Mert különös dolog a kajla emberi lélek, hogy hogyan esik szerelembe. Én például családilag predesztinált voltam a Fradira, és néztem is a Kékesen, de a rezgés elmúlt, tovasuhant, mint az első, ábrándos romantika, aztán ezek meg jöttek, ezek a katalánok. Nem villámcsapásosan és első látásra, hanem mondhatni úgy, olyan alapos ismerkedés, együttélés után, és már régen, Cruyff körül és Ronaldinho előtt, most meg pláne, mert nem lehet a szívnek parancsolni egyáltalán, ilyen csalfa az.

Viszont, mivel az ember NER-lakos, az is önmagából fakad, eleve elrendelt szinte, hogy máma meg, amikor az alattvaló a Barcelonáról ábrándol és mesél, nem Messivel foglalkozik, sem a kapafogú Suarezzel. És még csak nem is a Camp Nout fösti le szavakkal, vagy a Montjuicot, esetleg a Santa Eulália-katedrálist, mert a Sagrada Familiát úgysem lehet. Hogy szóval, ez ünnepi alkalommal, amikor szívem választottjáról irkálok, a mese mégsem róla szól, hanem Orbán Viktor anyukájáról illetlen felgondolásokkal.

Mert ilyen ez a NER, benne az élet csak káprázat, tűz imbolygatta árnykép a barlang falán, semmi sem igaz teljesen, illetve az egész egy ótvar hazugság. Az van, gyerekek, hogy most már, midőn a fülem lekonyul és a fogaim is lazulnak, továbbá reszket a térgyem kalácsa, egyszóval iramlok az ősök felé, oly kedves volt a szívemnek és a testemnek, midőn hosszú őszi estéken mint valaha a Kékesen a Fradit, úgy most a Philipsen a Barcát lehetett nekem nézegetni. Viszont most már nem.

Az úgy történt, ott kezdődött, hogy a parókakészítő, ez az Andy megkapta hozományba vagy jussba a kaszinókat, vele a TV2-őt csurig migráncsos reklámmal, és ebből a kettőből – meg még ki tudja miből nem – annyi pénze lett a szivarosnak, hogy csinált egy Spiler TV-t is, amely a sportot óhajtja hazafias nevelésre használni. Olyan cserkész-óvodásosan, mivelhogy a tévé ezeknél arra való, hogy uszítsák a bávatag népeket, ilyképp csesznek arra, mit kíván a magyar nemzet.

A magyar nemzet a sporttal foglalkozó tévétől azt kívánja, mivel ez a Spiler erőnek erejével megszerezte a La Liga – a spanyol láblabda bajnokság – közvetítési jogait, hogy akkor nézhesse, ellenben ezt a Spilert sehol fogni nem lehet. Mint egy hasonképp fölhorgadó honfitársam malíciózusan fogalmazott, maximum a Vajna Timike budorájában, sehol máshol. Úgyhogy épp forradalmi a hangulat, olyas felhangokkal, mint a netadó idején. Úgy látszik, ilyesmivel igen, éhező családok képeivel nem lehet kihozni a béketűrésből a NER lakosait, ami megint csak megfontolandó jelenség.

Viszont ez a Spiler TV nem bír megegyezni egy szolgáltatóval sem, hogy vegye be a kínálatába. Se Telekom, se UPC, semmi. A Spiler TV a NER-ben nem látható, se a Messi tehát és a kapafogú Suarez. Odavannak az őszi estéim, és rengeteg magyar családapáé is. Ezt azért mondtam így mellékszálként, mert mindenki meghülyült a családok éve alatt, és a kedvenc tusfürdőm sem úgy ajánlgatja magát, hogy férfiaknak, hanem az a neve, hogy Apu. Szinglik nem fürödhetnek vele, őrület. De ez csak mellékszál a Barcához képest.

Mert egy normális világban ez úgy zajlana, hogy egy sportcsatorna megpróbál minél több szolgáltatóval megegyezni, hogy minél több emberhez eljusson a műsora. Ez azért volna jó neki, mert a hirdető sokkal inkább hajlandó olyan sportesemény közben hirdetni, amit milliónyian látnak, szemben az olyannal, amit csak húszezer mókus. De ez nem normális világ, mint az tudvalévő. Ha ugyanis egy TV-csatorna akkor is megkapja a pénzt, ha a rosseb se hirdet náluk, mert senki sem nézi az adásokat, akkor ne csodálkozzunk, ha ez a csatorna nem törekszik megegyezésre.

Hogy így kicsesznek a férfinépekkel, annak az oka és indoka nem ismeretes. Feltehetnők, hogy így próbálják a nemzeti fodball felé terelni a figyelmet a ló nincs, szamár is jó alapon, ez azonban nem valószínű. Sokkal inkább, hogy a NER eszenciája böffent elő, a mindent bekebelezés, hogy az övé legyen, aztán a többi meg le van szarva. Ez lehet, csak ez öngól. Pár százezer emberrel kicsesztek megint, s ha most emiatt nem mennek az utcára (nem mennek), négy év múlva akkor is rájuk szavaznak.

Ez a titok, a NER vajákossága, hogy egyenként kúrnak ki mindenkivel, szinte már nincs olyan réteg, amelybe bele ne gyalogoltak volna, s ha összeadjuk a csalódott egyeseket, az jön ki, hogy tömegben meg imádják ezt az egészet. Ez pedig vagy ördöngősség, vagy pedig csalás. Más megfejtés nincsen, és ebbe legalább annyira bele lehet őrülni, mint a Barca meccsek hiányába. És mégis, hiába mondja az ember, hogy Orbán anyukája illetlen módban, minden marad a régiben. Sőt, egyre retkesebb.

Ráadásul kijelentette, hogy ő katalán, de nem tudta, mit tesz. Másnap megjelent Madridban, a válogatott főhadiszállásán, ahol edzett volna, viszont ott az emberekből előbújt az állat.

Botrányba fulladt a foglalkozás, huszonhárom perc után félbeszakadt, mivel a megjelenő szurkolók Piqué ellen fordultak. Molinókat tettek ki, amelyeken olyan cukiságok voltak olvashatók, mint például „Piqué, te visszataszító” vagy a „Piqué, takarodj!”.

Sőt, és pláne, még nyilatkozott is egyikük, mondván: „Piqué undorító, nem is kellett volna idejönnie.” Aztán volt még dobálás, ökölrázás és üvöltözés, ahogyan az illik szurkolóéknál ilyenkor.

Mondhatnánk, hogy jóvan, ők csak szurkolók voltak, viszont az emberi társadalmak kilencven százalékát ilyen szurkolók alkotják. Ebből a megközelítésből persze mindjárt más értelmet nyer egyetlenünk stadionépítési buzgalma is.

Olvasva az ilyetén történéseket tán megnyugodhatunk, hogy nem csak nálunk vannak kigyúrt kopaszok. De nem, nem nyugodhatunk meg, mert úgy tűnik, emberi fajunk nyílegyenesen menetel a pusztulásba. Olyas a légkör immár, mint Róma végnapjai idején, viszont a Nap vidáman süt a temetéseken.

Amikor a Második Világháború után úgy terelgették a népeket, mint a marhákat, hogy homogén nemzetállamokat hozzanak létre, az nem csak azért volt szégyenletes, mert az otthonukból, a szülőföldjükről szakították el az embereket.

Azért is, meg ezért, hogy megszülessenek az idegenek. Már csak ez is ellene mutat Orbán köldöknéző nemzetállamának, mert ez a vége. Megengedően, a jó tahitiak módján malihini haolenak, azaz, lehelet nélküli bolondnak nevezik az idegent, aztán szétloccsantják az agyát. Nem lesz ennek jó vége így.

Pedig voltak ihletett pillanatok, amiről például az ’56-os menekültek tudnának mesélni bőséggel. Például Puskás öcsi a mennyekből, akit épp a spanyolok fogadtak be olyannyira, hogy Istenné, sőt, új hazájában válogatottá is vált. Szobra van Madridban, és annak idején nem kapott molinót „Puskás takarodj!” felirattal azért, mert magyar volt. De elmúltak az ünnepek.

És, hogy még örömösebbet meséljek, ott van – illetve volt – Kubala László, a „Lászi”, aki pedig egyenesen három ország, úgymint Csehszlovákia, Magyar-, és Spanyolország válogatottjában is rúgta a bőrt. Akkora császár volt Barcelonában, hogy miatta kellett kibővíteni a stadiont, és született meg a Camp Nou, és megérdemelte a szobrot ő is, persze.

Mondhatnád, én olvasóm, hogy példáim nem helytállóak, én pedig azt felelem, hogy de, igen. Mert azt szerettem volna elmesélni a sport ékes és mocskos nyelvén, hogyan silányítja le a ’zembert a rosszfajta nacionalizmus, amire itt a mi rezsimünk oly ékesen alapoz. Tehát Piqué arra is példa, mivé válik a gyűlöletkampány nyomán minden.

Abban a pillanatban, amikor ő különállását kijelentette, nem arra gondoltak a népek, mennyi örömöt szerzett nekik, és arra sem, hogy legyen velünk, amíg még lehet, és a történelem meg a sors engedi, aztán sok sikert kívánva neki még utoljára leborulnak előtte.

Nem. Vesszen a fajtája, vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül. Menthetetlen az ember: „Mint fatutaj a folyamon, méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Hogy milyen Piqué után a világ? Olyan, mint annak előtte. Szar egy hely.

Most nem megyek bele az Espanyol-Barca harcba, inkább jobbra nézek, jódlizok, és azt mondom, jóvan. Egyébként mellbevágó az a középkori dolog ott jobbra, erősen ajánlom, ezzel szemben viszont kérdőjelekkel szemlélem egyetlen drágánk múltba révedő hangulatát, ami van neki. Ezt a nímandot egyébiránt szeretnék megkoronázni sokan. Például Lánczi Tamás is. Mindjárt mutatom, hogyan.

„A magyar miniszterelnök brüsszeli beszédével az oroszlán barlangjában ráncigálta meg az oroszlán bajszát. Eljött a politikai aratás ideje. Lehet olyan hangokat hallani, hogy Európa új vezetője Orbán Viktor” – ezt mondta Lánczi Tamás, a Fidesz-közeli Századvég Alapítvány vezető elemzője az M1-en csütörtök este, aztán a kasszához fáradott.

De most mégse erről elmélkedek, hanem, hogy miniszterelnökünk, a drága, miért akar olyannyira belegyalogolni a múltba. Az általa vágyott jelen csak száz évvel ezelőtt volt. Orbán Viktor viszont most rendezkedik be négymilliárdért, viszont baj adódott a stíllel mert Orbán akar. Illetve szeretne. Olyan ő, mint ideálja, Trump úr, aki kapásból aranyította be az ovális irodát.

Mondhatjuk rá, hogy tuskó? Minden bizonnyal. Egyetlenünkről is kijelenthetjük ezt? Naná. És azért barcelonáztam az elején, hogy most a végén megmutassam, más világok is léteznek, mint amit mutatnak nekünk. Például jobbra, ahol van múlt is, és nem úgy, mint ennek a degeneráltnak. Mindig megakarom, hogy ne bántsam őtet, aztán mégis mindig. Ez a lingambuksi soha nem tért le jobbra, semmilye sincs következésképp.

És most, hogy ezt az egészet levezettem, most jó nekem? Csöppet sem. A diktátorok mindbunkók, de nem azért, mert így születtek, hanem mert erre kötelezi őket az élet valahogyan, belenéznek a tükörbe, és lefolyik a képüket ábrázoló massza. És tocsognak benne. Nem tudok mostmár mitmondani. Ott, a barcelonai estben egyetlen esélyem volt, és én azt elhasználtam. Annyi maradt csupán, hogy mutathatom: lehetne másképp.

Ebben a kinyilatkoztatásban azt találta mondani, hogy a Videoton továbbjutása a Bajnokok Ligája selejtezőjének második fordulójából a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia (PFLA) eddigi legnagyobb sikere is egyben. Hát persze, ő alapította a műintézményt, amelynek valahogyan értelmet köll találni, ha másképpen nem, hát így. Viszont az örökös harc ideája itt is megmutatkozik beteg lelkében, a láblabda pályára is élet-halál küzdelmet vizionál ekképp:

„A kupameccsek mutatnak rá leginkább, mennyire mellékesek a magyar focinyelvezet visszatérő kliséi: ‘igazságos’, ‘megérdemelt’. Ez a meccs másnapján mind mellékes. A történelemben az áll, NSZK-Magyarország: 3-2, a világbajnok Németország. A meccs egy csata, amit csak akkor és csak ott lehet megnyerni. És abban a pillanatban, amikor lefújják a meccset, neked kell felül lenned. Azok a nemzetek sikeresek, amelyek ezt megértik.” Kapisch polgártárs, ugye?

Az agyonpénzelt és ajnározott Vidike tegnap nem volt fölül épp, amikor a bíró hármat fújt a sípjába, véget vetve a zenének. Az egyik igen tehetséges ingyenélő filozófiát is gyártott hozzá, miszerint három naponta játsszák a meccseket, ezért fáradtak. Már júliusban. Egy héttel ezelőtt pedig még nem lendültek játékba, mert az idény elején tartottak. Ez egy ördögi kör, amiből kurva nehéz kikeveredni. Viszont a Puskás Akadémia – akárcsak az egész ország – jobban teljesít. Az elmúlt fordulóban a vezér budijának tövében fölépített stadionban kétszázötvennyolc, azaz: 258 néző hangorkánja közepette játszottak, pedig, ahogyan ez már szokásban van arrafelé, ingyen buszokkal szállítják a népeket úgynevezett futballistákat bámulni. Na, majd ha megépül a kisvasút, akkor özönlenek majd a népek, az hétszentség.

Ugyanebben az időben a Manchester United a Barcelonával játszott felkészülési meccset valahol az usákoknál. Azok a népek ugatják ezt a szent sportágat, amely – hogy a mindenható korábbi kinyilatkoztatását idézzük – elsősorban szellemi teljesítmény, mert kultúra kell hozzá. Ezek szerint mi hülyék vagyunk. Viszont ott, a nagy vízen túl százezer idióta amerikai ment ki futballt nézni, de mint azt tudjuk, az a hanyatló Nyugat, akinek példát kellene venni mirólunk. De az istennek se tudják elérni, hogy kongjanak a stadionjaik. Tehetségtelen bagázs, magunk közt szólván.

De ugorgyunk vissza, hazai vizekre. Éppen akkor, amikor a futballisten népvezér valahol Romániában szőtte omló álmait a gazdasági menekültekről, kedvenc alakulatának szintén gazdasági menekült francia edzője azon busongott, hogy csak öt légiósa lehet a csapatában. Hogy azért nehéz győznie. Ezen a ponton megkavarodik az ember. Egy másik algeci szerint a magyar emberek kilencven százaléka attól fél, hogy a bevándorlók kitúrják őtet a munkahelyéről, miután megerőszakolták ártatlan lánygyermekét és hamvas nejét.

Ebben a kontextusban minálunk a profinak nevezett futball nem munka, a Videoton nem munkahely, amelyet félteni kéne a gazdasági bevándorló idegen ajkú láblabdásoktól. Mindebből kitetszik, hogy ez egy igen összetett világ, fölfogni mi, a nép egyszerű gyermekei képtelenek vagyunk. De éppen ezért van nekünk vezérünk, hogy mutassa az utat a vérzivatarban, és fölfejtse számunkra a bonyolult szövedéket. Magyarázza is a maga egyszerű módján már hosszú évek óta, de háládatlan népség a magunk fajta, vagy egyszerűen csak degenerált. Nem értjük, mit beszél. Fáradtak vagyunk, és még nem lendültünk bele.

Tényleg szűkmarkúan bánnak a magyar mediterrán fellegvárával ezzel az aprópénzzel, hiába, oda még nem tette be a lábát az új nemzeti kapitalista osztály, amely kettőt Mészárosnak és Tiborcznak hívnak, de ennek részletezésébe most inkább ne menjünk bele. Megvan azoknak a maguk baja, hogy mi a lófaszt kezdjenek a súlyos milliárdokkal, amelyek számolatlanul és ellenőrizetlenül hullanak a zsebükbe, mint az égi manna.

Pécs, illetve az ő futball alakulata gyanús egy banda, beléje két évvel ezelőttig bizonyos Matyi Dezső dűtötte a lóvét, amely manus borban és könyvben utazott, de nem volt igaz magyar ember, olyannyira nem, hogy a sajátos hungaricus verseny nélküli kapitalizmus majdnem becsődöltette a cégeit. Nem osztottak neki közbeszerzést semilyet se, és egyre nehezebben állt meg a saját lábán, nem mint nála évszázadokkal tehetségesebb honfitársai, de ebbe se menjünk bele igazán.

Azt mondta hát, hogy egy lófaszt fog ezeknek a futballba fektetni, és a pécsi csapat azóta sem mosta le magáról ezt a nemzetietlen kapcsolatot. Így lehet, hogy annyit kap szinte csak, mint a mezőkövesdi aranylábúak, akik a Fidesz kebeléhez közel állanak, s bár a magyar posványnak csak a második vonalában kápráztatják el az egész Univerzumot, építhetik a saját helyi kacsalábjukat. Meg még hány más hely van ilyen szerte a honban, de ez most nem az a mise.

Most, hogy mindez így egy szuszra kiszakadt belőlem, elmesélek egy történetet elsősorban is arról, hogyan kell stadiont építeni. Kubala László nevét ismerjük, ugye. Persze hogy, sőt még a magyar futball atyaúristenei is hallottak már felőle, mégis, illetve mégsem esik rohadt szó sem erről a zseniről. Hiába, háládatlan és hazafiatlan alaknak született, képes volt a labdát rúgni a magyar, aztán a csehszlovák, végül meg a spanyol válogatottban. Végül is, ez utóbbi országban tette meg a maga csodáját, pedig még hófehér szárnyai sem voltak.

Ő a Barcelona nevezetű gittegyletben kergette a bőrt, és tette ezt oly igen sikeresen, hogy a klub alapításának századik évfordulóján, 1999-ben a szurkolók a csapat történetének legjobb játékosává választották. Emellett sportújságírók a második legjobb spanyol játékosnak jelölték, aki a huszadik században játszott, végül a spanyol kormány a sport Nagykeresztjét adományozta neki. Ő volt a Barcelona Lászija, a töketlen katalánok csak így tudták kiejteni a nevét. Kétségtelen, hogy nem nekünk nőtt nagyra a szentem, de ez a mese most nem erről szól.

Ez az útszéli alakulat a negyvenes évek végén egy húszezres stadionban játszott, és a Lásziról szóló legendák szerint olyan hatása volt saját korában a labdarúgásra, mint mostanság Beckhamnek, egyszóval a fehérnépek állva hugyoztak érte. Így a női szurkolók száma feltűnően megnőtt abban az időben, ezért kellett a húszezres stadiont a többszörösére bővíteni. Ekképp született meg a Nou Camp (Új Mező). És mindebben az építés maga az érdekfeszítő, ha a mi mostani ámokunkat hasonlítjuk vele.

A klub – nem az állam és nem a kormány – az INGAR SA céget bízta meg a kivitelezéssel, akik 66,5 millió pezetáért vállalták el a létesítmény felépítését másfél éven belül. Azonban a végső költségek tetemesen meghaladták az ajánlatban szereplőt, elérték a 288 millió pezetát. Az összeget folyamatos bankkölcsönök segítségével előteremtették, így felépülhetett a stadion, de a klubnak ezután éveken át törlesztenie kellett az adósságát. És törlesztette is, olyannyira, hogy már megint egy újat akarnak.

Holott ez sem piskóta, ezt első kézből tanúsíthatom. Meg különben is, egészen pontosan 98.787 ülőhely van benne, és ezek a hülye katalánok rendre tele is rakják magukkal. Olyannyira, hogy bérlethez csak kihalás útján lehet jutni, és más ilyen cukiságok. Ja, és Lászinak van ottan egy marha nagy szobra, és egynéhány elvakultak még mindig azt akarják, hogy az ő nevét viselje ez a csoda. Na, majd az új. S hogy mindezt miért meséltem el? Magam sem tudom. Tán okulásul, hogy van ilyen út is, illetve csak ilyen út van. Bár ott az Omega egészen biztosan nem lép föl, viszont az is ziher, hogy tíz év múlva nem fog szarrá rohadni ez az egész. Ezt ugye Lászinak köszönhetően húztak fel, és nem azért, mert a Franco nevű bácsinak ez volt a heppje, hanem mert a régiben már nem fértek el a népek. Ilyen egyszerű a dolog, és meg ja: nem a spanyol keményen dolgozó kisemberek pénzéből. Ez volna a lényege az egésznek. Tisztára ortodox módon csinálták, és mint kitetszik, annyit is érnek.

Aztán magam is megszívtam, de nem vasárnap reggel kezdődött a dolog. Máma tapasztaltam a semjéni mindenhatóság ganajerejét teljesen, bár utaló jelek este is mutatkoztak. Úgy alakult, hogy randevúztam a kedvesemmel, aki – mivelhogy nem boltos – a megszentelt napon is dolgozott, mert szabadott neki. A presszoda mellett, ahová a találka megbeszélődött, vígan éldegél egy nemzeti dohányos, aki, illetve az üzlete ezideig éjt nappallá téve állott a polgárok szolgálatára. Így minden leendő tüdő-, gége-, etc. rákos örömöknek kitett polgártársunk bízhatott abban, hogy a nap minden szakában beszerezheti itt a szájöblítőjét. S mivelhogy magam is az irtandó fajhoz tartozok, itten reméltem bűzrudat venni, tekintettel az este bekövetkező el classicora, amely futballünnep megkívánja a dohányfüst tiszteletét mindenképp.

Aztán pofára zuhogtam. Vasárnap és ünnepnapokon március 16-a után zárva: ezt hirdette fennen a dohányos, és még ekkor sem számítottam semmi rosszra. Ezidáig nem vette el a saját anyósát a manus, hogy igen közeli családtag álljon a pult mögé, mint ahogyan az keresztényileg előíratott, de előbb-utóbb meglesz ez is. Így ment agyamnak folyása, volt még vagy hat szál vitaminbomba a dobozomban, ezzel ha szűkösen is, de megérem a hajnalt, gondoltam, aztán haligali. Megvan, illetőleg megvolt eddigi reggeleim metódusa. Álmatlan alak lévén, ha zsömle köllött, akkor ötkor már mehettem, a kicsi kis csodám akkor tárta kapuit. Ha cigi is szükségeltetett, fél hat volt a nyerő, a mellette lévő – itteni – bagósbagázs nyitott két éve örökidők óta mindig ebben a percben. Éjjel nyert a Barca, egy volt a világ, sőt, arra is ügyeltem, hogy az utolsó szálamat ötkor szívjam el.

Fél hatig kihúztam, és a valóságot ismerők mindent lebíró erejével és tudatával gyalogoltam bele a csipkedős reggelbe. Fél hat, dudorásztam, a cigis nyit, a piciny boltom meg már túl az első rohamon. De egy pillanat alatt lett mindennek vége. A tabakérián hatalmas lakat mutatkozott, közelebb érve látszott a cetli, hogy ő március tizenöt után ekkor nyit: márminthogy hatkor. Áthúzódik neki az éjszakán a vasárnap, véltem, és elvonszoltam magam a kicsiny kis fixériás boltom felé, amely amióta a világ forgásban van, ötkor tárult a csodát váró, gyűrött arcú választópolgárok pénztárcája elé. Ez is zárva volt, a bűvös dátum óta hatkor nyit, és vasárnap nem fogad bérmálkozókat. Ezt is kézzel írt felirat mutatta. Ekkor dőlt össze teljesen a világ. A Fidesz ím megtalálta a fix pontot, amely segítségével ki tudta forgatni sarkaiból az Univerzumot, meg engemet is. Nevettem volna a világ ostobaságán, mint azt Sören javallja, de biztos voltam benne, hogy megbánom. Vagy-vagy. Nincsen más lehetőség.

A kontinensen a második legtöbbet a Barcelona költötte, ami részint a nyár legdrágább klubcseréjére, Luiz Suárez 81 milliós vételárára vezethető vissza, valamint arra, hogy a katalánok azt is szem előtt tartották: kilátásban van, hogy kizárják az egyesületet a következő két átigazolási időszakból. Az uruguayi eladása megnyitotta a pénzcsapokat Liverpoolban is, a vörösök 168 millió invesztáltak erősítésekre. A ligák közül a spanyol lett a költekező-bajnokság második helyezettje 425 millió euróval.

A tíz legdrágább átigazolás a 2014/15-ös szezonban
Név Honnan Hova Ár (millió euró)
1. Luis Suárez Liverpool Barcelona 81
2. James Rodríguez Monaco Real Madrid 80
3. Ángel di María Real Madrid Manchester United 75
4. David Luiz Chelsea PSG 50
5. Eliaquim Mangala Porto Manchester City 40
6. Diego Costa Atlético Madrid Chelsea 38
7. Alexis Sánchez Barcelona Arsenal 37,8
8. Luke Shaw Southampton Manchester United 37,5
9. Ander Herrera Athletic Bilbao Manchester United 36
10. Romelu Lukaku Chelsea Everton 35,36

A tíz legtöbbet költő klub
Klub Kiadás (millió euró)
1. Manchester United 215
2. Barcelona 174
3. Liverpool 168
4. Real Madrid 136
5. Atlético Madrid 123
6. Chelsea 118
7. Arsenal 108
8. Manchester City 73
9. Róma 64
10. Dortmund 60

Ezen a szemüvegen keresztül is nézhetjük saját bejáratú aranylábúinkat, és látjuk bénakacsaságuk egyik okát. Illetve nem tudni a sorrendet: azért kacsák, mert csórók, vagy azért csórók, mert kacsák. Ez most már minden életbölcsesség foglalata, amin a Közgép sem segíthet. Falcao egyedül megeszi az egész bagázst reggelire.