Mindegy is. Aztán kis idő múlva eljön a halálban meglévő másik halál, a feledés, és akkor lesz végérvényesen vége mindennek. Vannak azonban másféle magányok is, már itt, a Föld nevű bolygón, Ünnepelt és imádott, egyszersmind gyűlölt és rettegett diktátorokéi, akik, idejük kitelvén távoli szigeteken, börtönök mélyin, ürgelukakban vagy golyó által iramlanak a feledésbe. Kivétel nincs még a Kárpátok alatt sem, ez az Univerzum rendje, mert minden determinált, mint az József Attila óta tudvalévő.

Aureliano Buendia ezredes hatalma csúcsán botjával egy három méteres kört rajzolt a porba, amelybe senki emberfia be nem léphetett, s végül, amikor elkezdett az eső cseperészni Macondóban, úgy érezte, megfojtja a magány. Mai korokban új ezredesek golyóálló készséget öltenek, kordonokkal rajzolnak kört maguk köré az utca kövén, amely mögül fizetett lengyel és magyar klakőrök hazudják neki a rajongást, hogy egy kicsit még jó legyen.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, ekképp biztatnak kretén filozófusok olvasó embereket, akik így fölkészülten válhatnak Iljiccsé, mert tudják, hogy az életük egyszerű, mindennapi és iszonyú. Ilyen megfontolásokból van mindenkinek Geraszimja, aki jámbor jószág enyhíti a kínokat és a magányt. Diktátoroknak ilyen odaadó szolgájuk nincsen, hacsak nem teljesen debil az alattvaló. Ezért van, hogy amikor a kocka fordul, még Himmler is elárulja Führerét, és patkány módján nyüszítve menekül.

Most még van egy futsalos szolga itt, aki tartja a frontot mindenféle gyilkos ösztönű osztrákokkal, franciákkal, meg voltaképp az egész világgal szemben. Rikácsolva hörög, berendel, fröcsög, amíg úgy tartja az érdeke, aztán lelép ő is, meg mindenki, mert a diktátorokat nem szeretik, inkább félik őket. Ha eljön a nap, az összes Kósa, meg Rogán rabruhába bújva igyekszik kijutni a szögesdrótok közül, az atyaisten meg ül a bunkerja mélyén, és azon mélázik, hogy ezek meg sem érdemelték őt.

Hogy így lesz, ahhoz kétség nem fér, csak, hogy mikor, azt nem tudhatni. Hogy kibírja-e az ember fél lábon addig, vagy még kettőre kell állni. Csapkodnak már a tajtékok, a vénégy is bomladozik, a csehek, szlovákok a megvetett Nyugat felé kacsingatnak, a csónak tehát léket kapott. Lengyel véreink is horgadoznak, s mint tudjuk, ha ők közösen elérik a bódhiszattvaság kívánatos állapotát, akkor nem sokat szoktak cicózni, s mi marad akkor annak a mókusnak, aki alig látszik ki Putyin atyuska valagából, ami lengyel lélekkel nem egy komilfó állapot?

Semmi se marad neki. Kétmillió bamba hívő csupán, akik viszont úgy járhatnak, hogy eljön az ő Eisenhowerjük is, aki felforgató alak körbevezeti az ámuló tudatlanokat a lágerben, és ők befogott orral, mélyen megdöbbenve fordulnak ki onnan, mert meglátják, hol is éltek. Mert tudjuk, hogy Ninive nem él örökké, a tök sem, és Jónás sem. Tehát, testvéreim az úrban, a boogie-woogie klubban, türelem, ami egyszer rózsát terem, vagy valami más francot. Magamnak pedig, ha már ilyen búvópatakos irodalomórát rittyentettem, csakis ezt, és biztatásul, Babitscsal kívánom: „…szavaim hibátlan/ hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran/ szólhassak s mint rossz gégémből telik/ és ne fáradjak bele estelig/ vagy mig az égi és ninivei hatalmak/ engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…”

Aztán meglátjuk, Babocsai néni.

Akkor kezdődött minden, a rá-, és önmagunkra csodálkozás. Irénke néni elemelkedett a flasztertől, szimbólummá vált egycsapásra, és megindultak a jólelkű hordák, hogy süteményt vegyenek, mert tán irgalmasak voltak, ami kivételes érdem a mai farkasvilágban, vagy épp másmilyen okból.

Legfőképp más okból. Fölismerték, hogy mindenkiből lehet Irénke néni a lét peremén tántorogva, hogy lehetnék én is kamikázé. Mások, politikusfélék, látványosan majszolták a jólelkűség álságos hatlaposait, hogy de jó fej vagyok én. Többen viszont elővették a jobbik részüket, és szívjóságból zabálták tele magukat, de ez már a múlt köde.

És most meghalt hát, és most megtörtént a csoda. Mécses ég a sütemények hűlt helyén valami megmagyarázhatatlan okból. Megmagyarázhatatlan, mert senki sem ismerte, nem lehetett tudni, van-e családja vagy nincs, hogyan él, hogyan nem, mit gondol, mit szeret, kit nem. Senki sem tudta, és most siratják.

Voltaképp tehát önmagukat siratják, mert elköltözött a templom, ahol naponta lehetett áldozni a gyónás kényszere nélkül, a napi süti búcsúlevél volt a mennyországba hívőnek és hitetlennek egyaránt. Meg hát, lázadás is a hatalom ellen, hogy akit az megalázott és megnyomorított, azt ellenére magunkhoz emeljük.

A kétmillió éhező és a négymillió szegény volt ő, ilyképp a lelkiismerete azoknak, akik tudnak még süteményt venni. Voltaképp ő volt a mi Aureliano Buendiánk, aki magányában gyártotta az aranyhalakat vég nélkül, hogy aztán beolvassza és újra kalapálja az egészet. Így születtek ezek a sütemények is a magányban majdnem száz évig, hogy dallamosak legyünk: Cien años de soledad.

Irénke néninek nem volt története egyáltalán. Nem volt múltja és nem volt jövője, csak Nyugatinál álló jelene, ahonnan ismeretlen vidékre távozott naponta, hogy aztán újra megjelenjen, figyelmeztetve a népeket, hogy embernek lenni egészen jó foglalatosság is lehet. Ennyi volt hát ő, a lelkiismeret, halála pedig intés. Erre figyelmeztet minket (Schopenhauer után).

Nemcsak filozofálni nem filozofálna az ember, ha a halál nem volna, hanem sok más egyebet sem tenne, mi több létezni sem létezne, voltaképp azt kellene mondani, hogy már réges-rég kihalt volna; csakhogy még kihalni sem tudna, lévén halhatatlan. Halál nélkül tehát sem élni, sem meghalni nem tudnánk: ezért mondható ki a tétel, hogy az élet abszolút értelemben a halál ajándéka, tehát egzisztenciálisan hálásak lehetünk neki, hogy van.

És ennyi az egész. A köröttünk zúgó tébolyulásban voltaképp Irénke néni és süteményei alkalmat és módot adtak arra, hogy – egyelőre még – megőrizzük a józan eszünket. Most ennek a hiányával nézünk szembe, meg az emberarcúéval. Kirielejszon.