A kocsmáros megszokta már, hogy Béla jelenlétében különös dolgokat művel az idő, és akár a hinta, iramlik ide meg oda, de olyan még nem történt, hogy pár perc alatt négy évszak söpörjön át a falun úgy, hogy a jámbor lakosok semmit sem vesznek észre belőle. Most is, ahogyan a jégvirágok megjelentek az ablakokon, odakint a pelenkás-csapat dübörgött kantáros nadrágjában, az olajos hajú férjek atlétában álmodoztak el csámpás feleségeik mellől, és senki nem fázott. Nem is volt rá okuk, fecskék röpködtek a fejük fölött, és akár valami glória, egy szivárvány is megjelent a tavaszi zápor után odafönt.

A fröccsök ura észrevette, hogy a Bélában gomolygó bonyodalmaktól csak azok szenvednek, akikre csuklyás szeme pillantása vetül. Ahogyan már nem nézett a közmunkásokra, azok pólóban ácsorogtak izzadt homlokukat törölgetve, de a templom mellett, ahová a mágussá vált vendég pillantott éppen, föltűnt egy mamut, hogy lépteitől remegtek az ablakok, és, mielőtt begyalogolt volna az ivóba, hogy mindent cafatokká taposson, a kocsmáros remegő kézzel egy napszemüveget rántott elő a fiók mélyéből, és Béla szemére nyomta hirtelen, aki semmit sem értett, de azért tűrte. – Nem vagyok én Abadonna – Ennyit motyogott csupán.

Pedig az volt. A kocsmáros megszokta már barátjának elképesztő dolgait, ez azonban, hogy nézésével irányítani tudta az időt, annyira új volt, hogy megrémült tőle, mert rájött, hogy valami elképesztő módon, ahová Béla pillant, az történik, amire éppen gondol, vagy csak keresztülsuhan rajta. Imádkozott, hogy ne valamilyen kósza neutroncsillag jusson az eszébe, mert akkor agyonnyomja őket az iszonytató gravitáció, és egy pillanat alatt válnak hamuvá az elképesztő hőségben, úgy, hogy tőlük tíz méterre észre sem veszi a kataklizmát senki, még a sunyi bádogbános, sőt, a mindent tudó duplagyűrűsök sem.

Most pedig, hogy megfejtette a veszedelmet, azt is tudta, hogy a menekülésnek három útja mutatkozik: a megáldotton tartja a szemüveget, de ez bizonytalan kimenetelű dolog, esetleg Béla gondolatait szelíd tájakra tereli, vagy, ami a legbiztosabbnak tűnt, addig itatja barátját, amíg minden érzés, minden emlék és értelem ki nem hullik likacsos agyából, hogy végül szabadjára engedje ezt az elátkozott világot. Nem sokat tépelődött, egyszerre vetette be mindhárom fegyverét. Deci vodkát csúsztatott elé, közben pedig, mint valami varázsigét suttogta Béla fülébe: – Mindjárt jön a Mikulás.

Amikor pedig barátja a szájához emelte a poharat, óvatosan lehúzta róla a szemüveget. Abban a pillanatban szánjával csilingelve siklott át iszonytató iramban egy piros ruhás az asztalok között, ordítozott, hogy hohoho, de benne akadt a szó, mert a fröccsök ura visszatolta a szemüveget a vendég szemére, amitől a Mikulás egyszerűen elpárolgott. A kocsmáros felfedezte iszonytató hatalmát, és egyszerre meg is rémült tőle, mert most látta meg, hogy azt tesz, amit csak akar. – Igyál csak. – Így tartotta nyitva a menekülés útját, és bekapcsolta a tévét, de semmi nem történt.

A dobozban a szokásos módon böszme emberek beszéltek hülyeségeket a világról, miközben azt hitték, igazuk van. Béla a hang irányába nézett, de nem igazán látott a sötét üveg mögül, orrára csúsztatta a szemüveget, és ettől a tévében az emberek úgy pattantak szét, mint a buborékok. Már az egész doboz rezgett, recsegett, a fröccsök ura alig is bírta kikapcsolni, hogy föl ne robbanjon. Újabb adag vodkát csúsztatott az asztalra, és azon tűnődött nyüszögve, milyen emlékeket varázsoljon elő, hogy Béla nézésétől ne zuhanjon az ismeretlenbe ez az egész, rohadt, megveszekedett világ.

Azt látta, hogy a valósággal nem lehet szembesíteni, mert olyan indulatok gyűltek össze a barátjában, amelyek fölpörzsölnek mindent, ha rájuk szabadítja a nézését. Hirtelen ötlettől megáldva megint csak az életet mentő fiókjának mélyin matatott, és egy kifestő könyvet vett elő, amit a keresztfia félig-meddig már színbe borított. Ettől remélte, hogy Béla valami olyat delirál ide az ivóba, amitől nem kell behúzott nyakkal iszkolni, és nem is csalódott nagyon, de el kellett ámulnia. Béla belenézett a füzetbe, és máris rövidnadrágban ült az asztalnál, furcsa módon kocogtatva tejfogait a vodkás pohárhoz.

A mocskos pult mögött disznók röfögtek, az ablak alatt tehenek bőgtek, puli ugatott vadul, ahogyan Bélából előkúszott a gyerekkor, és a kocsmáros tehetetlen dühében olyat tett, amit soha, ráordított barátjára: – Igyál már, baszd meg! – És a vodkásüveget odacsapta az asztalra, öntötte a pohárba a feledés párlatát, de semmi sem változott. Amikor egy gólya kezdett kelepelni a szék mellett, a fröccsök ura erővel tolta vissza a napszemüveget barátjára, hogy legyen már vége, és hirtelen csönd lett így.

Olyan csönd, amiben nagyon fájt a templom harangja, mert látszott, hogy minden hiábavaló volt, hiszen Béla már olyan messzire jutott, ahonnan nagyon hosszú lesz a hazatérés. Hogy ebben segédkezzen, a kocsmáros úgy töltötte Bélába a vodkát, mint az élet vizét, és amikor azt hitte, mindent kimosott belőle, óvatosan lehúzta róla a szemüveget, hogy lássa, mennyi maradt meg benne a Földön eltöltött évtizedekből, és bár ne tette volna.

Belenézett barátja véreres szemeibe, amelyekből lassan megindult a könny. És ahogyan a patak elérte szájának szegletét, abban a pillanatban cunami szakította át a kocsma ajtaját, sodorta őket Béla fejének ismeretlen mélységei felé. Forogtak az áradatban, az egész ivó eresztékei ropogtak, s amikor beszippantotta őket a kanális, még azt is látták, hogy a közmunkások elképedve hallgatják a kocsmából kicsapó földöntúli zajokat, és amint takony-jégcsapjuk fölenged és cseperészik, gépiesen húzgálni kezdik a gereblét, mintha ez volna a világ egyedül üdvözítő rendje. De mindketten tudták, hogy nem így van.

Ezen órákon a guberálók már végeztek az éjszakai műszakkal, szütyőjük tömve a kincsekkel, és ők is arra várnak, hogy a szezám feltáruljon, és a kikapirgált üvegeket álmos szemű boltos kisasszonyoknak nyújtsák át, ami meglehetős sokat ér, amint az be is bizonyosodott a pénztári sorban előttem kornyazodó emberről, aki fehér fecnivel, amelyet, mint az üvegek rögvest manifesztálódó ellenértéket tudta: de semmi baj nem történt, a fél kiló kenyér, amit így a visszaváltás után beváltani akart, hamarosan a tulajdonába került a bolti piros kosárból, és még kapott visszajárót is, majdnem háromszáz forintot.

Isteni öröm terült szét az arcán, pedig a mise odébb volt, így épp abban a pillanatban nem harangoztak a környéken, amely kongó hang azonban minden időszakot beterít, jelezve az egész lelohadó környéknek, hogy ki az Isten a háznál, ha akarja, ha nem, habár nem teszik ez nekem csöppet sem. A fővárosban hamarosan a ’főpolgármesterúr személyes vágyára szeretnék kiirtani az emberszerű kártékony példányokat, ami nehéz dolognak ígérkezik, mert valamelyes felsőbb avagy alsóbb kényszerek által újratermelődnek, és mintha szaporodási rátát is mutatnának, hogy a jóisten venné elejét a skandalumnak, amelyet Boris Vian ugyanúgy cáfol, ahogyan én tennék az ő helyében, ugyanazt a ganajt feltételezve ugyanabban a helyzetben, ami meg itt leledzik, rohadtul (Tajtékos napok).

„A Bádogbános a Templominassal beszélgetett, és Colin várta, hogy befejezzék, majd hozzájuk lépett. Már nem látta a földet a lába alatt, és minden lépésnél megbotlott. Lelki szemeivel Chloét nézte nászágyukon, ahogy ott fekszik fakón, sötét szemmel és egyenes orral, kissé kidudorodó homlokkal, kikerekedett tojásdad és szelíd arccal és csukott szemhéjjal, amely visszavetette a világból:

– Tudod – mondta a macska –, az engem nem is nagyon érdekel.
– Nincs igazad – mondta az egér. – Még fiatal vagyok, és egész mostanáig jól tápláltak.
– De én is jól táplált vagyok – mondta a macska –, és eszem ágában sincs öngyilkosnak lenni, látod, ezért találom a dolgot rendellenesnek.
– Azért, mert nem láttad – szólt az egér.
– Mit csinál? – kérdezte a macska.
Nem nagyon volt rá kíváncsi. Sütött a nap, és az egész szőrzete nagyon rugalmas volt.
– A vízparton áll – felelte az egér. – Vár, s amikor eljön az ideje, a pallóra lép, és megáll a közepén. Valamit néz.
– Nem nagyon nézhet semmit – kétkedett a macska. – Hacsak nem lótuszvirágot.
– Igen – hagyta helyben az egér –, várja, hogy felbukkanjon és megölhesse.
– Hülyeség – mondta a macska. – Nem érdekel.
– Aztán, ha vége – folytatta az egér –, visszajön a partra, és a fényképet nézegeti.
– Hát sose eszik? – érdeklődött a macska.
– Nem – felelte az egér. – Legyengül, és én ezt nem bírom. Egy szép napon még félrelép, amikor felmegy erre a nagy pallóra.
– Mit bánod te azt? – kérdezte a macska. – Boldogtalan, nem?…
– Nem boldogtalan – mondta az egér –, bánatos. Ezt nem bírom. Meg bele fog esni a vízbe, nagyon kihajol.
– Akkor hát – mondta a macska –, ha így van, megteszem neked ezt a szívességet, de nem tudom, miért mondom, hogy „ha így van”, mert a fene érti az egészet.
– Igazán nagyon jó vagy.
– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyors reflexre van szükségem. De ne félj, kinyújtom a farkam.
Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad.
Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér.
Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kénye-kedvének.”

In memoriam Magyarország, most éppen Clohét keresem.