kifakadt, ekképp: – Ó, hogy szakannának bele a cseresnyevésbe!

Ettől az ízes mondattól Béla fölröhögött, mert rájött, hogy az apja is lázadó volt a maga módján, csak ezt a buzgalmat a végletekig konform anyja lefejezte, ezért úgy halt meg az öreg váratlanul, hogy egyszer sem ordíthatta bele a világba büszkén: a kurva anyátokat. A fröccsök ura nézte a nyitott ablakon át, hallotta a nyerítést, és amint Béla a fa göcsörtös törzsét bámulva vihogott, biztos volt benne, hogy percek kérdése csak, és végleg elborul.

Nem tudta, mert honnan is tudhatta volna, hogy barátja nem csak akkor lubickol a múltjában, amikor a kocsma koszos falára vetíti élete filmjét, hanem most is pont arra jár, az eltűnt idő nyomában, de most épp a másik nagyapja kertjében hajszolja a bozontos pulit, miközben a budi mellett gólyák kelepelnek, mert tavasz van. Béla már csaknem hanyatt esett merengései közben, hogy úgy végezze, mint Urbino doktor, de megfogta a tíz éves suttyó haját, egy mozdulattal kiemelte a filmből, maga mellé ültette, és a rend helyre is állott, amint eggyé olvadtak, mint avítt hősök rossz mesefilmekben.

Haladt hát tovább az ismeretlen magasságokba, mígnem talált egy ideális helyet, ahol három ág találkozott a feneke számára adva pihenő zugot, az egyik pedig hátának szolgált támaszul. Itt rendezkedett be, párnát hozott, hogy a fa ne törje fel a seggét, takarót a hideg ellen, kosarat kötéllel, amellyel az ellátmányát húzhatta fel, és egy csöngőt, amivel a fröccsök urának jelezhette, ha óhaja támadt. A kilátás, is ideális volt, a kocsma teteje fölött belátta az egész falut, szemközt még az ivó tévéjére is ránézhetett volna, ha akarja. De ilyen késztetései nem voltak egyáltalán.

A fröccsök ura megadóan vette tudomásul barátja újabb hóbortját, gondolta, pár óra múlva úgyis lemászik, és ebből derült ki, hogy mégsem ismeri igazán, fogalma sincs, mekkora elszánások vannak benne, ha akarja, és most igazán szerette volna az új létformát, hogy kiderítse, hol a rossebben is él valójában. Így kezdtek el lépegetni a napok, és Béla egyáltalán nem örült annak, amit a földtől elemelkedve tapasztalhatott.

A falu végén, ahol az út balra, a kukoricás felé fordult, ott állt egy bazi nagy kék plakát, és csak annyit lehetett olvasni rajta fölül: „Állítsuk meg Brüsszelt!”, alatta viszont naponta változtak a feliratok, annyiszor ragasztották át, hogy már egy kis domb keletkezett a papírcsíkokból. A sok forradalmár meg, aki ettől remélte a megváltást, egyáltalán nem vette észre buzgalma hiábavalóságát, mert nem láthatták, amint a falu apraja meg a nagyja le sem szarja az egészet, mert az idő és a tér teljesen másképp determinálja az életüket, ami folyamatból a kék plakátok olvasgatása teljesen kimarad.

Ugyanis a föntről jól meghatározható útvonalak minden házból más evilági célok felé vezettek, úgymint a templom, a vegyesbolt, a kocsma, olykor meg a községháza. Ettől csak a harsány műanyag dömperesek tértek el olykor, meg a traktoros legények, akik olajos hajukkal büszkén pöfögtek ki a földekre. A duplagyűrűsök, a szenvedő tekintetű melegítős fiatalasszonyok és a fogatlan nagypapák tartották katonás vonulásukban az örökös és megváltoztathatatlan rendet.

Ugyanígy az idő is egy ritmusra járt, reggel, délben és este meghatározva az útvonalak irányát, amitől az egész falu egy nagy hangyabolyhoz vált hasonlatossá, megmutatva a benne élők rovarszerű életét, amit csak néha szakított meg a rohadt templom hülye harangja, kibillentve a megszokott monoton ritmust. Meg a két közmunkás nem illett még a képbe, akik szinte szoborszerűen dülleszkedtek a gereblyéjükön a poros téren, emlékművet alkotva mintegy, amely a rendszer áldozatait dícséri.

Béla olykor késztetést érzett, hogy egy szál virágot tegyen a lábuk elé, de olyan jól berendezkedett a magasban, annyira flottul ment minden csöngőjének irányításával, hogy esze ágában sem volt megmozdulni, mert belátta, hogy ami alatta történik élet címen, az teljesen értelmetlen és kilátástalan dolog, még akkor is, ha a duplagyűrűsök kis kosárkáikban kaláccsal és sonkával a templomba indulnak szenteltetni, mert mindjárt itt a húsvét hazugsága, amikor az olajos hajúak kölnit locsolnak, a műanyag dömperesek szerencsétlen nyulakat hajkurásznak a fűben, a bádogbános pedig feltámadásról mesél a bamba híveknek.

De elmúlik majd ez is, hogy visszatérjen a hangyaszerű lét monotóniája. Így látta meg Béla, hogy az emberiség végleg menthetetlen, és amikor a kék plakátokon az átragasztások miatt növekvő domborulat szinte eltakarta az utat, hogy a traktorokkal úgy kellett kerülgetni, de még akkor sem néztek rá, nos, akkor Béla a rigók felé fordult teljes figyelemmel, akik megszokták már a furcsa madárijesztőt, és közvetlenül a füle mellett ordibáltak.

Itt várták, hogy megérjen a korai cseresznye, hogy aztán degeszre zabálhassák magukat, és ők voltak Béla órái is, mert észrevette, hogy pirkadat előtt hatvan perccel, pontosan hatvan perccel látnak neki a zajongásnak, és emiatt a remete megkedvelte őket, mert mindig ők adták a reményt, hogy hamarosan elmúlik az éjszaka kínja. Így történt azon a napon is, amikor Béla kalandja röhejes véget ért. A rigók nekikezdtek, nemsokára világosodni kezdett, és ahogyan az ég előbb sötétlilára, szürkére majd kékre változott, Bélában kinyílt a verseskötet, és nekilátott.

Fölállt meggondolatlanul, úgy mondta: – „Földtől eloldja az eget a hajnal…” Ekkor az egyik rigó épp a füle mellet látott neki dicsérni a teremtőt, amitől hősünk megijedt, megcsúszott, és a gravitáció dicstelen pattogásba kényszerítette, csak a legalsó ág állította meg. Ott feküdt hason, karjai, lábai himbálóztak, a fröccsök ura meg kilépett az udvarra kezében itallal, mert Béla még mindig szorongatta a csöngőjét, és éktelen zajt csapott. Ott lafogott, és amikor a kocsmáros leszedte az ágról, hogy biztonságba helyezze, ennyit hallott még: „Én könyöklök, és hallgatok…”

A szavaló csak ezután ájult el, a fröccsök ura így vonszolta be a kocsmába, nem tudta, és nem is akarta tudni mi történt, csak a székére ültette, életre pofozta, belediktált egy józanító vodkát, amikor a sekrestyés megrángatta a harang kötelét, és a búgás-kongás kitöltötte az ismert Univerzum minden szegletét, jelezve a hülyeség dicsőségét, És amikor a duplagyűrűsök raja a templom felé csoszogni indult, Béla lapozott egyet magában, és újra elkezdte: „ Le vagyok győzve, győzelem, ha van..” A kocsmáros belátta, hogy ennek soha nem lesz vége, aztán, midőn bejött egy olajos hajú, hagymaszagú traktoros, Béla a múlt tapasztalatai miatt azt hitte, hogy az Isten ugrott be egy felesre. – Szerbusz uram! – így kiáltott fel a deliráló, a traktoros meg keresztet vetett, és minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

Ettől a rádöbbenéstől észrevette azt is, úgy utazgathat az időben ide-oda, mint valami rossz villamoson, mert a múltja teljes volt már, a jelen nem érdekelte, a jövő pedig ott állt előtte a legteljesebb bizonyossággal, hogy bármikor lefordulhat a székről a koszos-terítős asztal mellől, örökre kezébe fagyott pohárral, amely majd összetörik a járólapon, miközben ő, arcán üdvözült mosollyal fogadja az angyalok harsonáját, akik egészen bizonyosan Satchmo képében járulnak majd eléje, hogy a világ végezetéig szolgálják őt trombitaszóval. Mert Isten azt is megsúgta neki, hogy az ő hatalma sem végtelen, és ismeretlen milliárd év múlva eljön a végítélet, de nem kénköves tűzzel, hanem a Nirvana megnyugtató és felfoghatatlan semmijével.

És megvizsgálta ekkor Istent, akinek születésekor még a nevét sem lehetett kimondani, nemhogy az arcába nézni, aztán szakálla is volt, majd üdvözült mosoly az arcán, homlokán pöttyel, meg száz karja, mint valami izzadósan forgolódós álomban, és ebből lehetett tudni, hogy vagy egy van belőle más-más álruhákban örökös farsangot ülve, vagy több millió vagy éppen egy sem. És Béla ekkor jött rá, hogy ötven évvel ezelőtt, amikor fizikai kínok közt hallgatta az akkori duplagyűrűsök vernyogását, iszonyata azért alakult ki, mert az anyja, a nagyanyja, és azok összes degenerált ősei egészen az evolúció kezdetéig nem azért félték az ismeretlent, mert valódi hatalma lett volna fölöttük, hanem, mert nem engedték meg nekik, hogy a magukban meglévőt megkeressék.

Ezeket a béklyókat akarták Bélára vetni klottgatyás korában, hogy báván bambuljon festett képeket a testetlenről, aki ott feszült a kereszten, és mégis körüllengte őt a duplagyűrűsök szerint, mégsem lehetett kézbe venni, mint a felfújható gumizsiráfot, aminek hintőpor szaga volt, és nem pállott doh, amely romlást és romlottságot mutató illatanyag a kölök Béla tudatában örök időkre úgy ragadt meg, mint Isten hónaljbűze. Ha megmosdott, akkor fenyő meg csillagszóró illata volt, de leginkább tömjén, amit akkor lehetett érezni, amikor temetéseken ómama, nagymama és a többi ősök megtértek hozzá, és mindenki zokogott a bámuló Béla körül, pedig, akik ott feküdtek előtte békén, csendben és megadva, már a keblén jártak állítólag jól megolajozott végtelen boldogságban.

Amikor Béla magában kutakodott, hogy mindennek utána járjon, arra jött rá, hogy nem a kocsma falára vetített képekkel kell keresnie, hiszen a múltja sehol sem volt, csak valahol a gyomra mélyén, hogy nem kell a bádogbános házának nyikorgó ajtaját föltépve a szenvedő elé járulnia kérdéseivel, mert az egy hűtelen és szavahihetetlen alak, aki arra sem képes, hogy egy nyüves választ adjon, hanem a bádogbánossal üzenget állítólag, hanem tutajra kell szállnia, kezével az óceán túlpartjára evezni, ahol egy lakatlan szigeten nem rigók füttye, hanem hülye páviánok rikoltozása közepette, a pálmafák alatt ücsörögve, félmeztelenül Tall Dutch Eggnogot szopogatva lehet diskurálni az Öreggel, és akkor meg kókusz illata lesz neki, mert nagy mókamester, erre most már rájött.

Meg szélhámos is, ezt is megtudta a második, harmadik koktél után, amit az Öreg is szopogatott, de csak annyit lehetett kihúzni belőle, hogy mindenkinek megvan a maga tutaja, és sokértelműen mosolygott, miközben Béla azt gondolta magában, na, elmész te a jó francba. És ekkor jött rá, hogy nem mindenható, még csak ezt a gondolatot sem volt képes kihüvelyezni hősünk lüktető agyából, hanem báván vigyorgott, és Béla rájött, nem bírja annyira a jófajta tropikus italokat, mint az ő fröccsök ura által kotyvasztott, kannás borokból képzett löttyökön nevelkedett gyomra, és ekkor Isten, tisztesség ne essék szólván, elhányta magát. Mint valami gejzír, tört elő belőle a fölösleg, ekkor okádás szaga lett, és csak kelet felé mutogatott, mert beszélni már nem bírt.

Béla hajóra szállt megint, majd szamárra ült, serpák vitték hideg, végtelen csúcsok közé, s mire odaért, az Öreg kijózanodva, megfürödve ücsörgött lótuszülésben, egészen világos volt körülötte, de egy rohadt szót nem ejtett el fennköltségében, csak körüllengte őt a lábszag, meg a füstölők édeskés illata. Szemét ki sem nyitva egy ajtó felé mutatott, amely mögött tolószékében fémes illatokat árasztva kókadt, félrebillent fejjel pedig Hawking bácsi vigyorgott, szája sem mozdult, és úgy mondta el helyette a gép agyának különös tartalmát, miszerint minden mindegy, mert ötmilliárd év múlva a Földet megvacsorálja a Nap, majd a még beláthatatlanabb jövőben minden anyag, minden Isten és az összes tévelygő lélek önmagába zuhan vissza, összesűrűsödve egy ponttá, aztán vagy kezdődik elölről minden, vagy sem. Vigyorgott, és tolókocsijával csikorogva elszáguldott. Égett gumiszag töltött be mindent.

– Mit gondolsz – fordult ocsúdva Béla a fröccsök urához – belőlem is lehet Isten? – A kocsmáros meg sem rebbent, úgy válaszolt. – Az hétszentség, Bélám. Az hétszentség. – És barátja elé tette a zsíros kenyeret, Béla orrát pedig betöltötte, átjárta, körbecirógatta a vöröshagyma semmivel össze nem keverhető édeskés illata. – Megvan! – Nyugtázta a felismerést Béla, és belegyalogolt a fénybe.

A kocsmáros megszokta már, hogy Béla jelenlétében különös dolgokat művel az idő, és akár a hinta, iramlik ide meg oda, de olyan még nem történt, hogy pár perc alatt négy évszak söpörjön át a falun úgy, hogy a jámbor lakosok semmit sem vesznek észre belőle. Most is, ahogyan a jégvirágok megjelentek az ablakokon, odakint a pelenkás-csapat dübörgött kantáros nadrágjában, az olajos hajú férjek atlétában álmodoztak el csámpás feleségeik mellől, és senki nem fázott. Nem is volt rá okuk, fecskék röpködtek a fejük fölött, és akár valami glória, egy szivárvány is megjelent a tavaszi zápor után odafönt.

A fröccsök ura észrevette, hogy a Bélában gomolygó bonyodalmaktól csak azok szenvednek, akikre csuklyás szeme pillantása vetül. Ahogyan már nem nézett a közmunkásokra, azok pólóban ácsorogtak izzadt homlokukat törölgetve, de a templom mellett, ahová a mágussá vált vendég pillantott éppen, föltűnt egy mamut, hogy lépteitől remegtek az ablakok, és, mielőtt begyalogolt volna az ivóba, hogy mindent cafatokká taposson, a kocsmáros remegő kézzel egy napszemüveget rántott elő a fiók mélyéből, és Béla szemére nyomta hirtelen, aki semmit sem értett, de azért tűrte. – Nem vagyok én Abadonna – Ennyit motyogott csupán.

Pedig az volt. A kocsmáros megszokta már barátjának elképesztő dolgait, ez azonban, hogy nézésével irányítani tudta az időt, annyira új volt, hogy megrémült tőle, mert rájött, hogy valami elképesztő módon, ahová Béla pillant, az történik, amire éppen gondol, vagy csak keresztülsuhan rajta. Imádkozott, hogy ne valamilyen kósza neutroncsillag jusson az eszébe, mert akkor agyonnyomja őket az iszonytató gravitáció, és egy pillanat alatt válnak hamuvá az elképesztő hőségben, úgy, hogy tőlük tíz méterre észre sem veszi a kataklizmát senki, még a sunyi bádogbános, sőt, a mindent tudó duplagyűrűsök sem.

Most pedig, hogy megfejtette a veszedelmet, azt is tudta, hogy a menekülésnek három útja mutatkozik: a megáldotton tartja a szemüveget, de ez bizonytalan kimenetelű dolog, esetleg Béla gondolatait szelíd tájakra tereli, vagy, ami a legbiztosabbnak tűnt, addig itatja barátját, amíg minden érzés, minden emlék és értelem ki nem hullik likacsos agyából, hogy végül szabadjára engedje ezt az elátkozott világot. Nem sokat tépelődött, egyszerre vetette be mindhárom fegyverét. Deci vodkát csúsztatott elé, közben pedig, mint valami varázsigét suttogta Béla fülébe: – Mindjárt jön a Mikulás.

Amikor pedig barátja a szájához emelte a poharat, óvatosan lehúzta róla a szemüveget. Abban a pillanatban szánjával csilingelve siklott át iszonytató iramban egy piros ruhás az asztalok között, ordítozott, hogy hohoho, de benne akadt a szó, mert a fröccsök ura visszatolta a szemüveget a vendég szemére, amitől a Mikulás egyszerűen elpárolgott. A kocsmáros felfedezte iszonytató hatalmát, és egyszerre meg is rémült tőle, mert most látta meg, hogy azt tesz, amit csak akar. – Igyál csak. – Így tartotta nyitva a menekülés útját, és bekapcsolta a tévét, de semmi nem történt.

A dobozban a szokásos módon böszme emberek beszéltek hülyeségeket a világról, miközben azt hitték, igazuk van. Béla a hang irányába nézett, de nem igazán látott a sötét üveg mögül, orrára csúsztatta a szemüveget, és ettől a tévében az emberek úgy pattantak szét, mint a buborékok. Már az egész doboz rezgett, recsegett, a fröccsök ura alig is bírta kikapcsolni, hogy föl ne robbanjon. Újabb adag vodkát csúsztatott az asztalra, és azon tűnődött nyüszögve, milyen emlékeket varázsoljon elő, hogy Béla nézésétől ne zuhanjon az ismeretlenbe ez az egész, rohadt, megveszekedett világ.

Azt látta, hogy a valósággal nem lehet szembesíteni, mert olyan indulatok gyűltek össze a barátjában, amelyek fölpörzsölnek mindent, ha rájuk szabadítja a nézését. Hirtelen ötlettől megáldva megint csak az életet mentő fiókjának mélyin matatott, és egy kifestő könyvet vett elő, amit a keresztfia félig-meddig már színbe borított. Ettől remélte, hogy Béla valami olyat delirál ide az ivóba, amitől nem kell behúzott nyakkal iszkolni, és nem is csalódott nagyon, de el kellett ámulnia. Béla belenézett a füzetbe, és máris rövidnadrágban ült az asztalnál, furcsa módon kocogtatva tejfogait a vodkás pohárhoz.

A mocskos pult mögött disznók röfögtek, az ablak alatt tehenek bőgtek, puli ugatott vadul, ahogyan Bélából előkúszott a gyerekkor, és a kocsmáros tehetetlen dühében olyat tett, amit soha, ráordított barátjára: – Igyál már, baszd meg! – És a vodkásüveget odacsapta az asztalra, öntötte a pohárba a feledés párlatát, de semmi sem változott. Amikor egy gólya kezdett kelepelni a szék mellett, a fröccsök ura erővel tolta vissza a napszemüveget barátjára, hogy legyen már vége, és hirtelen csönd lett így.

Olyan csönd, amiben nagyon fájt a templom harangja, mert látszott, hogy minden hiábavaló volt, hiszen Béla már olyan messzire jutott, ahonnan nagyon hosszú lesz a hazatérés. Hogy ebben segédkezzen, a kocsmáros úgy töltötte Bélába a vodkát, mint az élet vizét, és amikor azt hitte, mindent kimosott belőle, óvatosan lehúzta róla a szemüveget, hogy lássa, mennyi maradt meg benne a Földön eltöltött évtizedekből, és bár ne tette volna.

Belenézett barátja véreres szemeibe, amelyekből lassan megindult a könny. És ahogyan a patak elérte szájának szegletét, abban a pillanatban cunami szakította át a kocsma ajtaját, sodorta őket Béla fejének ismeretlen mélységei felé. Forogtak az áradatban, az egész ivó eresztékei ropogtak, s amikor beszippantotta őket a kanális, még azt is látták, hogy a közmunkások elképedve hallgatják a kocsmából kicsapó földöntúli zajokat, és amint takony-jégcsapjuk fölenged és cseperészik, gépiesen húzgálni kezdik a gereblét, mintha ez volna a világ egyedül üdvözítő rendje. De mindketten tudták, hogy nem így van.

Éppen idejében jött volna a józanság, mert a fröccsök urának sok volt mára a mutatványokból. Kint, a kásás havon merengett Béla fenekének szentséges köre, a közmunkások még mindig bambán bámulták a pocsolyát, a harang zúgása pedig visszaverődött a Béla feje köré települt glóriáról, és ide-oda pattogott az ivóban, mint valami rossz gumilabda. Cikázása közben eltört néhány poharat, hogy csak úgy fröcsögtek. De a doboz hangja nem a józanságot hozta el erre a megveszett vidékre, mert a nirvánát megjárt ember új bölcsességtől erőre kapva kocogtatta a poharát, mint valami lepusztult uralkodó.

Túl volt már az összes jón és rosszon, ezért mindent megengedhetett magának. A kocsmáros lemondóan legyintett, abban bízott, hogy barátja nem valami aljasságra használja frissen megszerzett földöntúli képességeit – bár ezt nem feltételezte róla -, abban is reménykedett, hogy nem fakaszt vizet a penészes falból, és nem szaporítja a zsíros kenyeret, bár ezt el tudta volna viselni. Hirtelen beléhasított, hogy amikor Béla alámerült a pocsolyába, valami féregjáratot lelhetett meg, utat törve egy párhuzamos univerzumba, és az, aki ide materializálódott neki, valami idegen létforma.

– Azért ember vagy, ugye? – Ezt a félénk kérdést tette fel, amikor elébe csúsztatta a fröccsöt, de csak egy értékelhetetlen mondatot kapott feleletül. – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – A fröccsök ura megnyugodott ettől a kijelentéstől, hiszen csakis Béla volt képes arra, hogy álomvilágából hajdanvolt olvasmányainak cafatait előszedje, és látszólag minden értelem nélkül közölje a rajta kívül eső világegyetemmel. Viszont, amikor rájött, hogy barátja épp Melchiadest alakítja, és még egy szakadt kalap is megjelent a fején, a testét pedig moszatok lepték el, máris kétségbe esett.

Az a veszély fenyegetett, hogy Béla teljesen elsüpped egy másik világban, és a végén még ugyanúgy szélvihar söpri el ezt a nyomorult falut, mint Macondót, amelynek pálmái alatt a vendég éppen ücsörgött. A fröccsök ura odacsoszogott a tévéhez, fölhangosította, hogy barátját valahogyan visszacibálja az óceán innenső partjára, de semmire sem ment, a doboz elnémult. Kilátástalan egy dolog volt ez, mert Béla emlékei és olvasmányai betöltötték az ivót, iszonyatos sebességgel keltek életre és porladtak el az alakok, hogy a kocsmában már térdig ért a hamu, és ennek csak egy módon lehetett véget vetni.

– Hagyd már abba! – Ezt kiáltotta a kocsmáros, vodkát öntött a vendég arcába, és egy iszonytató pofont kevert le neki. A glória eltűnt Béla feje fölül, a regényhősök hamvai zizegve a sarokba kúsztak, és ahogyan a padló megtisztult, Béla szeme is úgy kezdett világítani, azt mutatva, hogy visszatért beléje az élet, de ebben sem volt sok köszönet. – Mindjárt ádvent. – Ezt jelentette ki, és kiment a térre. A közmunkások leesett állal néztek hol a pocsolyára, hol meg a szellemalakra, és buzgón vetették a keresztet, ahogyan a duplagyűrűsök is, mert a Szentháromság szobrot meg beborította Szent Elmo tüze, hogy csak úgy szikrázott.

Az ég újra beborult, villámlott, és Béla tobozokat szedett össze, fenyőfákat nyúzott puszta kézzel, miközben ezt motyogta maga elé: hit, remény, öröm, szeretet. Senki nem tudta, mit akar mondani, csak a bádogbános fejtette meg, hogy az ádvent szimbolikáját sorolja katatón módon, és elcsodálkozott, hogy a hitetlen alak, aki annyi szomorúságot és bajt okozott neki, végre megtért, de tévedett. A kocsmáros jött rá, hogy ez az egész színház, amelyet, mint valami rossz bűvész, Béla iderittyentett, semmi egyebet nem szolgál, mint nyüszítő menekülést a valóság elől, amit csak egy módon lehet orvosolni, ha galádul leitatja.

Így is tett. És amikor Béla fenyőgallyakkal és tobozokkal megrakodva visszatért, feje körül újra hordozva a szentség gyűrűjét, lila meg rózsaszín gyertyákat követelt, hogy koszorút állítson elő, és újra regényalakokkal lett tömve az ivó, a fröccsök ura nem bírta tovább. Vodkát kevert a fröccsébe, és nézte, ahogyan barátja ujjai egyre nehezebben mozognak, a glória pedig foszladozik a homlokán, és amikor a harangszó sem pattant vissza róla, akkor nyugodott meg csupán. – Most már elleszünk. – Ezt motyogta, és csak arra ügyelt, hogy megfelelő dózisban maradjon meg Bélában a szesz.

Ne legyen túl sok, nehogy újra mindenféle mutatványokat adjon elő, és kevés se, hogy meglássa, hová is jutott. S bár a fröccsök ura szégyellte magát, mert úgy tűnt, valami ápolót játszik, aki patikamérlegen adagolja a beteg gyógyszerét, hogy ne kelljen kényszerzubbonyt adni rá, mégis tudta, ez az egyetlen módszer, ha barátja elméjének épségét, és a falu halmazállapotát meg akarja őrizni. Béla matatott a koszorúján, a duplagyűrűsök klopfoltak, a traktorosok berregtek, a műanyag dömperek dübörögtek, és fiatalasszonyok sóhajtoztak vég nélkül a fürdőszobákban. Béla ebből a nyomorból már semmit sem érzékelt a vodkától szedálva, a kocsmáros pedig irigyelte őt, és lobotómiáról kezdett ábrándozni, hogy elnyerhesse a tudatlanság vég nélküli boldogságát.

Ettől a felismeréstől rázuhant a magány, hogy majdnem összenyomta, és hiába sürgölődött körülötte a fröccsök ura, őt is csak mintegy tejüvegen keresztül látta, mintha szellem lett volna. Odakint is, az eső elállta után a Szentháromság szobor mellett a föld párát pöfékelt magából, beborítva a két közmunkást, akiknek csak a feje lógott ki az általános gomolygásból, és ők is bajban voltak, mert nem láttak le a lábukig, és így képtelenség volt dolgozniuk a koszlott gerebléjükkel.

Így tűnt el az egész falu egy álomvilágban, ahol minden lassú lett, és várta a föloldozó véget. Béla ekkor még nem andalodott el teljesen, valami Ray Charles idézet kóválygott a fejében, hogy „Amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált.” Kedve lett volna odamenni az internetes gépezethez, hogy ezt meghallgassa, de amint fölállt a székéről, a kocsma ablaka alatt elbicegett egy duplagyűrűs, kezében nagy fehér labdával, amit a nagyanyja még ezer évvel ezelőtt krizantémumnak nevezett, és akkor tudta meg, mi is van itt.

Hogy temetőbe kellene mennie malomkerényi koszorúkkal, százezer mécsessel, és szívében hamis bánatokkal. Ez viszont nem ment megrendelésre, különben is, a halottai állandóan ott kavarogtak a fejében, minden nap minden percében, és ezen semmiféle kommersz megszokás és díszlet nem segített. Akaratlanul is alámerült hát emlékeinek óceánjába, mert csak az életre tudott gondolni, és amint a halak és polipok elúsztak az arca elől, kisütött a Nap, hajnal volt, és éktelenül kukorékolt egy kakas.

Ekkor jött rá, hogy ötven évet utazott vissza az időben, és ott áll a nagyapja kertjében, ahol nem a halál émelyítő, édeskés szaga, hanem rózsák illata szállott, és nyár volt. Minden egy csapásra bugyogott elő tudatának lucskos és likacsos mélyeiből, és mégis tiszta fejjel nézett szét az elfolyó időben. Mint a moziban, széles vásznon jöttek elő a gyerekkor képei, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztak az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtak el egy doboz cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejük a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha.

Aztán az is fölrémlett ebben az alélós hangulatban, miért nem tudja elviselni a duplagyűrűsök templom-béli óbégatását. Eszébe jutott a nagyanyja és a haverjai, akit kiröhögtek, amikor a vénasszonyok valami iszonyú visítást műveltek előttük a hit nevében – mint most a duplagyűrűsök -, hörögve, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Látta, hogy semmi nem változott, és az idő körben forog.

Sikoltoztak a hajdanvolt vénasszonyok, fejükön furcsán billegő, világtól idegen kalapokkal, felkészülve az áldozás kívánta versenyfutásra, amikor áhító, sunyi és hazug képpel tátották fogatlan szájukat a szentség befogadására. És mindez megverve a józan, fiatal elme látásával ördögi röhögésre késztette a gyerek Bélát, amiért az anyja elfakanalazta, igaz, sírva és szüpögve, mert ezt kellett tennie, hogy megfeleljen az anyjának, tehát Béla nagyanyjának.

És eszébe jutott a nagyanyja anyja, a dédanyja, az apró öregasszony, aki, amikor Béla megismerte, már semmit sem értett a világból, és fennen olvasta az újságját, hogy Kádár János a körülbelül titkára lett. Felrémlett a múlt ködéből egy születésnap, az Ómamáé, ahol ott volt az egész elátkozott család, és akik már – Bélán kívül – mind a föld alatt voltak. Nyolcan egy sírban. A dédanyja, a dédapja, a nagyanyja és ennek két testvére, a Nenne meg a Pista bácsi, a nagyapja, az anyja és az apja. Ott hömbölögtek ezek együtt már az idők végezetéig.

Ekkor jött rá, hogy az ő életét a halál határozza meg, ritmikus sort alkotva, ahogyan egymás után hagyták itt és el. Egy nagy, folyamatos temetés lett az egész világ, lineárisan: Ómama, Pista bácsi, nagymama, két hét múlva nagypapa, Nenne, apa, anya. A dédapját nem ismerte már, viszont, amikor az anyja még élt, rákényszerítette, hogy a kórházi ágyon halva fekvő apjától elbúcsúzzon. Olyan sárga volt, mint a tök, és olyan nyirkosan hideg is, amint kényszeredetten puszival küldte el őt valahová, az ismeretlenbe.

És eszébe jutottak persze apjának szülei is, az apai nagyapa, aki valami mulatság után a fotelt képzelte klozettnak, és beleszart, magunk közt szólván, majd az Irent hívta, hogy pucolja ki őt a gyalázatából, és az Iren is halott volt hát, persze. És ez a nagyapja volt, aki, amikor kiterítve feküdt a koporsójában, a felesége megpaskolta a dobozt, és így búcsúzott: Te vagy aptya? Jóvan aptya. Két hét múlva ment az ura után. Béla, ahogyan mint a haldokló, lepörgette az egész rohadt életét, rájött, hogy a sorban senki sincs már előtte, azaz: ő következik.

Mindez nem kavarta fel különösebben, mert nem volt mit itt hagynia, hacsak nem a fröccsök urát, akit egyedül viselt el fenséges magányában. S míg a halottai már nem hatották meg, mert megszokta a hiányukat, most elpárásodó szemmel nézett a barátjára, akivel mégiscsak egy kaland volt az evilági élet, és most jött rá, hogy kár volt fölnőni. Szüpögött egyet, amire a kocsmáros fölkapta a fejét. – Mi az isten bajod van már megint? – Ezt szegezte neki, de Béla még őt sem engedte be lelkének mélységes bugyraiba.

– Sose halunk meg, férgek, istenek! – Ezt kurjantotta bele a világba, és inni akart megint. – Adj egy vodkát! – Ezt mondta ellentmondást nem tűrően, és amíg a kocsmáros csorgatta az italt, arra az elhatározásra jutott, hogy befűzi a filmet, és alaposan végignézi az egész redves életét eszmélésétől eddig a pillanatig, mert végtére meg akarta tudni, ki is ő, és hogyan lett azzá, ami. Ehhez pedig csak a nyirkos földben szuszogó halottak segíthették hozzá. Fölhörbölte az italt, és elindult a nagy utazásra. Kilenc perccel nyolc óra múlt éppen.

Béla tehát készülődött is, annak ellenére, hogy a nyarat végighegedülte, vagy másképpen szólva kevés volt a lazac a falu poros utcáin – mindegy is -, ezért nem szedett fel két mázsa zsírt előrelátóan, mégsem félt a felelőtlenségétől – vagy gondatlanságától, ez filozófiai gusztus kérdése -, hiszen ott volt neki az ivó, és annak összes lazaca fröccsök alakjában, túlélési készletként. Beköltözött tehát a kesztyű kisujjába, és azt gondolta, most, hogy túlvan már minden jón és rosszon, majd onnan nevet kifelé a világ ostobaságán, és bár ne lett volna ennyire felelőtlen. Mert aztán hirtelen arcul csapta az, ami elől vélekedése szerint sikerült jól elrejtőznie, a valóság.

Október tizennyolc volt már. Erre azért emlékezett ennyire tisztán álmai gőzei alól, mert ezen a napon halt meg az anyja valamikor, erre a dátumra pedig akkor is rámerengett, amikor néhány vodka után a saját születésének idejét sem tudta, sőt, azt sem, hogy ki is ő valójában. Ennek ellenére azért röhögött magában nagy gonoszul, mert az eső, amely ekkor már három éve esett, most vízszintes irányt vett, és Béla tudta, hogy a víz bevégzi azt, amire ő a puszta körmével nem volt képes, és végleg eltakarítja a kék plakátok mocskát, amelyekre az ég egy világon semmi szükség nem volt. Sohasem. És ekkor becsapott a ménkő, mert annak a rohadt tévének mindig mennie kellett, hogy az embernek még a kesztyű kisujjában se legyen szemernyi nyugta sem.

Nem létezett menedék. Béla épp nézegette magában nagy bölcsen a semmit, amikor hirtelen-váratlan meghallotta a hangot. – Most Brüsszel következik. – Vagy. – Most Brüsszelnek kell lépnie. – Nem volt világos a benne keletkező tornádó miatt, azonban biztossá vált, hiába merengett öreg, rövidlátó hangyaként abban a rohadt kesztyűben, ezek nem fogják békén hagyni. Ott, az asztal mellett permetezett az eső az arcába, amelyet kezei mögé temetett, és egy beteg bányaló elhaló horkantása hallatszott csupán az ujjak börtöne mögül. – Ennek soha nem lesz vége már, a kurva életbe. – Olyan halkan motyogta ezt, hogy a fröccsök ura alig is hallotta, hogy barátja fölébredt a téli álomból, már azelőtt, mielőtt elaludt volna.

Így kezdődött el újra az élet az ivóban. Ekkor az eső idebent hirtelen megállt, csak ott kint zuhogott tovább kilátástalanul a víz az Isten szakállából, vagy a bánatos pillái mögül, ahogyan siratta az alantiakat. Béla kinézett az ablakon túl a reménytelenségbe, és úgy érezte, megfojtja a világ. Mintha mi sem történt volna, a bádogános lopakodott, a duplagyűrűsök a fejükön nejlonzacskóval igyekeztek az úrhoz, a melegítős fiatalasszonyok és olajos hajú férjeik bambán igyekeztek a halál felé, bömbölő gyerekeik mellett, akik a szakadó esőben nem düböröghettek a műanyag dömperjeikkel, így alkotva egységes halmazt. – Ezek menthetetlenek. – Ezt állapította meg Béla, és hirtelen felébredt teljesen. Kibújt a kesztyű kisujjából, hogy azt figyelje, mi jöhet még, mi a rosseb ezen a Földön.

Innentől fogva tudományos módszerességgel bámulta azt a rohadt tévét, mert úgy vélte, ez valami kapocs a külvilághoz, amelyből talán a bölcsek köve is elnyerhető az igazságra nézvést, és bár ne tette volna. A fröccsök, és a dobozból folyó métely egyként járult hozzá ahhoz, hogy aztán végképp elveszítse a józanságát, ami így együtt – ha emlékezünk még rá – nem először fordult elő vele, sőt, mivel jól ismerjük őt, bátran mondhatjuk, hogy gyakorta. Így voltak ezek ketten, Béla és a világ. Közös ópiátjai egymásnak, amiből fakadón Bélából olykor egészen különös dolgok bugyogtak elő. – Weltschmerz. – Most épp ez szakadt ki belőle, de már hangosan, és a fröccsök ura bambán nézett rá, nem tudva, hogy az ördög, vagy a szentlélek szállta meg a barátját.

– Mit hadoválsz itt össze? – Kérdezte szívének teljes odafordulásával, mert ugyan sokat látott és tapasztalt férfiú volt, de ilyet még ő sem hallott Isten országának ebben a tyúkszaros szegletében. – Ez, kedvesem, a lélek viaskodása, amikor a benned meglévő idealizált világ összeütközésbe kerül azzal, amit amúgy odakint tapasztalsz, és emiatt a te szíved háborogni kezd, és meghasonlik. – Ezt a bölcsességet szedte elő tudata pókhálós rejtekéből Béla, és a kocsmáros azon gondolkodott el, hogy fröccsöt, vagy vodkát adjon ennek a prófétának – akinek hirtelen méteres fehér szakálla nőtt -, hogy visszanyerje a józanságát. – Csak figyelj! – Mondta Béla, aki vodkát kapott csupán elővigyázatosságból, hogy el ne veszítse az eszét teljesen és végleg.

Miután ezt fölhörbölte, és tényleg, szakálla azonmód eltűnt, ezért a kocsmáros azon gondolkozott, hogy módszerét szabadalmaztatja Wilkinson helyett, a hirtelen keletkezett bölcs pedig fejével a tévé felé intett, és valóban. Teljesen eszeveszettségek kezdtek el ömölni a dobozból. Először matematika óra volt benne, amiből kiderült, hogy a negyven százalék kilencvennyolc százaléka az egyenlő száz százalékkal. Béla a szalvétán osztott, szorzott, halmazokat és részhalmazokat állított föl és vetett össze, de sehogyan sem állt össze a képlet, de ezek, ott, a tévében csak mondták. – Na, ugye. – Jelentette ki Béla sokatmondón, és ekkor már a fröccsök urán volt a sor, hogy kinézzen az ablakon megkeresve az esze üszkös maradékait.

Ugyanazt látta, mint a barátja, azzal a különbséggel, hogy az odakint lézengő sakkfigurákat névről ismerte. Rózsika néni bicegett, és a szakadó esőben haladtában klopfolta a húst, és látta a Józsi gondolatait kiömleni a fejéből, amint a szomszéd nagyseggű feleségéről ábrándozik, és aminek hamarosan vasvillás küzdelem lesz a vége, látta a traktoros legényeket szombat esti táncmulatságokról álmodni, a süldő lányokat a körmüket reszelgetni, miközben csorgott az arcukon a vízözön, a műanyag dömpereseket visítani a tavasszal eljövendő búcsúban, tehát látta az egész nyomorult életüket, akiknek minden mindegy volt, és ugyanarra jutott, mint a barátja. – Ezek tényleg menthetetlenek. – Magának is töltött egy vodkát.

Béla pedig csak leste a tévét, amelyben még mindig migráncsoztak, harcoltak szüntelen, szakértettek tojásfejű emberek, alkotmányoztak meg visítottak doszt, hogy már negyvennyolc órája aludni sem lehetett tőle, mígnem elérkeztek a közelgő nagy-nagy ünnep előkészületeihez, amikor az volt a kérdés, hogy a duce-fejű ott lesz, vagy nem lesz ott, és előkerült a fütty, mint egyetlen lehetséges és hiteles forradalmi eszköz. Ez ment szünet nélkül. Béla a miheztartás végett azért még kért egy fröccsöt, és így az álmatlanságtól és maligánoktól egyként sújtva, valami szokatlan, éteri állapotba kerülve gyömöszölte a két ujját a szájába, hogy fölkeresse az ifjúságát, és még egyszer Csónakos legyen belőle a farakások tetején.

De egy árva hangot nem tudott előpréselni, pedig csak fújta, egyre csak fújta, hogy a homlokán kidagadtak az erek. – Adj egy sípot! – Most meg ezzel állt elő, és a fröccsök ura már semmit sem kérdezett, hanem benyúlt a varázsfiókjába, és előhúzott egyet. Béla azzal a lendülettel ment át a templomba, ahol a bádogbános szokás szerint hülyeségeket mesélt a reszkető fejű duplagyűrűsök okulására, és amint Bélát megcsapta az Isten dohos szaga, teljes erejével megfújta a sípját, hogy a falak is beleremegtek. A duplagyűrűsök sikkantottak, a bádogbános megmerevedett, és már tudta, hogy ezúttal rendőrség nem segíthet, mint legutóbb, mert most itt, helyben kell megküzdeni a gonosszal.

Intett a kántornak, aki belecsapott az orgonába, amitől a hangok irdatlan kakofóniája alakult ki, a megaherzek őskáosza úgymond, ahogyan a szentlélek és annak megrontója egymásnak feszültek. Minél inkább fújta Béla, annál jobban nyomta a kántor. A fröccsök ura hallotta, hogy baj van odaát, és azt is sejtette, miért. Átballagott, és szelíden barátja hóna alá nyúlt. – Gyere már, az istenért! – Bélában a maligánok és az alvatlanság miatt hatalmasan terült el a tehetetlenség, alig értek el a kocsmáig. Itt egy csapásra véget ért a forradalma, és amikor a duplagyűrűsök rázendítettek az „Édes Jézus légy velünk…” kezdetű örökzöldre, Bélából még kibuggyant tudatának utolsó iszapos maradéka. – Sub specie aeternitatis. – Ezt lehelte, és elájult. – Majd meg kell kérdeznem, mit akart mondani. – Gondolta a kocsmáros, és ebben a pillanatban elállt az eső.

Így feküdt ott Béla a sarokban, és a fröccsök ura úgy tartotta jónak, kielégítőnek, hogy ne zavarja meg őt bódulatában, és engedte őt élvezni a végtelent, mígcsak nem kellett újra nyitni a csehót, és akkor nem mutatott volna előkelően a sarkot szagláló férfiember. Viszont ő ott volt, és amint a kocsmáros eltávolította a nyugodalmas zónából, egyből bajok kerekedtek.

Mint a nyavaja, vagy a rosseb, meg az istennyila, úgy jöttek elő a bajok minden zugból, mire Béla fölkelt. Mert nem feledte el, hogy mitől ájult el, eszébe jutott a nagy kékség. Így fordult vissza a világ önmagába. Mert Béla azt is látta, hogy hiába látta ő meg az Urat egy szürkefarkúban, semmi, az égegyvilágon semmi nem változott.

Emberünk kinézett a légyszaros ablakon, és a téren ott legelésztek a két közmunkások, a templomnál sorba álltak a duplagyűrűsök, a kiskölkek meg hajtották a dömpereket – vagy motorokat, tökmindegy – a melegítőalsós nejek pedig hosszan néztek férjeik után, akik a vérüket dolgozták ki, hogy legyen madárlátta. Ezt látta Béla, meg a kékséget.

A kocsmáros egykedvűen nézegette a cimboráját, tudta, hogy kigyógyul ebből is. Ő általában kigyógyult mindenből, miután belehalt. Így zajlott az élet. Hősünk bölcs ember volt, tudta, hogy az életet a halálra ráadásul kapta, aztán megőrizte. És nem volt barátja se magának, se senkinek. A fröccsök ura azért megkérdezte tőle: – Te most mi a francot csinálsz? – Élek. Ennyi volt a válasz, és nem több.

Ami varázslat lengett esetleg röpke időkig, hirtelen elmúlt, elpárolgott, mintha történt volna valami érdemleges is egyáltalán a mosókonyhában, ezért az egész falu belemerevedett egy rajta kívül álló képregénybe, amelynek nincsen vége soha, mert az utolsó lap elveszett, amit vásott kölkek tépték ki, és labdáztak vele golyóvá gyúrva, pedig abban lapult a megváltás. A másfél hétig tartó lázáros álom odaveszett, és olyan élményeket hagyott maga után, mint a hányással, vérrel átitatott, halványan derengő, éjszakai, gyűrött filmkocka, amelyet értelemmé kell áthüvelyezni, ha élni akar az ember.

Zéró kimenetelű játszma volt, ami véget ért, nem akadt ember, akinek maradt volna belőle valami, egyetlen megélhető másodpercet sem találtak a zsebükben kotorászva. A kamaszok már nem óbégattak a Szentháromság szobornál, a gazdák nem nemzetiszínű pántlikával indultak a koszlott földet kaparászni hörgő gépeikkel, amelyek alig tudtak haladni a méteres porban. A pelenkások műanyag dömperjei nem dübörögtek, csak fölkavarták a sziket. Senki nem járt jól, mindenki annyira boldogtalan volt újra, mint amilyennek megszületett. Nem volt kegyelem, olyan volt a világ, mint újév kóválygó hajnalán, reménytelen és kilátástalan, mert nem volt csapat, aki miatt érdemes lett volna nemzeti színűre pingálni az egész Univerzumot.

Papírtrombiták hevertek minden kapualjban, néhányra már rászáradt a tehénlepény.

– A legenda oda. – Jelentette ki gonoszul a kocsmáros, fitogtatva versbéli tájékozottságát, de senki meg sem hallotta. Nem érdekelte őket, és fölösleges is volt ilyenekkel előhozakodni a csalódott egyszerűeknek, sőt, még Béla sem értékelte az előrángatott szavakat, mert mit lehetett volna tenni a négy nullás zuhogás után. Pedig az elvakultabbak már memorizálták az új héroszok névsorát, hogy Király…, és így tovább, az a veszély fenyegetett, hogy még Puskást is elfeledik. Ha valaki a városba indult, tucatnyi szürke mackógatyával kellett hazatérnie, mert mindenki ezt akart és követelt. Egyik nap a bádogbános reverendája alól is ilyen villant ki, amint cölibátust szegni iramlott, de ez még a diadalmas időkben történt.

Az eufória, amely megszállta a lelkeket, úgy illant tova, mintha film lett volna csupán, avítt mozi az élet küszöbén néhány pillanatig, amíg is a mi láblabdás fiaink elbúcsúztak az álmok színpadától. A labda leeresztett, és azt mondta élénk búcsúzással: pukkmukkfukk, és sziszegett. Ez a kín durrant hatalmasat a véres Hold alatt, nem az örömöktől röpdöső petárdák, nem az óvodás képzeletek, mert a falu nem volt alkalmas a futball nélküli életre, amit pedig annyira kívánt mégis. A kiáltozások visszapattantak a templom tornyáról, és kilátástalanul lebegtek a plébánia kéménye fölött értelmetlen betűhalmazt alkotva.

Így újra rátelepedett az egész szigetre – ami a falu volt az idő szalagján – a vég nélkül forgolódó izzadságos insomnia. Csak sötét folt maradt a „Minden nap meccs” táblából is, amelyet a fröccsök ura lekapirgált az ajtóról, hogy minden abban a bejáratott, végletekig kikotort mederben csorogjon tovább, mint mindig máskor is, úgyszólván örökkön, amikor semmi nem zavarta meg a pálinka-munka-fröccs szentháromságát, amely maga volt az élet, a mindent meghatározó ritmus.

Ez a bevett ütem természete volt már a szigetlakóknak, mert így élt az összes svájcisipkás apjuk, így ámította magát debillé az apjuk-apja, sőt, még az apjuk-apjának-apja korában is ezzel visongott tova minden élő és élettelen napjainak reménytelenségétől a vásott, karcos poharak mélyeire. Ez működött, ez hatott egyedül, mert ez volt a sors maga, amelyet alzheimer kóros csontsovány lovakkal ábrázoltak korábban festő emberek a vásznaikon. Az örökös ingást, mintha hátasok gerincén imbolyogtak volna, mert ez volt a nemzet veleje, letagadhatatlan szexepilje, ami itt ragadt még a sztyeppék idejéből.

Valami varázsszer lehetett a kocsmáros fröccseiben azonban, mert a falut megülte az örökös ébrenlét kínja, ami maga lett volna a való világ. Az álmatlanság áldásaival és egyben veszélyeivel viszont senki nem volt tisztában oly tudományos alapossággal, mint Béla. Ő valamikor régen, az idők torkolatánál Faithlesst üvöltetett a légyszaros ablakok mögött a sziget rökönyödésére, amelynek lakói nem tudták, mi lehet ez a pokoli lárma. Ám Béla kíváncsi volt arra, miről mond mesét neki katatón módon kántálva a kopasz néger, és hiába ütötték az ablakát meg az ajtaját, nem halkított le semmit, így a falura rátelepedett a rendszeridegen ritmus, ami zilálta a traktorosok lelkét, de ez már nagyon régen volt.

És, amikor rájött a titokra, magában köszönetet mondott az ismeretlen idegennek, mert segített neki megérteni, milyen erők tartják ébren folytonosan, holott mindent elkövetett, hogy ha kis időre is, de legalább néha elmenekülhessen maga elől a végtelenbe, amit azonban nem bírt fölfedezni sem a szénaboglyák alatt, sem mellettük, és mögöttük sem. Kikezdhetetlen egy massza volt a faluja, ahol a hátteret mindig gomolygó köd ülte meg, mert rossz volt a színpadtechnika, falsul működött az élet ugyanis és természetszerűleg.

Viszont a most kialakult lehorgadó állapot legnagyobb vesztesei a zsíros hajú, melegítős, süldő asszonyok voltak mégis, akik a dolgok ilyen drasztikus omlása után hiába állították gondosan a sarokba taknyos kölykeik műanyag dömperjeit, már soha nem várhatták a nemzeti diadaltól minden szemérmüket odahagyó uraikat, hogy azok göcsörtös ujjaikkal remegő combtövüket kaparásszák, eleget téve a rebegő pillák alatt rejtező kívánságoknak. Az álmok attól fogva hazudtak.

Falnak fordultak csupán a hímek, és a hitesek – akik maguk sem gondolták volna, hogy valaha erre vetemednek – imába igazították óhajtásaikat, hogy bár együgyű párjuk szeressen meg akármilyen más rugdosódó csapatot, hogy szurkoljon annak a hátralévő szűkös időben, és így térhessen vissza minden a hirtelen és szokatlan mederbe, amikor a férfiak futballbéli örömeiket a hitesi ágyban tették teljesen kerekké, ezzel csalva bamba álmot magukra, és örömöt hazudva persze minden egyes melegítő alsónak, és az otthonkáknak meg pláne.

De minden öröm forrása elveszett, elmúlt, eltűnt az idő könyörtelen tengerében, mert a fiúk kiestek. Már a bádogbános sem rimánkodott extra istenhívásokon, ami bajt nem csak az ifjabb arák, hanem a penészes duplagyűrűsök is megéreztek, mert kevesebb alkalmuk adódott csodás kornyikájukat eregetni. Nekik is maradt csak a hús klopfolása, ez azonban egyáltalán nem ért fel a templomi slágerek bódító ritmusával, az álmok sem egyformák, mint az kiderült a szűkös időkben.

Minden megváltozott, még a Nap öröme is alábbhagyott, már nem okádta magából a perzseletet, és a mi fiaink, akik a televízió tanúsága szerint a lábuk elé hevertették az egész Univerzumot, távoli tengerek vad habjain pihenték ki a fáradalmakat, azokat az embert próbáló küzdelmeket, amelyekkel megaranyozták a sokat szenvedett kis ország egyszerű szavazógépeinek életét, akik akárhogy is, de a véreik voltak.

Így zuhant vissza minden a varázsló kalapjába egy Hősök téri lehengerlő szeánsz után, amelyen utoljára még megmutatkozott, hogy vannak nekünk héroszaink, viszont ez az egész itt, az istállók alatt, a dudvás járólapok között semmit sem ér, mert a való élet az nem labda, nem a Himnusz kifordult szemmel való rikoltozása, hanem a vasvilla és a trágya embert próbáló és mellbe vágó szaga és vízhólyagja, szalonnával.

Ez az igazi hazánk minekünk, és Béla látta ezt, ha nem is örömökkel. Ekkor döntötte el, hogy önvizsgálatot tart, nyitott szemmel fog emlékezni és álmodni, hogy egyszerre lássa a múltat, a jelent és a jövendőt, amitől a megjózanodott parasztok teljesen hülyének nézték. A fröccsök ura azonban tudta, hogy messzi és régmúlt vidékeken jár, ott, ahol a maiak közül már senki nem lehetett vele. Tágra ásító szemekkel ingott a széken, markolászta a poharát, amelyből emlékeket szopott.

Szétnézett múltjában, amelyben előjöttek a gyerekkor képei a faluban töltött nyarakról. Ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztak az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtak el egy doboz cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejük a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent rezzenéstelenül elfedő falon, hogy megérthesse sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson.

Béla szemeit üresen a plafonra emelte, és ennek vásznán vonultak el előtte azok, akik miatt itt lehetett, itt kellett lennie. Dédanyja, aki szerint Kádár újra a körülbelül titkára lett, ezt olvasta ókuláréjában a méteres dunna alatt, a nagyanyja, aki megkeserítette a gyerekkorát, mert mindent hányásig meg kellett enni nála, az ő férje, az anyai nagyapa, a kánortanító, aki méterrúddal nevelte tisztességre, ha a forró spaheltre pisált gőzöket vizsgálni. Nagyanyja nővére, a Nenne, aki annyira meghülyült, mire a városba került, hogy miközben a gázkonvektor mellett ült, amit az előbb gyújtott be, annak örült, hogy máma jól befűtöttek, aztán az ő bátyja, a kacska lábú Pista bácsi termeket betöltő hangjával.

Már alig is fértek el a plafonon, amikor az egyik pókháló mögül előbújt az apai nagyatya, aki vénségében a fotelba szart, a számolatlan nagynénik, nagybácsik meg unokatestvérek: Rózsi, Pista, Terus, Józsi, Laci, Irén, Béla, Erzsó, Miklós, Csaba, Erzsi, Iboly meg a többi vég nélkül, már csak a Hakapeszi majom hiányzott a komplett idillhez, hogy Zsebtévé legyen az egész elcseszett világ. Özönlöttek a plafonon a holtak, az anyja a törött combcsontjával, az apja a levágott lábával, egy freskó voltak már, és, amikor Béla szeméből szivárogni kezdett a sós lé, mindenki lezuhant és elporladt, mintha véget ért volna Woland professzor bálja.

Arra riadt, hogy a fröccsök ura mellette ül, a hátát lapogatja, és fogalma sincs arról, ő merre járt, és honnan jött vissza. Alkonyodott már, és a közben eltelt száz év alatt a faluból eltűnt a por, a templom harangja újra földi idő szerint kongott, a melegítős fiatalasszonyok újra szembenéztek a maguk cölibátusával, a friss fattyak újra teljes gázt adtak műanyag motorjaiknak, és minden úgy nézett ki, mintha normális lett volna a világ.

Béla tudta, hogy nincs így, de ezt most nem mesélte el a barátjának. Magába döntött még pár vodkát, hogy tiszta maradjon a feje, és ennyit mondott: – Na, én megyek. – Hóna alá csapta az álmatlanságát, hazaindult, hogy szembe nézzen a plafonról aláhulló démonaival, és végre kiderítse, ki is ő, és hogyan vált azzá, aki.

Az ismeretlen lénnyé, hömbölögve épp itt, a Tejút peremén, a Naprendszerben egy Föld nevű bolygón, Európában, Magyarországon, és ebben a koszlott faluban, amely egész kóceráj együtt valami irgalmatlan sebességgel száguld a jéghideg, ismeretlen űrben valahová, amit fölfogni sem lehet. – Futball. – Motyogta maga elé, mert már dolgozott benne a vodka. – Futball. – Mondta még egyszer, és röhögött. Vánszorgott, hogy benépesítse a plafonját, mert rengeteg kérdése volt még, amit az élőknek soha nem tett fel, de a mészgalacsinoknak nekiszegezni már volt mersze. Ilyen megfontolásokkal zuhant hanyatt az ágyában, és nem tudott elaludni most sem.

Mi van? – Vált bőbeszédűbbé, s egyúttal igen érdeklődővé Béla véreres szemeit a pultosra szegezve. – Kaptam két jegyet a románmagyarra, az évszázad meccse lesz állítólag, nagy buli. – Igyekezett eloszlatni a ködöket hősünk fejéből a fröccsök ura, ami valljuk be, nehézkesen ment. Béla üresen bámult rá. A fröccsök ura, aki maga sem volt a szavak embere, megunta a dolgot, belátta, hogy ez az ember már csak a tévéből ért meg akármit is. Pöccentett egyet a távirányítón, és fejével a készülék felé bökött.

A varázsdobozban igen komoly úriemberek ültek okosnak tűnő ábrázattal, és esélyeket latolgattak. Szóba került, hogy a középcsatár tegnap nagyot fingott, így minden bizonnyal gólt szerez, a középhátvéd meg lelki válságban van, így potenciális veszélyt jelent a nemzet büszkeségeire. Nem kéne beállítani, de ez a hülye megteszi. Nem így mondták, de erre gondoltak, amikor bírálták a kapitányt, akit alig is ismertek, de elég volt annyi: nem magyar. Idegen, már majdnem bevándorló.

Ez ment már hetek óta, és a fröccsök ura mindent tudott, mert vendégek nélküli óráiban ő is csak a dobozt bámulta. Sőt, néha még a kocsmában álló netes gépre is ráment, és látta, hogy a nemzet sportlapjának honlapja visszaszámláló órát üzemeltet a nagy eseményig, amin könyörtelenül pörögtek a másodpercek, ezen kívül meg minden napra jutott nem is egy írás a nagy eseményről. Cukkolták a népeket, és ezt a kocsmáros látta is. Ez keltette föl az érdeklődését.

Igazából ő vette a jegyeket, de ezt el nem árulta volna, és kettőt azért, mert neki sem volt senkije, és a maga módján szerette ezt a szerencsétlent, aki most épp itt ült előtte. Tudta, hogy elmegy vele, csak kézen kell fogni. – Na, megyünk? – Kérdezte ismét. Béla ingatta a fejét, még mindig nem volt teljesen világos, hová és miért akarják őt elcipelni, de indult volna, hiszen az emlékezetes plázás kirándulás óta ki sem húzta a lábát a faluból.

Akkor menjünk, baszdmeg. – Ekképp sommázta döntését, amely megvilágosodás után már csak a nagy nap eljövetelét kellett várni, amikor buszra szállhatnak meghódítani a nagy, kerek világot. Béla izgult kicsinyt, hiszen amint fölfogta, meccsre, következésképp emberek közé kellett mennie, és jól ismerhetjük hősünket, ez nem az ő műfaja. A kíváncsiság azonban hatalmasabb volt a félelemnél, bár ha így visszanézzük a történéseket, a mesélő inkább azt javasolta volna, ne keljen útra, és mégis megtette.

Robogott a busz velük, szembe jöttek a kukoricák meg a napraforgók, csakhogynem megszédült tőle hősünk, meg persze a reggeli beöntésektől, de ez most épp mellékszál. Unalmasak voltak a percek, amikor hirtelen, váratlan másfajta elegy közeledett szemből, és egyszer csak kitűnt, hogy ezek bizony emberek. – A rosseb. – Kapta föl fejét Béla, aztán kérdőn nézett a fröccsök urára, de a mindig tájékozott eminensnek sem volt fogalma arról, mi történik itt, és így egyáltalában mi történik az országban. Bambán bámultak.

Fura egy helyzet volt, azt hitték, szüreti felvonulás, de ahhoz sokan voltak, meg gyerekek is velük. Nem állt össze a kép, de mindent feledtek, amikor begördültek a nagyvárosba, ahol olyan élet zajlott, hogy mindketten beleszédültek, ahogyan a metró mozgólépcsőjébe is. Itt Béla majdnem orra bukott, de megúszta, viszont innentől tényleg álomvilágban élt. Különös hangja volt ennek a vonatnak a föld alatt, és különös lények lakták. Zászlóba burkolózva ordítoztak.

A stadion az valami csoda volt. Vettek szotyit, amit majd pökködni lehet úriasan, nagy nehezen elvergődtek a helyükig, és ámultak két órán át. Csak azt nem értették, hogy a himnuszok alatt miért fütyöltek egyszer, és miért fordítottak hátat a másik alkalommal. Meg hogy miért ütötték egymást az emberek, de úgy, hogy a rendőröknek kellet szétszedni őket. Álomszerű volt az egész a nagy hangzavarral, és mindebbe úgy belefeledkeztek, hogy azon kapták magukat, véget ért a meccs, és ideje menni, ha el akarják érni az utolsó buszt. Itt kezdődött a pokol maga.

Gyanútlanul, meg persze szótlanul indultak el, amikor ordítozást, lángokat, füstöt láttak, s bár nem akartak arra menni, hirtelen belekeveredtek egy őrjöngő masszába. Magukból kikelt emberforma tünemények a Baross teret üvöltötték, hogy ott nyakaznának, rendőrök érkeztek teljes felszerelésben pajzsokkal, hőseink az életüket féltették. Mindenféle geci migránsokról, szar rendőrökről üvöltöztek a jótét lelkek, és nem lehetett tudni, mi bajuk, mi van. – Inferno. – Ezt ordította a fröccsök ura, de Béla alig hallotta, meg föl sem fogta volna, ezt valljuk be férfiasan. Aztán egy pukkanás hallatszott, és ettől Béla megadta magát. Tüzes ménkű égette a szemét, csípte a torkát, nem kapott levegőt, és a földre rogyott. – A kurva életbe. – Ezt ordította bele a kies éjszakába, miközben taknya, nyála összefolyt, nem tudta, hol van, és azt sem, hogyan került oda.