Ilyen anzikszot rajzolt az élet ide, az udvarra, és az Isten, aki most perszehogy elődugta a mocskos pofáját, de nem a templom tornyából, á, egyáltalán, hanem egy cafatos felhő mögül, és felsóhajtott, hogy de szép, aztán elindult az íróasztalához, hogy hozza a gépet megörökíteni ezt a csodát, hogy máshol is alkothasson ilyet, mert nem volt képzelőereje neki egy csöpp sem, magunk közt szólván. Úgy vélte ezért, hogy majd Nyújorkban is, vagy Csikágóban, a füstölgő utcákon egy nagy néger kezébe is rak egy még nagyobb medvét, részegen persze, s ettől ez a nagydarab néger majd dicséri őtet, így hitte. Ebből is látszott, hogy ez az Isten nemhogy tehetségtelen, hanem még hülye is, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a bádogbános azt képzelte, mert ő nem találkozott vele soha, a Béla viszont többször is, sőt, pertu, meg cimboraság.

Ezért mondhatta neki most is meghitt barátsággal, hogy na, húzzál már a francba, és az Isten még csak meg sem sértődött, mert hány ilyet, sőt, sokkal durvábbat kapott a világ összes nyelvén minden percében a végtelen életének. És ebből sem jött rá, hogy őt voltaképp nem szeretik, nem is félik, de ez sem érdekelte, mert mondom, egy kicsit debil volt. Amikor Béla elhajtotta őt illetlenül, el is oldalgott, amit onnan lehetett tudni, hogy a háromszögletű szeme a felhők közül eltűnt, és egy kószát dörrent az ég, de csak egy kicsit, tényleg csak egy csöppet. Béla azt hitte tehát, és ezt közölte is a medvével, hogy teljes a szabadság, ám, ha nem lett volna részeg, tudta volna, rájött volna, hogy az Istent ugyan elzavarhatja, de az idő fölött nem rendelkezhetik, és ez a mókamester azt tesz vele, amit csak akar, és amikor csak óhajtja.

Most azt vágyta éppen, hogy Béla gyerek legyen újra, és ez ellen nem lehetett mit tenni senkinek sem, csak az ihletet kereste hozzá ez a kegyetlen idő, a könyörtelen gyilkos és teremtő erő. És meg is találta, ahogyan a kocsmába lépett egy olajos hajú traktorista, jobbján a kísérő seregével, az utóddal, három éves kölkével, akit máris dresszírozott az életre és a folytatásra. Mert ez a gyerek a foltos gatyájában, a lenszőke és pókhálószerű hajával, a beesett szemeivel és kajla füleivel egy műanyag dömperen toszogatta be magát az ivóba olyan surranásokat kiadva, olyan műanyag morgásokat és sikolyokat, hogy Béla szíve beleremegett a medve karjai között, egy tölcséren keresztül pedig lefolyt, mint a szappanos víz, a mélységes múltba, és ott állt kantáros rövidnadrágban máris az anyja udvarában az égig érő kaktusz alatt négy évesen és vágyaktól gyötörve.

Dömpert óhajtott a kölök Béla, arra epekedett szíve minden fellelhető akarásával és összes szerelmével. Látta magát, ahogy a kaktusz alatt tekeri azt a dömpert, homokot szállít a platóján, elkerül a lugasok alatt, eljut a meggyfa tövibe, és az apja lába elé borítja azt a nyüves homokot és teker új fordulóra. Béla haja lobogott a képzeletében a dömper kormányánál ülve, füstölgött a szájában a Románc, akárha a hátranyalt fejű apja, de azért a kormány mellett minden eshetőségre ott volt az Inota szelet, sőt, a Korfu is csatos bambival elegyest. Így múltak el az évszakok a kölök Béla mellett pörögve, de ő csak haladt a dömperrel, akárha a szerelmes Hugh Grant a hülye filmjében, röpködtek a levelek a szélben és szitált az eső. Ilyen nyálas film lett a Bélából, amikor megszólalt az anyja hangja, hogy vacsora, és az álomban álló kölök Béla fölocsúdott, fölnézett az égig érő kaktuszra, és úgy érezte sírni volna jó, aztán persze bömbölt is, mert mit tehetett volna mást.

Hüppögött és visított a dömperért, de soha nem kapta meg, csak egy fölfújható zsiráfot, amelynek a foltjai is azt vigyorogták rá, dömper, dömper. És az idő ott hagyta benne a hiányt, amit észre se vett, és ezért nem tudta azt sem, miért olyan kedves neki, amikor a pelenkás, ámde büszke népség körülötte nagy arccal surrog a műanyag motorokkal, autókkal és pláne dömperekkel, és úgy lökik és tekerik magukat a világban, mint majd később a béjemvéjükkel, olyan arccal és üres szívvel szenvtelenül, mert soha nem is akartak homokot borítani az apjuk lába elé, csak l’art pour l’art dömpereztek, jobb híján, mintegy. Ebből is kitetszik, hogy az élet egyáltalán nem igazságos, sőt, baromira szemét. Ilyen ráismerésekkel tért vissza a világ kebelébe Béla azzal a balesettel, hogy az anyjának indított hiszti most a jelenben a medvének szólt, neki kesergett vénségére, hogy a traktorista kölke megvetően mérte végig, majd pöckösen elgurult a templom felé, hogy ő se találkozhasson soha Istennel, mert az csak a kiválasztottaknak dukál, mint amilyen Béla is. Csak ezt senki se tudja.

Mindeddig úgy tűnt, hogy a rajta kívül történő dolgok nem férnek hozzá a lelkéhez, lepörögnek a kérgén, most azonban repedések keletkeztek rajta, és a lukakon kiviláglott a kisgyerek, aki kétségbeesve kóvályog az ellenséges világban. Az átélt megvilágosodás teljesen kimerítette. Fejét nem bírta mozgatni, csak szemeit fordította csikorogva a barátja felé, és önmaga számára is idegen, duplagyűrűs, kántáló hangon tette fel az egyetlen kérdést, amit ebben a helyzetben lehetett. – Most akkor mi lesz?

A fröccsök ura elcsodálkozott. Nem szokott ő ahhoz, hogy Béla kérdez tőle, aki eddig úgy viselkedett mindig, mint egy világháborús őrvezető. Amióta ismerte, most először látta meg rajta és benne az esendőséget, ezzel pedig képtelen volt mit kezdeni. Erősen zavarba jött. Mindettől furcsa párost alkottak ők ketten, olyanok voltak, mint a kamaszok az első randevún, akik tudják, mit akarnak teljes lelkükkel és testükkel, de félénken méregetik egymást, mielőtt legyőzi őket a hús förgetege. Hülyén néztek ki zavarukban, és ezt az abszurdot nem is lehetett feloldani.

A csapos törölgette poharait, köszörülte a torkát, de semmi értelmes gondolat nem született fehéren izzó agyában, és csak ezt bírta kinyögni. – Mi lenne? Élni köll azért. – S bár ebben a két rövid mondatban benne volt minden történés tudása az elmúlt percekről és az idők kezdetéről is, mégis a lehető legbölcsebb kinyilatkoztatás volt ebben a pillanatban, Béla azonban nem tudott mire jutni vele. Így, mielőtt újabb tragédia történt volna, úgy döntött, inkább hazamegy, hogy egyedül nézzen szembe az idővel, és magában mérje fel, ki is ő, hogyan jutott ide, és mitől lett azzá az alakká, akit mutat épp a légyszaros tükör.

Föltápászkodott. Kivánszorgott a trágyaszagú nagyvilágba. A fröccsök ura kábán nézett utána, valahogyan sejtette, hogy egy ideig nem fogja látni. Így is lett. Béla öntörvényűen baktatott végig a falun, ahol mindig minden ugyanúgy volt, mintha panoptikumban járna. A két közmunkás bágyadtan kapirgálta az anyaföldet, a Nap a templom réztornyán csillogott, néhány duplagyűrűs sántikált a hepehupás járdán, frissen szült koravén kisasszonyok káráltak, és nagyfejű gyerekek hajtották zörögve a műanyag motort vagy dömpert. Mintha nem is nagy idők volnának – így vélekedett hősünk haladtában -, és ő sem tudta, hogy tényleg nem is azok. Csak a frissen megtelepülő új múlt zümmögött láthatatlanul, a szürkeség, ami a nyomában loholt, még nem látszott teljesen.

Béla a mindent tisztázás jegyében odaállott a tükör elé, és eldöntötte, hogy ezúttal meglesi borotválkozás közben, ki is ő valójában. Eddig úgy gyalulta le magát mindig, hogy csak az ágaskodó szőrszálakat látta, a mögötte rejtőző arcot sohasem. Érdeklődve figyelte a saját képmását. Egy öregedő ember nézett vissza rá szaporodó ráncokkal, és őszülő hajjal, de még képes volt arra, hogy meglássa benne a rövidnadrágos óvodást, aki pöttyös labdával díszített fehér ingben hajladozott és danolászott az évzárón. Gyerekzsivaj szállt föl a tükörből meg kakaóillat, a vajjal kent kifli ízének emléke, de ezzel semmire sem ment.

Rájött, hogy föl kell mennie a padlásra, ahová mindent fölcipelt egy őrült napon, amikor úgy döntött, hogy végleg elvadul. Pókhálók csaptak az arcába, tompán puffanó léptei nyomán fullasztó por emelkedett a tüdejéig, a tetőablakon beszűrődő fény párhuzamos csíkokat rajzolt a fönti világba, mutatva az utat az emlékek felé. De ezek sem segítettek. Forgatta az ősi fényképeket, amelyeken rég elporladt nagyszülei voltak láthatók, olvasgatta a göcsörtös ujjaikkal, sajátos helyesírással körmölt leveleiket, amelyek ismeretlen világról tudósítottak. Idegen volt minden, holott ugyanitt történtek az örömök és tragédiák, de az idő már belepte őket, így Béla nem talált semmi fogódzót saját magához.

Mégis napokat töltött a gombaszagú padláson, és csak néha ment le, hogy egyen valamit. Az ételhordó ember már nem is szólongatta, csak letette a napi adagot a csikorgó kapu mellé, majd továbbállt. Így múltak az órák, hősünk átforgatott mindent, de nem lelt fogódzót önmagához, ezért fordult a könyvei felé, amelyek szintén a porban hömbölögtek. Találomra vett ki egyet-egyet a hatalmas halomból. Rácsodálkozott, ahogyan sorra ismerte föl őket, és tudta, hogy ezt is olvasta valaha, meg amazt is, de már nem emlékezett rájuk. Csak forgatta őket, itt-ott beleolvasott néhányba, mint ahogyan ebbe a barna borítósba is éppen.

Versek voltak benne. Az egyik elsárgult lapon ez állott: „Hát ne fordulj vak hevedben/ A világ és rendje ellen…/ Úgy tekints az emberekre,/ Hogy a föld se jó, se ferde:/ Se gyönyör, se bú tanyája,/ Csak magadnak képe, mása./ Ki sóhajtoz, ki mulat./ A világ csak – hangulat.” Úgy nézett erre a szövegre, mint akit frissen rázott meg az áram. Érezte, hogy megtalálta a bizonyosságot, ettől pedig a napok óta izzó lázas nyugtalansága megszűnt. Nézte a könyvet, mint a Bibliát, leereszkedett az alvilágba, a kötetet a hokedlire rakta, és elindult megünnepelni a frissen felfedezett világot.

Belépett az ivóba, a fröccsök ura látta, hogy barátja ha át nem is változott, de szeméből eltűnt az űzött vadak nyugtalansága. Megsprickolta neki a borát, és eléje csúsztatta. S ekkor, mintha tényleg volna Isten, a rádióból sajátos, szaggatott ritmus, tangóharmonika, és egy lágy, zümmögő női hang hallatszott. Bélát földöntúli nyugalom szállta meg. – Mi ez? – Kérdezte fejével a zene felé bökve. A fröccsök ura pedig, mint minden titkok tudója, azonmód vágta rá: – Gotan Project. – Béla ugyan nem tudta, ez mit jelent, de elégedett volt a válasszal. Szólt a harmonika a dobozból, a világ pedig elröpült. Nagyon messzire.