Kovács Zoltán amúgy nagyon serény az új hivatalában, amely arra hivatott, hogy az Univerzumból Orbán miniszterügynök elvtárs felé áramló rosszat kiszűrje, és ellencsapásokat mérjen a sötét anyagra is, amely ellene összeesküdött és mószerolja őtet. Plakátos autót már küldött Brüsszelbe, most ment a levél New Yorkba is, ahol azt vetette a szemére egyéb érvek híján a helyi sorosistáknak, hogy ott nem tudnak magyarul.

Tulajdonképpen halvány fogalma sincs az embernek, mit is akart mondani ezzel a költő, a zsigereiben viszont érzi, hogy megérkezett Mucsára, így hát körülnéz itt, Kovács Zoltán kies otthonában, ahol ennyire futja: tudnak-e ott magyarul. Ezzel a magyar nyelvvel, ennek birtoklásával vagy hiányával elég régóta akadnak gondok egyébként, már 2002-ben is, amikor a The Washington Posttal keveredett a Fidesz nyelvészeti vitába, mint emlékezhetünk.

Miniszterügynök elvtársból kikandikált a náci énje, életterekről ábrándozott akkoriban, és az sem tetszett valahogyan a nagy vízen túl. Az volt a móka, ugye, hogy az Orbán adminisztráció szerint fénylő, köpcös csillagunk nem is azt mondta akkor, hogy Lebensraum, csupáncsak, hogy élettér, így a magyarul nem tudó jenkik fogják be a pofájukat, mert már akkor is kellően tahó hivatalnokai voltak OVM-nek, pedig ez a Kovács még sehol sem volt.

Erre a magyarul, nem magyarul dichotómiára egyébként maga OVM adott megfejtést már tizenöt éve, amikor szokásos álnépi és álnaiv bölcsen annyit jegyzett meg az ettől állva pisáló híveinek, hogy “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” – Négyszáz újság az négyszáz újság. Más nyelven, jelesül amerikaiul four hundred, magyarul kétszer kétszáz az négyszáz, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Különben is, a számok mély titkokat rejtenek az orbáni nagyközönség számára.

Mint azt pécsi rajongóktól tudtuk meg a tavasz folyamán, ha nem a rezsim nyer, akkor a világvége akképp is megérkezik országunkba, hogy kötelező jelleggel bevezetik az arab számok használatát, amitől viszont megóv minket maga Orbán Viktor. Ez csak azért jutott az eszembe, hogy lássuk, milyen nívót szolgál, illetve tart kívánatosnak az a négyszáz újság, amely galádságát most Kovács Zoltán hülyeséget mantrázva véd, mert mást nem bír kitalálni.

Ez egyébként másról is árulkodik. Előbukott mintegy ebből a harcosból is a feudális énje, a régi jó táblabírák szalonnazsíros tudata, miszerint Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita – azaz, Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, nem ilyen. Esetleg a népies-nemzeti költészetével a magyar kultúrán máig ható sebeket ejtő Petőfi kis zsengéje, hogy „Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta.” Innen már csak a pörkütt hiányzik meg a darutoll.

Ez a habitus, ez a taplóság járatja le egyébként az országot. A CÖF Obamával levelezett annak idején, Kovács már az egész világgal, mint egy fölnyírt hajú, dagadt és gonosz óvodás. Az Orbánon kívül eső dolgokkal ez a viszonyuk: Szijjártó a troglodita, aki tagolatlan üvöltéssel ordítja le mindenki fejét, Kovács levelez, amitől Magyarország a nagypofájú kretének birodalmának tűnik, s voltaképp sokat nem is téved, aki így látja.

Egyébként a helyzet teljesen reménytelen, mert ez a Kovács azzal is védte a védhetetlen holdingját, hogy azzal szemben viszont a maradék józan hangú médiumot sokkal többen olvassák és nézik. És ez már egészen a kultúrharcig ér, mert ahogyan nem kerülnek elő a fiókokból a fideszes remekművek, se egy regény, se semmi, úgy a holdingos izéjük is azért nem kelendő, mert az nem újságírás, ha a pártpropagandát szajkózzuk.

Egészen egyszerűen: jóllakottan böfögve nem lehet hiteles verset írni, Orbán seggéből pedig újságot. Mint ahogyan az sem érv az őket ért bírálatra, hogy ez még magyarul se tud, ez ne pofázzon. Viszont Neria éppen itt tart, és a jelek szerint azon dolgozik egyre nagyobb vehemenciával, hogy mindenkit szerte az országban elvadítson és meghülyítsen. Az elkövetkező nehéz évek feladata tehát a józan ész és ítélőképesség megtartásának embert próbáló feladata lesz. Kalandra fel tehát!

Most is, ebben a csíki, nem csíki, vs Heineken vörös csillag dichotómiában, amely immár nemzeti sorskérdéssé vált, mert jobb dolgunk ezen kívül nem igazán mutatkozik. Kivéve persze a határainkon két kerítés közt bóklászó tizenhárom, óvodás korú terrorista dolgát, akik ellen feldübörögtek tankjaink.

Persze, ahol ilyen a gazdatest, ott könnyen tenyészik a bolondgomba. Esetünkben épp a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete, valamint a Szabadságvédő Alapítvány, aki hülyék beperelték a Heinekent, mert szerintük a cég termékein feltüntetett vörös csillag sérti a kommunista diktatúra áldozatainak emlékét.

Ez épp most jutott az eszükbe, zárójelben: a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete elnöke az a Menczer Erzsébet, aki korábban fideszes országgyűlési képviselő volt, és most is a III. kerületi Fidesz vezetője, nem véletlen tehát, hogy a butaság bátorságával csinálnak marhát magukból.

Olyan ez, mint 2014-ben, a magyar abszurd egy másik korában, amikor a CÖF nyílt levélben fordult Barack Obama amerikai elnökhöz a Magyarországot elmarasztaló írásokkal kapcsolatosan, és ő legott összeszarta magát. Most Trump van már odaát, a Heineken meg itt, amely gigacég valószínűleg reszket a Menczer Erzsébet & Co.-tól.

Ezek a kényszermunkások a következőknek mennek neki: ennek a legújabb patás ördögnek, ennek a Heinekennek van százhuszonöt sörgyára, a világ hetven országában van jelen, globális szinten a harmadik helyen áll az eladott mennyiségek és a jövedelmezőség tekintetében. A cég mindennapi tevékenységét pedig átlagosan ötvenhatezer alkalmazott segíti.

De, hogy mért is van ez így, hogy ezek az üldözöttek ajvékolnak. Pártunk agya megdurrant, és a hírek szerint totális hadjáratra készülnek a hollandok ellen, az önkényuralmi jelképtilalommal próbálkozó törvényjavaslat csak az előszele volt a további támadásoknak, az indoklás pedig egészen elképesztő.

A lényeg: „A Heineken nem viheti el szárazon, hogy megsértette az erdélyi magyarokat, végső soron a magyar nemzetet”. Ezen túl kormányunk harci buzgalmában kijelentette: „Megvédi a mocskos multi által eltaposni kívánt szegény, (nem igazán) kis, (nem is annyira) magyar székelyföldi manufaktúrát. Ezen túl immár a Heineken „támadását” a kormány szimbolikusan kiterjesztette nemcsak egész Erdély, hanem a komplett határon túli magyarság elleni támadássá, a védelmét pedig az egész magyar nemzet megvédésévé.

Viszont emlékezzünk 2001-re, amikor már mutatkoztak a demencia első tünetei kedves vezetőnkön, akkor hirdette meg ugyanis a harcot az „osztrák vircsaft” ellen földügyekben. Erre elköltöttek minden eredmény nélkül kétmilliárd forintot, akkor is a választási kampányra akartak produkálni zsebszerződéseket, de nem igazán sikerült.

Itt tartunk újra. Mint azt egy kormányközeli szakértő elmondta: „Ez nem jogi kérdés, maximum harmadsorban az. A tét – ha eddig nem lett volna egyértelmű – csak a felszínen az, ugyanis, erősen kilóg a lóláb, hogy a jótettel valójában az egy év múlva begyűjtendő határon túli szavazatokért szállnak harcba.” Viszont nem kéne a kurva voksokért a mi farkunkkal csapdosni a csalánt.

Ilyenen, hogy megint mi leszünk Európa bohócai, az ember – bár szomorú -, de már nem igazán csodálkozik. Viszont addig szórakoznak szavazatszedő buzgalmukban, míg a Heineken azt nem mondja, baszódjál meg Orbán Viktor, veszi a cókmókját, és huss, elillan párezer munkahely. Mint föntebb bemutattam, ezek a csillagosok ezt nem igazán fogják megérezni, de a magyar keményen dolgozó kisember, na, az igen. Akkor lesz csak csikidam, sőt, hogy stílszerűek legyünk: csíkidam.

Szerdán Facebook-olt főhősünk, posztolt úgymond, és ezt:

„Felszólítom az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatalát (UNHCR), hogy 48 órán belül takarítsák el a pártfogoltjaik által hátrahagyott szemetet, amelyet a mezőőreim által ma reggel felfedezett új embercsempész-váró, úgynevezett erdei pihentetőhelyen találtunk. Amennyiben nem teszik, eltakarítjuk mi, a munka borsos árát pedig kiszámlázzuk az ENSZ-nek. A 150 ezer forintos bírság ettől függetlenül megy a szemetelésért a migráció fő támogatójának számító nemzetközi szervezetnek.”

Ne röhögj, mert kapsz a pofádra.

Ez egyébként – ez a kiállás a nemzetért, oder elborulás vagy mi a rosseb – nem egyedi eset, Ásotthalom tehát nem állatorvosi ló úgymond, és Toroczkai sem az. Élénken emlékezünk a két évvel ezelőtti történetre, amikor meg Csizmadia úr a CÖF nevében kívánt levelezni Obama elnökkel, per tu. Mert ez így megy minálunk. Akkor a levélben a CÖF biztosította az amerikai elnököt arról, hogy:

„A magyar nemzet és a civil társadalom egy tapodtat sem kíván eltávolodni nyugati szövetségeseitől, és velük együtt örömmel és állhatatosan kíván dolgozni a jogállamiság keretei között megvalósuló szabadság és demokrácia értékeiért”.

Ezt meg az Ovális Irodába címezték, és erről se beszéljünk többet.

Viszont mindezek kapcsán jut eszünkbe Kövér László szoptatásügyi biztos elmélkedése a baloldal genetikai kódoltságáról, amely torzult karaktereket eredményez. Ezzel a felismeréssel ő egy évvel ezelőtt örvendeztetett meg bennünket.

A fentiekre figyelemmel azon mélázunk, hogy genetikáról gondolkodni valóban hasznos tevékenység, ámde teljesen más aspektusból, minthogy milyen oldala van az embernek. Ady tömören föstötte le az archetípust: „Vad csókok, bambák, álom-bakók…”

Mindezt annak bizonyságaként emlegettük föl, hogy nem vagyunk mi szibériai csíkosmókusok (tamias sibiricus), aki egy cukorfalat, ellenben arról híres, hogy csak hetvenkét órára terjed ki a memóriája, és mindig elfelejti, hová dugta a makkot. Mert lássák, azt is tudjuk, mi történt tavaly, és pláne tavalyelőtt. Milyen demenciára utaló tünetek mutatkoztak/nak a túlparton.

Genetikailag.

„Az Áder a főnök. Tudja, miért van ez? Mert együtt jártunk egyetemre, és akkor mi melóztunk végig az egyetem alatt, hogy legyen pénzünk. Mindenfajta istállókban, meg csirkéket pakoltunk. És ő volt a munkafőnök, a brigadéros. És aki a brigadéros, az élete végéig főnök. Lehetek én akárki, a főnök az Áder. Előre kell köszönnöm, előre kell engednem, ennek ez a rendje.”

Most gálánsan tekintsünk el attól, hogy Áder, az örökös főnök a híresztelések szerint lapátra fog kerülni, mert MNB-ileg rosszalkodott. Mindez ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekes. Ízlelgessük inkább, hogy miket beszél Orbán, hogyan lóg ki a szájából a kapanyél, hogy ki fog nekünk aláintegetni a várbéli erkélyről, ha szólítja a haza.

Már az idők kezdete óta vizslatom ezt az emberszerű tüneményt, akit a rossz sorsunk a nyakunkba ültetett, és akin hajdan abból a szemszögből végeztek vizsgálatot, hogy államférfi-e ő, a kiválasztott. Kiderült, hogy nem üti meg a mércét.

Aztán az volt a tét, hogy miniszterelnök-e, annak nevezhető-e, annak ellenére, hogy jogilag az volna. És ez sem, ezt a lécet sem viszi át. Volt szerencsém kifejteni pár hónapja, hogy egy pitiáner csaló. Mások szerint meg maffiafőnök, és ebben is van igazság.

Viszont nézzük meg a visszájáról is!

A népek felől közelítek. Gyerekkoromban ámulva lestem három férfit, amint a frissen elkészült garázs előtt álmodoztak. Vágyaik ekképp manifesztálódtak: Egy sezlon kéne ide, aztán arra lenyomni, megkapná a magáét. Nőről beszéltek, akit így óhajtottak boldogítani. Most vak komondorok vannak, szülőgépes ábrándok, orbáni jóváhagyással.

Pálinkát borogatás van a demizsonból, kolbászok töltögetése, szotyolázás a meccsen. Ez a tempó, meg a stadion. Ez férfias, ugye. Goodfriend nem volt az annak idején, nem állt ki a kocsma elé öklelődni Viktorral. Obama sem az, Clinton se, Soros mögé bújva mondják a magukét, ahelyett, hogy vasvillával a kézben érkeznének meg a felcsúti budi mellé.

Avas szaga van Orbán Viktornak, akárha Kassák parasztudvara, de ilyeneket hiába is mesélek. Valami kantempó, falkaszellem, hogy a brigadéros – ez is Istenem – az örök életre brigadéros marad, ez mutatja, hogy erősek vagyunk ugyan, de hűségesek. A nemi erőszak elévül, csak lenyomták a sezlonra a komcsi csajt.

Nem tudom, egyszerűen kifejezhetetlen az a massza, ami itt az ideál lenne. Gémeskút, malomalja, fokos. Mint száz éve. Pálinka, kalbász, pörkütt. Nem államférfi, nem miniszterelnök, és még csak maffiafőnök sem ez az alak. Művezető, abból is a rosszabb fajta. A gumicsizma megvan, mint árvizek óta tudjuk. Csak a svájcisapka hiányzik, és készülhet is a portré.

„A Viktor nem engedi meg.” – Ezt az axiómát Rubovszky Mekk Mester pöngette meg annak kapcsán, hogy mosolygós Áderünk lesz-é vajh köztársasági elnök jövőre is. Ezek szerint nem.

Mindez csak azért érdemel most említést, hogy az alant felsorolandók megfelelő megvilágításba kerüljenek, azaz, a magyar proletár lássa, érezze, hogy az a delír, amely egyre inkább elárasztja az országot, a legmagasztosabb helyről hagyatik jóvá, amely a felcsúti budi maga.

Nincs az a játék, mint negyven éve, hogy „ha ezt Kádár apánk tudná”. Viktor apánk tudja, sőt, tőle ered minden mocsok és idiotizmus, amelyben szügyig tapodunk, ergo, tudható, mitől van itt olyan rohadt büdös.

Orbán lábszaga leng körbe mindent. És ez az origó.

„Óra alatt ett.” – Ezt a mélységesen felháborodott bejegyzést Peresztegi tanár úr jegyezte, miközben tehetetlenül toporzékolt a lelke. A szülő, akinek címezve volt a jelentés gyermeke elvetemültségéről, miután kiröhögte magát, válaszolt: „Egészségére”.

A tanár úr nem igazán volt tisztában a magyar nyelv rejtelmeivel, és amikor már teljesen elszakadt benne a méltóság, mert hatalmasan voltunk gonoszak az óráján, akkor fejhangon igyekezett kiáltani – de csak suttogott – „Ez már sok a többnél.”

Tényleg az volt, viszont ő értett a fizikához meg a matekhoz, ezért – bármennyi cudarságot zúdítottunk is rá – mégis csak tiszteltük.

Szijjártó Péter – mint a külügyek minden titkának tudója – hozzávetőlegesen peresztegis szinten működik a munkahelyén, artikulálatlanul üvölt mindenkire, aki a közelébe kerül. Volt már az ő megközelítésében idióta mindenki, legutóbb épp Clinton exelnök, aki szintén „ett” óra alatt.

A suttyó miniszter pedig tombol az ő lelkében, és szórja az átkokat az üzenőfüzetbe, miszerint báncsák, meg nem tisztelik a magyar népet. Erre kerül neki. „Ez már sok a többnél”, ezt óbégatja, viszont nem ért a szakmájához, ami nincs is neki.

Még odáig sem jutott el a lelkem, ha a gazdája hülye, és ezt bárdolatlanul ki is jelentik a soros által lefizetett clintonok és obamák, akkor nem a jódógos jómunkásembert bírálják, hanem csakis a magafajtát. Azaz őt, meg a cimboráit. Meg hát Orbánt is persze, aki pedig a tarajoson keresztül üzenget a nagyvilágnak.

Ez tényleg óvodás tempó, mint ahogyan a legfrissebb útszéli óriások, amelyek meg Európának üzennek. Egy nagy-nagy üzenőfüzet lett Hunnia, amely azt demonstrálja elmélyülő magányában: magamtól vagyok ilyen barom, nem kényszerít senki sem. Ezt hovatovább palackpostába is lehet csomagolni, aztán csak kihalássza valaki. Vagy nem.

Szomorú egy dolog ez, ámde nem árt tudni: a tarajost, a lázárokat, németszilárdokat meg a rogánokat, tehát minden hasonszőrű állatfajtát, aki a szégyent hozza reánk, csakaviktor szabadította rá az országra. Csakavikort meg a másfél millió rajongó. Vagy klakőr. Ez előbb-utóbb úgyis kiderül.

A tiszteletet viszont, amelyet eltátott szájjal ordítva követel itt minden felkent ökör, már nagyon régen eljátszottuk – illetve …ták, hogy egyértelműek legyünk -, és addig van esély a józanodásra, amíg nem kezdenek el hangosan röhögni ezen az operett-országon. Igaz, már egészen közel kerültünk ehhez az igazi szégyenhez.

Államférfi, ja. Ilyen jelzőkkel illetik és illették ezt a szerencsétlent, miközben csak ganajszagú parasztgyerek. Az is volt mindig, és az is marad a futballbéli buzgalmával együtt, amely számára kulturális kérdés, és ezt a nívót védi most az araboktól, vagy hogy is van ez. Három ismérvet sorolt föl, hogy milyen kívánalmaknak kell megfelelni leendő utódjának. Ezek pedig a következők: nyelveket tudni, érteni az ultihoz, és jól tűrni a karaktergyilkossági kísérleteket. Ezt a bölcsességet még frühlingkor mondta, csak épp most került napvilágra.

Jé, tudok osztrákul, akkor már beadhatom a pályázatomat én is a koronára? Az önéletrajzomban szerepeltethető még: nyolc évig jártam orosz tagozatra, igaz, tudásom kissé megkopott, de rövid gyakorlással szintre hozhatom magam, úgyis aktuális ma ez a lingua. De tudok, emberek, de rohadtul tudok. Pláne latint is tanultam, mégis elvadultam. Ebbéli lehengerlő ismereteimet majd kamatoztathatom, amikor misét celebrálok, és pláne a karaktergyilkosságot is jól tűröm. Igen cizellált kommentelők ugyanis naponta többször hajtanak el a jó kurva anyámba, mint libsibolsi buziállatot, és még mindig itt vagyok.

Aztán: edzőtáborokban olyan karakánul mondtam be a negyvenszázat, hogy beleremegett az egész rohadt Tata meg Dunavarsány. Akkor én már egy született miniszterelnök vagyok? Egy lófaszt, mama. Mellesleg egyetlenünk egyáltalán nem felel meg az általa meghatározott kívánalmaknak (sem). Nyelveket, azt nem tud, a karakterét sem nagyon hagyja gyilkolászni, mivel csak a Kossuth Rádió gumival bélelt falai közt érzi otthon magát, semmi más nem játszik. Ultibéli képességeiről meg csak a felcsúti hajdanvolt láblabdás csapattársak tudnának nyilatkozni, de ezt még nem tették meg.

Viszont életének egyetlen szerelméhez, a futballhoz is hűtelen. Azt is megvallotta, hogy ő ahhoz nem ért, csak szereti. Érteni a Gáspár kölök ért hozzá – mint elrebegte -, ebben a kontextusban pedig világos már, mit keresett a kölök a VIP páholyban a VB-n: az apjának magyarázta, hogy mit lát. Azért feleim, ne legyünk elégedetlenek. Ilyen lehengerlő tudással bíró prime ministerünk ellenére még mindig egész jól van az ország a maga lélegeztető gépén. És kiderült, az Unió is azért mehet el a jó francba – na meg az Obama -, mert fingjuk sincsen az ultiról, még egy rohadt terített betlit sem képesek az asztalra csapni kopogós kézzel. Azt csak az ilyen mély, oder übermagyarok – csak ne tudnék ennyire – képesek virítani, mert náluk a bölcsek köve: a gémes kút, a malom alja, meg a fokos. Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek, hosszú volt az út, de legalább megérkeztünk. ’Álamférfi, meg az ’álamfő. Ez a világ.