Szóval forgattam a csomagomat, amikor mellettem egy néni fáintos kis kalapban, és épp a derekamig érve, hogyha ráfújok, elvitorlázott volna, mint valami szocialista Mary Poppins, suttogva, mint nagy titkok tudója, közölte velem, hogy az nagyon jó, és a papírra mutatott. Így osztotta meg velem csontos seggének örömeit, s hiába mondtam neki, nem azt vizslatom, mennyire puha, hanem, hogy mire való. De ő ragaszkodott ahhoz, hogy jót tegyen az én valagammal is, még egyszer közölte elhaló hangon tehát, hogy nagyon jó, s ajánlja. Mert vannak az életben fontos dolgok.

Mindehhez, jó szándékát jelezve és megnyugtatásul kétségeimben, megérintette a karomat, fölvett ezzel mintegy a klubba, amelynek tagjai ismerik már a kegyetlen világ titkait, és apró fortélyokkal segítenek egymásnak túlélni a vérzivatart. Sajátos közösség ez, riasztják a másikat, ha akciós a farhát, ha a lecsókolbász máma kiválóan friss és ízletes, és ki ne menjen az utcára aranyom, csupa jég minden, még elcsúszik, kitörik a nyaka vagy a combjának a csontja. Végtelen bölcsesség ez és megnyugvás, a kikötő a háborgó tenger után, amit életnek neveznek, az öböl nyugodt vizei, és akkor elértem hát ide magam is.

Borotválkozás közben még nem vettem észre, hogy megtörtént volna, a csontjaimon éreztem, de nem tudtam, hogy látszik is, ezek szerint igen. Most már csak az a kérdés, mikor megy el az eszem. Anyám nagynénije például, tehát nagyanyám testvére, aki Mária volt, de a legendáriumban a Nenne névre hallgatott, vénségére ült a gázkonvektorja mellett, amit reggel begyújtott, és a téli, délutáni szürkületben ábrándos szemekkel ölelgette azt a rohadt konvektort, dorombolt, mint egy macska, hogy máma jól befűtöttek. Megszokta, hogy sok mindenről nem dönt, de volt is oka rá.

Amíg idáig eljutott, már ötven évet élt egyedül, mert fiatal, falusi tanítónőként a férjét kulákság gyanúja miatt elvitte az ÁVH, és pár hét múlva kapott egy szikár levelet, hogy szeretett hitvese a fogságban kimúlt. Ezekkel a szavakkal. Onnantól fogva csak a bibliáját olvasgatta, piros kék, zöld ceruzával húzgálta alá az egészet, a végén már olyan lett a szent szöveg, mint egy kifestőkönyv. Régi klubtag volt már az én gyerekkoromban, amelybe ím, felvételt nyertem a boltban, megtudva, hogy a mai öregasszonyok seggének melyik wc papír ízlik, ami ezután tán nekem is jó lesz.

Viszont, akármi is történt Nennével, még, mielőtt beleőrült volna abba, hogy ki adja neki a saját maga által keletkeztetett meleget, annyi józanság volt benne, hogy Hornra szavazott, mert annyit azért tudott, hogy nem ő írta neki a levelet férje „kimúlásáról”. Ez a klub tehát, amelynek egy napja a tagja lehetek, őrzi még a józan ítélőképesség csíráit, nem minden nyugdíjas öregasszony kardozik esernyővel ugyanis, és csak nagyon kevesek csókolnak kezet a kedves vezetőnek. Ez egy véd-, és dacszövetség a veszedelmes világ ellen, az életben maradás záloga ilyképp, hétköznapi hősökkel a soraiban.

A hétköznapi hősökkel viszont senki nem foglalkozik. Ők a társadalom kovamoszatjai, akik nélkül élet nincsen, de még csak nem is ismeri őket senki sem. Pár hete égett Amazónia, és mindenki visított, hogy megfulladunk. Tragikus dolog volt, annyi szent, de a Föld nevű bolygón oxigén ettől kevesebb nem lett. Az amazóniai esőerdők ugyan hatalmas mennyiséget termelnek, de abból egy molekula sem jut máshová, az ottani élet ugyanis az egészet föléli. A nagy fákat azonban lehet látványosan temetni, ha Karácsonyt méltatlanság éri a kampányban, tele lesz a világ vele, de Mária néni bütyke csak saját magának fáj.

A kovamoszatok a vizekben élnek. Megkötik a széndioxidot, oxigént állítanak elő minden érdek és csinadratta nélkül. A húsz százalékát mindannak, ami szükséges a földi élethez, de értük nem rendeznek koncerteket, pénzt sem gyűjtenek nekik, a kovamoszat le van szarva magunk közt szólván. Pedig ő az, aki odalép a boltban, és mindent megtesz, hogy a mi seggünknek is jó legyen, ha már csak ennyi maradt az evilági gyönyörökből. Ennyi a tanulság mára, meg, hogy műveljük kertjeinket. És még annyi, azt hiszik, olyan überfasza ez a sztárolt wc papír? A rossebeket. Hiába, ízlések és seggek különböznek, legalábbis máma még.

Nehéz ezt megfogni, csak a tapasztalat taníthatja a felőle való elmélkedést, ilyenből viszont bőséges a felhozatal. Minden napra jut egy mese. Éppen ezért volt szükség például Czeglédy szíjon való vezetgetésére is, hogy kis időre meglegyen az origó, amelyből kiindulva el lehet söpörni a világ alkalmatlan káprázatait, ergo, a Fidesz-en kívül mindent, és legfőképpen mindenkit.

Homokos, füves és vizes sík lesz az, ahová robog a kisvasút, amelynek állomásai mocskosak, ürülékkel és okádás tócsáival terhesek, de ez egyáltalán nem nóvum, ezek ezt tudják, ez jön elő belőlük olyan természetességgel, ahogyan kikelet előtt egy órával megszólalnak a rigó polgártársak.

Ha már a latin-görög tudatú Németh eszembe jutott, folytatnám is vele, mert megéri. A Czeglédy-saga kapcsán olyan bűnlajstromot vizionált a markáns arcélével ő, hogy a Népbíróság Pelikánt már meg sem környékezné, békaemberekre sem lenne szükség, semmire egyáltalán. Ha Némethen múlna, holnap vinnék akasztani, hajnalban, aztán tégedet is, ne bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Pedofílián és terrorizmuson kívül szinte minden szerepel a rezsi-étlapon, de még az is meglesz, ha jól odafigyelnek. És mégsem ez az igazán érdekes, hanem a stíl, az előadás csökött tudattal terhesen, hogy a birkózó, és az összes haverja már annyira otthon érzi magát ebben a világban, hogy nekiállt szarni a spanyolviaszkot, mert a segükben is felyük van, vagy, mert helikopterek.

Aztán továbbá még, hogy ebben a nagy homepartiban az összesnek nőtt legalább három feje, így egy személyben hozzák nekünk a vádlót, a bírót, és az ítélet végrehajtóját is. Most állnak össze épp valami furcsa szimbiózissá, vagy mi a rosseb, már nem is tudható, mert eltakarja a pelyva.

Fogják ezek a saját mészporos agyukat, és telefújják a világot, kezükben feszület, az tolják az áldozat képibe, s mondják, üvöltik, hogy ismerd be, akkor jó lesz a lelkednek. A spanyolcsizma máma így hangzik: „Várjuk a szocialista nagyhalak vallomását, szólaljon meg most már végre, és mondjon igazat Botka, Molnár és Ujhelyi!”

He? Fasza a kutyának? A Schmidt Mária intézmény kénköves falai közt a leendő tetem képibe toljuk a feszületet, hogy valld be bűneidet, és a lelked megmenekül, miután alád gyújtottuk a rőzséket, akárha Giordano Bruno segge tövébe, vagy netán ha előtte kivertük a fogazatod a vallató lámpák fényénél ÁVH-módra, vagy mi a rosseb?

Vallja be? Mi ez itten? Inquisitio haereticae pravitatis (panelproliul inkvizíció), tehát a tévelygő eretnekség kinyomozása? Tanainkat tán vissza is kellene vonni, és a feszületet reszkető ajakkal csókolni, miközben szivárog fölfelé égett lábkörmünk fenséges illata, sőt, a bűnös nyelvét is kivágják, hogy sülése közben ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez?

Ez megy most már, és az is tudható, miért. A templomosokat is azért abáltatta meg a negyedik, szépséges Fülöp, mert köllöttek neki a kincsek, aztán ráfogta az eretnekséget a nyuszira, mint most is. De ennek oka van és indoka. Hogy Joe Strummer (The Clash) kéretlen szavait idézzem: „All the power’s in the hands/ Of the people rich enough to buy it.” Tehát orbánul: „Minden hatalom azoknak a kezében van, akik elég gazdagok, hogy megvegyék.”

Értjük hát Mészárost is alaposan, csak ez nem a szavannák vidéke, vagy tán mégis az. Az evolúció visszaforgott, és újra az erősebb kutya baszik, ha csálé is a farka. Most már tényleg nem tudom, hogy ezervalahányadjára miért mondom el újra meg újra ugyanazt, hogy J’acusse, pedig nem is vagyok egy Zola, csak egy utazó, aki arra kéri Buddhát, hogy engedjen azért még beszélni, míg el nem jő a cethal. Ti viszont jobban odafigyelhetnétek a kuplerájra, mert bűzlik a madám valaga. Momentán nincs több közlendőm.

Pelikán József „Stanicli, mámegin’ az a rohadt stanicli!” felhördüléssel képelte föl a kölkeket, és a rend helyreállott. Virág elvtárs tovább nyammogta a héjában sült krumplit, és örömmel konstatálta, hogy milyen leleményes ez a mi népünk. Ettől az ÁVH-s fiúk is lenyugodtak, és zsebre rakták a 762-eseket.

Decens korunkban Juhász Péter ilyen értetlen gyermek, akiben az pavlovizálódott, ha Orbánt lát, akkor fütyöl. Most is sípolni hívja a népeket február másodikára, az indokot ehhöz ezúttal Putyin atyuska magyarországi látogatása adja.

Hogy miközben a medve fölméri az ő tartományát fakó lován, akkor szóljanak azok a rohadt sípok, akárha október 23-án. Mindez nagyon szép idea, ámde teljességgel értelmetlen. Böjtelő havának második napján abszolválják a szemlét minálunk, és nem jóindulatú ÁVH-sok, hanem az FSZB (lánykori nevén KGB) véres szájú hóhérai figyelik majd élénken a folyamatokat, kiegészülve a TEK nagyon tehetséges munkatársaival.

A lehegesztett csatornafedelek mellett a fél város lesz lezárva hermetikusan, hogy még a kósza legyet is megmotozzák, ha arra akadna dolga, így amikor Juhász fütyöl, olyan lesz, mint a vak utcazenész, akinek fogalma sincsen arról, kinek tépi a húrokat.

Ebben a konstellációban mondjuk saját magának, illetve egynéhány harcos kedvű nyugdíjasnak, akiknél biztosan lesz kéznél egy kósza esernyő, hogy újra lejátsszák az október 23-i csatát, ami jó mozi, csak teljesen fölösleges. Mondhatni kontraproduktív, mert csak arra jó, hogy a fellépők megkapják a warholi tizenöt perc hírnevet.

Rendszert váltani így nem lehet, és egyéb veszélyek is leselkednek a partizánokra most, hogy turbó fokozatba kapcsolt a téboly. Mészáros gázos vadiúj tévéjében, a mérvadó Echóban újra indult a szépemlékű Sajtóklub, ahol habzó szájú nácik minősítették a nevezetes interjúhamisítást terrorizmusnak, amely megállapítás az álmoskönyvek szerint nem sok jót jelent.

Ilyen alapvetések után a fütyölés felér egy atomcsapással legalább, és osztrák nyugdíjasok is róják még a magyar utakat. Ki tudja, mikor, s merre autókáznak vakon, ami veszélyekről Váradi András felcsúti juhász tudna mesélni bővebben, szegény. Különben is, már fütyölni sem kell ahhoz, hogy kitapossák az ember belét.

Mint azt a snájdig rezsibiztos tegnap volt szíves kijelenteni, el kell takarítani a kormány ellen lévőket, és egyetlen fiatal demokrata, de még egy jámbor lelkű „keresztény” sem fegyelmezte meg őtet, hogy ilyeneket böfögni nem komilfó.

Mindebből kitetszik, hogy Putyin épp arra is jó, hogy átadja fiatal növendékének a receptet a polónium ütős felhasználásáról, kósza golyók célba juttatásáról, egyebekről. Nem vagyok paranoiás, csak figyelem a világ folyását, következésképp semmi jót nem látok abban, ahogyan a hiénahorda mostanság üvölteni kezdett. Viszont nem tudom, mit lehetne tenni, nekem ehhöz nincsen moslékom. Egy dolog teljesen biztos azonban, a fütyörészés itt már egyáltalán nem opció.

A magam részéről végzem, ami rám méretett, verem a tamtamot szünet nélkül. Ennél többet nem tehetek, de várom a csodát, aki a jelek szerint nem Botka lesz, viszont vészesen fogy az idő.

Mindemellett arra még rávilágítanék zárásképpen, hogy tehát Böjtelő havának második napján a medve épp itt lesz minálunk. Kérjük tehát az urat, hogy a nagy barna lássa meg az ő nyüves árnyékát, és húzzon vissza a barlangjába a francba dolgos földmíveseink tapasztalatai előtt meghajolva. Ennyi kérést csak megengedhetek magamnak megalázott és megszomorított népünk nevében, a többit pedig majd meglátjuk

Úri passzióból? Játszásilag? Csakmerthogy? Ugyan már, királylány!

Mindenesetre miniszterelnök úr tegnap elandalodott, úgymond. Melankolikus hangulatba süppedt, kürtjét a sarokba állította, úgy elmélkedett el a világ folyásán, amely mindig próbára teszi őtet. Vagy megundorodott a vérszagtól, vagy épp cselez jó láblabdáshoz méltón, esetleg az ő Morellje elmérte az adagot.

Oly képet vágott hát, mint a végképp leépült Ferenc Jóska, vagy a megfáradt debilis és ágyba vizelő nagypapa, aki már tényleg túl van minden jón és rosszon, és a megváltó vég előtt már csak egyetlen dologra kíváncsi. Miniszterelnök urunk épp ilyesmire az ő halálos ágyán:

„A részvétel a magyar nemzet állapotáról és minőségéről szól, hogy valóban egy közösséget alkotnak a magyarok, vagy csak össze vagyunk hajigálva.”

Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy össze vagyunk hajigálva. Sőt, szét. És tudja mi a legszebb az egész idilli képben? Hogy épp miniszterelnök úr volt az a kantáros fiatalember a homokozóban, aki az összes lapátot, kisvödröt meg kisdömpert úgy szanaszét baszta, hogy az óvó néni sírógörcsöt kapott.

Én úgy alapvetőleg egy lusta dög vagyok. Ennek ellenére nem voltam rest jegyzetelni – ezt utálom a leginkább –, és kiplajbászoltam Bödőcs Tibor szavait, amely ugyan csak műsorajánló, ellenben mutatja a homokozó állapotját, miután miniszterelnök úr odaszart a sarokba. Ezt tetszik kínálni most imádott nemzetének:

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Miniszterelnök úr ábrándozik, ámde nem találja a fekete lyukban az apró embert, aki elemlámpával keresi a biztosítékot. Fölhívnám azonban a kantáros fiatalúr becses figyelmét néhány egészen apró momentumra, amely tevőlegesen járult hozzá ahhoz, hogy össze legyünk hajigálva.

Ismeretesek tán az alábbi vezérmotívumok, mint a haza nem lehet ellenzékben, a baloldal ráront a nemzetére, egynéhány jól kifejlett hazaárulózás, ilyenek. Tovább is van, mondjam még? Pármillió nyugdíjas, pármillió szegény, néhány százezer cigány a Flórin kívül.

Soroljam még? Fölösleges, mert egy jól kifejlett entrópia kutyafasza ehhöz képest, ami keletkezett hat év alatt pitypalattyos hazánkban. Össze vagyunk hajigálva, bizony. Ám az én szívem kegyes, és mutatok példákat, hogy miért vagyunk elveszve, azt hiszem.

Hogy régebbre ne menjünk vissza: 1944. március 19-e, mikortól is vendégül láttuk a német elvtársakat, és Adolf Eichmann úrnak, valamint a jámbor Gestapónak még csak az ujjaival sem kellett malmoznia, mert közösséget alkotott a nemzet már akkor is.

Komoly feljelentések, géppel írva. Házmesterek, szomszédok, munkatársak vitették a magyart vonatozni, hogy aztán pár év múlva az ÁVH-nak se legyen túl sok dolga ilyen téren. Ilyen lélekállapotból köllött volna kilavírozni az országot, és voltaképp efelé tartunk újra és megint. Össze vagyunk hajigálva, és ölég szar állapotban van a homokozó.

Ismerős ez? „Ha ma megnézünk egy vidéki MDF-es társaságot, azt kell mondanom, hogy nagyon-nagyon rossz közérzettel távozik az ember egy-egy összejövetelről.” Ezt miniszterelnök úr mondta boldogult úrfikorában, és most, hogy vénségre jutott, az országa van így. Nagyon rossz közérzettel távoznak belőle az emberek.