Ebből is kitetszik, hogy a Mikulásra égető szükség van így, december elején, mint ahogyan a halkan szálló angyalokra és a gőgicsélő Jézusra a hónap vége felé, amely díszletek görög-római identitásunk origója és gyökere némethszilárdilag mintegy, nemzeti nagylétünk fundamentuma, ha jól belegondolunk. Nem lehet véletlen tehát, hogy a Soros-féle nemzetközi összeesküvés ezt a talapzatot támadja, és az lesz itt, minálunk is, mint a veszte felé száguldó Ausztriában, ahol még csak nem is konzultáltak Soros incselkedéseiről, és úgy is jártak, magunk közt szólván.

Napok óta terjedt a facén a szörnyű hír, miszerint Bécsben betiltották a Mikulást. Erre rengeteg egyszerű világlátású polgártárs rákkattant, szidva a libsibolsik kurvaannyát Gyurcsányig bezárólag, ahogyan az már szokásban van minálunk, Neriában. Tegnap aztán, ahogyan a boltból hazatértem, az is kiderült, honnan a hagymáz. A hirado.hu hivatkozott a 888.hu-ra, mint autentikus forrásra, akik az Österreich című orgánum olvasói levelei közt találták a szörnyűséget. A florisdorfi iskolában – így az összegzés – a karácsonyt már télünnepnek nevezik, Jézuska sem érkezik, a Mikulástól pedig állítólag félnének a gyerekek.

A nép eccerű gyermekeinek hangját még a Lajtán túl is meghalló oknyomozó lakájslapaj idéz is, utalva a szörnyűség eredetére: „Ez az integráció teljes félreértése, kérem, segítsenek. – írta egy névtelenséget kérő apa.” Célnál is vagyunk. Mielőtt tovább elmélkednék az őrületek fölött, meg kell jegyezzem, hogy nem sajnáltam nyomorult életemből legalább két órát, hogy végignyálazzam ennek az Österreich című lapnak az online változatát. Ilyesmit én abban nem találtam, olyat viszont igen, hogy örvendtek az ott bevezetendő melegházasságnak, meg vigyorogtak a karácsonyi receptek fölött a borvirágos orrú Mikulások is.

Hogy hazudnak ezek, az egyáltalán nem nóvum, viszont, hogy a labancok Mikulása mért fáj nekik, az egy érdekes történet. Ugyanezek az orgánumok fújják már napok óta a leckét, miszerint soha nem látott, hatalmas lánctalpasok támadják Brüsszelből a hazát, előttük Soros lovagol kivont karddal, hogy leváltsa a nemzetvédő kormányt, és olyat ültessen a nép nyakába, aki lebontja a kerítést, és niggerekkel toszatja szanaszét a bimbózó magyar szüzeket. Ha O. V. veszít – irgalom anyja ne hagyj el -, másnap a Duna-deltából fertelmes nagy uszályokon milliószám indulnak Budavára felé a terroristák, betiltják a Jézust és janicsárok űzik el a Mikulást.

Nem vagyok hülye, csak egy kicsikét. Épp annyira, hogy konokul böngésszem azt a gondolatvilágot, vagy a gondolat-nihilt inkább, ami süt Orbánból, a sleppjéből, a sajtójából, amiből így egyben valami elképesztő őrült massza kerekedik azt mutatva, hogy égető pokol lehet ezeknek a fejében. Ha következetesen végigvinném a lázárjukat, akkor tegnap reggel a boltban zokogva borultam volna a Mikulás nyakába, siratva őt, aki végleg elveszik, Rudolffal, csengőszóval és manókkal együtt. A Mikulás pedig bambán nézett volna rám, hogy ki ez a barom, mert azt sem tudja a szerencsétlen, ha jövőre nem a Viktor győz, akkor cseszheti, nem fotózkodhat a boltban, nem mondhatja, hogy hohohohó, mert mindennek vége lesz. Legalábbis a hirado.hu szerint, ami nem semmi egy delírium, ha jól belegondolunk.

Vérecskében született 1991. június 25-én, amikor kikiáltotta Jugoszláviától való függetlenségét. A JNA, tehát a Jugoszláv Néphadsereg csak kicsit volt morcos, kétheti lövöldözés után csönd lett, és véget ért a tíznapos háború. Srebrenica messzire volt, meg különben is, Pusztai Gyula, a Vas Megyei Közgyűlés akkori szoci elnöke elsőként ismerte el a szlovén államot, az ellen meg mit tehettek a tankok? Semmit se, ugye.

Szlovéniának eurója van, úgy általában vigyorog, nem akarja sem a szerbek, sem a horvátok torkát átharapni, nincsenek diktátor cimborái, és nem jár nyári egyetemet tartani se Ausztriába, se Olaszországba, hogy onnan üzengessen haza, Ljubljanába. Egyáltalán nincsen benne a történelem fő sodrában, senkit nem hajt el az anyjába a külügyminiszterük, és olyan élhetetlen népség, hogy a harcias hírekben alig is szerepelnek.

Tegnap megtört a nagy csend, mert az elnökük, ez a Borut Pahor nekilátott sétafikálni az országában a fiacskájával meg két újságíróval, hogy jövő hétfőre, napi negyven kilométert poroszkálva átszelje kies hazáját, és megérkezzen a tengerhez. Induláskor el is mondta, hogy ő kampányol, meg különben is, a szabadsága alatt azt tesz, amit csak akar. Ez valahogyan jobb módszer, mintha Hodostól Koperig teleszarná kék plakátokkal a hegyeket, erdőket meg az anyja valagát is.

Akik szeretik ezt az elnököt, dicsérik a sportosságát, de a népszerűségen kívül más előnye is van a gyaloglásnak. Fitneszguru honlapok szerint ettől lesz lapos a has, és feszes a fenék. Nekünk is van közjogi méltatlanságunk, akire ráférne egy kis séta, nem csak a mangalica termet miatt, hanem orvosi szempontból is. Azt mondják a tudós doktorok, hogy a gyaloglás minden mozgások szent grálja, ezért egyetlenünknek is meg kéne fontolni, hogy egyszer az apostolok lován szeli át a birodalmát, de hát, azt várhatjuk.

Pedig egy ilyen túra a számos lehangoló tapasztalat mellett rengeteg előnnyel is járna. A gyaloglás csökkenti a szívbetegségek és a stroke kockázatát, megelőzhető vele a cukorbetegség. A gyaloglás során javul az ember erőnléte, rugalmasabbá válik a teste, és növekszik az állóképessége. Segít a fogyásban és az ideális súly megőrzésében, emellett hozzájárul a jó alváshoz, a fokozott szellemi tevékenységhez, sőt még a depressziós érzések leküzdésében is támaszt nyújt.

Továbbá, gyaloglás közben endorfinok szabadulnak fel az agyban, olyan vegyi anyagok, melyek fájdalomcsillapítóként működnek, és segítenek lazítani, a nyugalom és a jóllét érzésével töltve el az embert. Tisztára haszon, és ha én gráci orvos lennék, csak rábeszélném prime minister O. V.-t egy ki sétára a páncélozott kisbusz helyett, ami törekvés, valljuk be, hamvába halna. A paranioa ugyanis eléggé behatárolja az ember mozgását meg a gondolkodását is, ami utóbbi a mi esetünkben a nagyobbik baj.

Viszont más gondok is akadnak. Amellett, hogy minálunk rendszerint a kedves vezető szotyolázásáról, parlamenti csokizabálásról, vagy lakótelepi, partedlis pörkütt-tunkolásról születnek képek, a népek sem tudnák elviselni a menetelését. Vagy – mint Briannél -, megtalálnák az ő tökét, és a rajongók követnék a sivatagba meg a hegyekbe, esetleg másik opcióként morcos alattvalók fölhúznák őt egy lámpavasra. Más kimenetel nincsen, marad hát nekünk a sétafikálás két formája, az egyik a CÖF, a másik meg az éhségmenet, és ezzel mindent el is mondtunk hazánk lehangoló állapotjáról.

Ilyen fennforgások közepette már csak egy, nagyon halk kérdésre futja: Tessék mondani, Ljubljana, az már Nyugat?

Most is van nekik hárommillió akármennyi szavazatuk, amire verhetik a nyálukat, meg a fölös példányok. Hosszú idő után azonban most mégsem erről fakadok dalra. Közkeletű – és ezt érezzük is a bőrünkön -, hogy ez a garnitúra senkit sem hagy az út szélén, és ezt számos alkalommal be is bizonyították. Így lesz ez a közszolgákkal, akiket százezres nagyságrendben óhajtanak utcára hajítani a közeljövőben.

Emiatt azonban egyiküknek sem kell a kardjába dőlnie, mert mint azt Csepreghy Nándor államtitkár bácsitól megtudhattuk, találnak nekik helyet a versenyszférában. Mert ott momentán hatalmas kereslet mutatkozik az informatikában, a vendéglátásban, a szállodaiparban, az asztalosiparban, meg villanyszerelő is alig van. Csepreghy úr szerint az elbocsátottakat hipp-hopp, átképzik, és újra kerek lesz a világ.

Egészen érdekes képet mutat majd, amikor Irénke – aki harminc éven át volt titkárnő a körmeit reszelgetve – a satupadhoz lép, vagy fúrógépet meg gyalut ragad, és úgy építi tovább a hazát mindnyájunk gyönyörűségére. Ezt az idillt most az abszurditásig fokozhatnám, de erre én nem vetemedek, mert születésemtől fogva jámbor és jóindulatú egyed vagyok, ha ritkán is tapasztalhatni.

Az államtitkár bácsi összevonta szemöldjeit, és igen élénk számolásba fogott. Tologatta a népeket, akárha sakktáblán, osztott, szorzott, összeadott és kivont. Aztán rájött, hogy darabra megvan ez, baj tehát egy szál se, a jelentés, amit majd lead az osztályfőnöknek, stimmelni fog. Mint a közmunkásoknál is, őket is képezték, mint a rosseb, egy idő után meg is tanultak napocskát rajzolni.

Mindez mérhetetlenül szomorú. Azt momentán ne részletezzük, hogy ez a hiány-állapot mennyiben a szárnyaló oktatási rendszer kudarca – mert az -, például villanyszerelőből évente kevesebbet bocsát ki a tanoda, mint amennyire szükség volna. (Megnyugtattak, hogy még nincsen katasztrófa-állapot.) És még sorolhatnánk napestig, elégedjünk meg most a tankötelezettség tizenhat évre csökkentésével, mint kiinduló ponttal.

Másodjára az a rohadt pénz, ami modern korunkban, amióta a cserekereskedelem kihalt, mégis csak-csak szükséges zsömlére meg parizerre. Tegnap láttam egy hirdetést – mivelhogy itt a bűnös nyugat mellett lakok -, hogy Osztrákiába keresnek a határ közelébe jódógos, jómunkásembert valami dobozokat vagy hordókat slagozni havi ezerkilencszáz ajróért. Hát ki a rosseb akarna villanyt szerelni ezeknek?

Mindezek a rendszerszintű gondok, illetve azoknak egy szűk, ámde nagyon lényeges metszete inkább, és még csak most sem erről akarok irkálni. Hanem, hogy minek vagyunk tekintve – így germánosan, ha már Ausztria – mi, magyar, keményen dolgozó kisemberek a kormányunk által. Még egyszer elmondom, bálában vásárolt gatyának csupán, díszletnek a hatalmukhoz. Ezen kívül le sem vagyunk szarva, tisztesség ne essék szólván.

Érdekelt valakit is közülük a véleményünk, amikor szétkúrták az oktatást? A nemzeti dohányboltoknál, a nemzeti vasárnapi zárva tartásnál, a nyugdíjalapok nemzeti einstandolásánál, a nyugdíjak nulla egészes gyarapításánál – nemzeti -, a nemzeti Paks2-nél, meg most a nemzeti olimpiánál, és hadd ne soroljam tovább mind a végtelenségig, volna muníció. A baj ilyesféle: szavazz, egyébként meg kussolj, ez az álláspont. Munkadarab vagy, azt teszünk veled, amit csak akarunk. Ez van, és tudják, mi a rohadt érdekes? A népszerűségük most van a plafonon, amikor a rohadás már kívülről is mutatkozik. Dögöljek meg, ha értem.