A traktoristáknak elmúlt a dologidő, minden learatva, fölszántva, bevetve, minden barack eltéve, így a bánatos szeműek is csak nézték az időt, és a dömperek is, a gyerekek dömperei sem surrogtak a flaszteron, a duplagyűrűsök, a protkósok pedig voltak mint mindig, és lesznek, ahogyan örökké. Mindig temetnek, de jön a következő, ahogyan az olajos hajú traktoristából egy csapásra protkós válik minden átmenet nélkül, a bánatos szeműből meg duplagyűrűs, amint eltemeti az előbb még olajos hajú urát, foltos melegítőjét műanyag, virágos otthonkára cseréli, vagy csak toldja fölé, és a dömperes kiskölök már ül a traktoron, és nem a flaszter surrog, hanem az eke csörög. Így forog körben az idő, amiben mindig minden ugyanaz és más mégis. Viszont a macska örök. Macska mindig van, s hogy állandó-e, esetleg másik-új, senki se tudja.

Béla viszont igen. Ahogyan sétáltak kézen fogva, merengve a világ ostobaságán, a behemótság és cirmos lét közt imbolyogva, túl jón és rosszon, a macska, hogy elkerüljék a dúlás – mit a napraforgócsata okozott – helyreállítási munkálatait lélekben és küllemben, bájban és bűbájban, a jótét lélek megint csak annyit mondott, ájn, cváj, dráj, és minden helyre állott, csak eltűnt fél nap az emberek fejiből. Azt kezdték beszélni, hogy ufó járt itt, csak az lehetett, hogy ilyen üres a fejük meg az életük. Azok szipolyozták ki, és nem a bádogbános, aki meghallva a szóbeszédet, hogy földöntúliakat képzelnek Jézus helyibe, félreverette a harangot megint, mintha árvíz volna, vagy jönne a kutyafejű tatár, és kiszögezte a templom ajtajára mint űrkori Luther, hogy ufók márpedig nincsenek, boszorkányok ellenben igen.

Pontokba szedte a bizonyítékait, hogy a Föld lapos, rajta állunk mi, fölöttünk az Isten, alattunk a Sátán, de már fejjel lefelé, azért is gonosz. A határon túl kezdődik a semmi, abban nyugszik el a Nap, el is vész a tüze neki, mert a gonosz kiszíja, és lesz belőle sápadt Hold. De, amikor senki nem figyel, Isten kiszidolozza nekünk, hogy ragyogjon megint, a fiúisten meg föllöki az égre, mint valami atléta, a szentlélek pedig mosolyog benne, a szelek az ő lehelete, és bánata az eső. De hiába volt minden, merthogy senki nem emlékezett, mi történt abban a pár órában, ami elveszett, mindenki úgy vélte, elrabolták őket, megvizsgálták, fájt is a segge mindenkinek tőle, és borzongott az összes traktorista és duplagyűrűs, hogy olyan kalandjuk volt, hogy ihajj, viszont semmit sem tudnak róla.

Ez bánatot okozott, szomorúságokat, hogy valami gyönyörű elveszett, bár azt sem tudták, megvolt-e egyáltalán. Úgy vágytak rá, mint valami álombéli lányra – vagy fiúra gusztus szerint -, és olyan sóhajtozásokkal lett tele a falu, hogy a zsanérok beleremegtek, a templom tornya lekonyult, és megremegtek a csillagok. A macska ekkor, hogy megmutassa Behemót-létének szívbéli jóságát, beterelt mindenkit az ivóba, hogy előadás lesz. És úgyannyira vágyták az életet mind az összes falubéliek, hogy fel sem tűnt nekik, eszükbe nem ötlött, hogy egy macska dirigál nekik, csak nézték nyálcsorgatva, ahogyan a macska megint csak csettint, hogy ájn, cváj, dráj, és a kocsma falán filmként, akárha autósmozi, peregni kezd az egész szaros életük. Szájtátva álltak, és fel-, felkiabáltak.

Látták, ahogyan puccba vágja magát mind az összes, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök, a protkósok és a bánatos szeműek. Ahogyan illegetik magukat a tükör előtt, kenik a pomádét és fújják az illatot, mert tetszeni akarnak, s látszott, ahogyan isznak-vedelnek, táncolnak meg énekelnek, folyik róluk az izzadság, igézetek gyúlnak a szemekben, elvész belőlük a fény és beleköltözik az ösztön, s látták, ahogyan eltátja a száját az egyik, hogy a foga helyén a gyomrába látni le, és ordítja, hogy migráncs. És látták azt is, ahogyan folyamként hömpölyögnek az úton. s elérve a napraforgóföldet, hogyan kaszabolják aztán mindet, ütik, vágják szívük minden keserűségével, s rogynak aztán le kimerülve. Elképedve nézték, a bádogbános annyit mondott, na, ugye. De senkinek föl sem tűnt, hogy mindezt a kocsma falán látták, és egy macska mutatta nekik.

Esik. Ezt állapították meg konokon és tántoríthatatlanul, holott, mire Béla kiért a sírokhoz, a köztük lévő szűk ösvényeken már bömbölve iramlott az ár, ott maradt sárga leveleket és suttyó hangyákat sodorva magával, és a szél is feltámadt. Nem is csillapult aztán hosszú heteken át. Béla nem vitt magával virágot, nem vitt semmit sem, mert meg volt győződve arról, nem ő tartozik a halottaknak, sokkal inkább azoknak van elszámolni valójuk vele szemben, válaszokat kell adniuk, miért és hogyan tették ezt vele, hogy míg a többi tünemény a tavaszt köszönti óbégatva, őt meg ide vonszolta a lába merengni.

Hogy itt áll a megbolondult világban, és bár mára arra hajlik, hogy odaheveredjen a többi marionett mellé, tehát elmúlónak érzi magát, mégsem ért semmit abból, ami eddigi egyre hosszabbnak tűnő élete során történt vele, sub specie aeternitatis, azaz az örökkévalóság módján. Ott állt a kókadozó fenyőfa alatt, amely mindig tűlevelekkel árasztotta el a sírt, és nem is lehetett ellene tenni semmit, így lassan már dombot épített a márványon. Ott állt hát, és melankolikus hangulatba süppedt, mint leföstött gondolataiból – sub specie…, Istenem – is kitetszik. Ezeket az emelkedettségeket már régen szívta magába, és a legváratlanabb pillanatokban bugyogtak elő belőle.

Az eső nem hagyta magát. Béla rájött, hogy badarság volt idejönnie, merenghet a kövek mellett, választ akkor sem kap mást, mintha a kocsmában, a megszokott helyén révedezne, sőt, az is kiderült, hogy itt sem gondol sokkal többet azokra, akik most épp a lábai előtt hevertek végleg élettelenül már évek óta, mert egyfolytában rájuk gondol. Álmatlanságban forgolódva, a falu utcáin bóklászva, részegen és józanul. Mindig. Ez a felismerés azonnal el is taszította a sírjától, és dühös lett a halottaira, mint akkor, amikor itt hagyták magára sorban. Pörölt egyet velük, és visszaindult.

A túra nehézségekbe ütközött. Bár csak cseperészett, mégis, amerre Béla járt, felfúvódott teheneket sodort magával a tomboló víz, az utat szaggatta, míg a túloldalon esernyő alatt mosolyogtak az egyszerű lelkek, a tejfogas utódok vigyorogva toszogatták magukat tova mindenféle műanyag eszközökön, a duplagyűrűsök akadály nélkül iszkoltak a templomba, és a sompolygó macskák fekete szőre sem lett nedves. Bélában megint megfordultak hajdanvolt olvasmányai, és azt hitte, a Patriarsije Prudin iszkol, s ahogyan az árvíz elől lihegve a kocsmába fordult, még látta, ahogyan Korovjov és a Behemót röhög rajta egy szivárvány alatt a túloldalon.

Amint az ivóba lépett, tócsa keletkezett a lába alatt, és a kocsmáros nem tudta, mitől. Kint alig is esett, szemerkélt csupán. – Izzadsz, mint a ló. – Így fogadta a fröccsök ura a barátját, aki a külvilág felé mutatott, igazolni óhajtva, hogy nem, csak az eső ömlik. Mégsem jutottak egyezségre, mert az a különös és teljesen szokatlan helyzet állott elő, hogy teljesen mást láttak, holott ugyanazt nézték. Béla reszketett, fáztak a csontjai, és forralt bort óhajtott, amitől a kocsmáros ámult ugyan, de nem nagyon. Megszokta már a váratlan fordulatokat. – Aztán mindjárt jön a Télapó. – Ezt vetette oda foghegyről és tréfának gondolva, de a barátja meg sem hallotta az élcet.

Nagyon messze járt már. A fröccsök ura bort töltött egy csészébe, cukrozta, fahéjazta, szegfűszegezte, aztán a kávégéppel sziszegve gőzölte fel, úgy imbolygatta az asztalra, amely mellett Béla különös szemekkel ücsörgött. A kocsmáros már ismerte ezt. Letette a bögrét, amiből gőzök szálltak fel, és amikor odakint végleg elállt az eső, Béla orrcimpája megremegett, mert érezte, látta, hogy jön az ár, ami leteríti. Tél lett hirtelen, hatalmas hó, és a nagybátyja Pannónia motorral érkezett, mint Mikulás, aztán gyantaszag és fenyőillat szállt fel a borból, mert karácsony volt és zakatoló villanyvonat.

A fröccsök ura a pult mögé húzódott a fátyolos tekintet elől, amely nem volt e világra való, s ahogyan a bor pöfögött, úgy keltek életre a halottak sorban. Nyár lett, gólyák kelepeltek a falusi iskola udvarán, jeges tél, amitől kopogósra fagyott az udvarra terített ruha, eközben nagyapa a hatalmas orrlikaival ült a fotelben, amibe belepiszkított önkéntelen, és üvöltött, hogy Irén! Irén! Béla az izzó sparheltre pisált, amitől szintén gőzök emelkedtek fel, de nem fahéj illatúak, ezért méterrúddal püfölte őt a nagyapja, kakasok kukorékoltak, békák roppantak ketté a szarvasbogár szorításától, tyúkgombát szedtek a megszáradt tehénlepény alól, és nagyapa meghalt, aztán nagyanya meghalt, apu lábát levágták, és anyu combcsontja is eltört. Mindent elöntött a víz, az összes reggelt és estét.

Eltelt száz év, mire Béla fölnézett. Még bele sem ivott a borába, kint vigasztalanul zuhogott, holott a fröccsök ura hunyorgott, mert a szemébe tűzött a nap. – Te vagy, Azazello? – Ezt kérdezte Béla, és a kocsmáros nem tudta, most épp merre utazhat. Valahogyan vissza akarta hozni a barátját erre a világra, ezért fölhangosította a tévét, ami használni szokott. – Ellenállni Brüsszelnek. – Ilyenek jöttek elő a dobozból, ami szöveg annyira meseszerű volt, hogy már valóságosnak tűnt. – A rosseb. – Ennyit mondott Béla, és a szemén látszott, hogy nagyon messziről jött vissza. A fröccsök ura esélytelennek tartotta, hogy megtudja, hová menekült a reménytelenségből, de a biztonság kedvéért szódát sprickolt a borba, így hajtva barátja álmait a valóság igájába. – Élni kell, bassza meg! – Ezt gondolta, de nem mondta ki hangosan.