Ám, amit most épp az ATV Egyenes Beszédében előadott, bármennyire is fájó ezt így kijelenteni, és mégis meg kell tenni, azt mutatja, fogalma sincs arról, hol is él.

Már csak önvédelmi mechanizmusok miatt is, hogy az egyszerű halandó nehogy abban ringjon, ha tőle érkezik az értelmezés, az feltétlenül helyes, mert ez épp a totális csőd, a helyzet olyan interpretálása, amely még az esetleg pislákoló kormányváltó lángocskára is vízágyúként hat, amikor elnézésre és megértésre int Orbán Viktorral kapcsolatban, és főleg úgy, hogy rossz helyzetértékelésből még rosszabb konklúziókat von le.

TGM szerint az ellenzék csak annyit tud mondani, hogy Orbán takarodj, eközben pedig hiányzik belőle a társadalmi szolidaritás. Az eszébe sem jut, hogy éppen a társadalmi szolidaritás mondatja azt az ellenzékkel, hogy Orbánnak takarodnia kéne.

Ha TGM azt mondaná, hogy az ellenzékből hiányzik a tudás, hogy mit lehetne kezdeni a szétbarmolt országgal, igaza lenne. Ha azt mondaná, csak a kondérhoz akarnak hozzáférni, tán akkor is. De a szolidaritás hiányát fölemlegetni öreg hiba.

Aztán az is az ellenzék bűne – TGM szerint -, hogy gúnyolja Orbánt és ezzel lehetetlenné teszi annak a tragédiának az átérzését, amelyen a magyar nép és a magyar állam ma átesik. Ezt a megállapítást, ha megnyúznak, sem tudom értelmezni. A magyar nép ugyanis a saját fenséges bőrén érzi azt a tragédiát, amelyen naponta átesik, ezen Orbán gúnyolása nem enyhít, és nem teszi semmissé. Sőt, megengedem, Orbán beteges allűrjei, és egész lénye alkalmas a gúnyra, amiről még azt is tudjuk, hogy ölni is képes.

A legnagyobb tragédia, hogy TGM úgy véli, ma ott tartunk, hogy Orbán tesz valami helyeset, és ezt el kell titkolnia, mert szerinte népszerűtlenné teszi a jócselekedet. Szerinte abszurd, hogy szégyellnie kell a kormánynak, hogy befogadott ezerháromszáz menekültet.

Nem, kedves TGM, nem kell szégyellnie. Azt kellene – bár nem fogja -, hogy mindenközben csatatérré változtatta az országot a látens, csak a külvilágnak, de leginkább a táborának celebrált migráns-harccal, tehát hazudott. Akik ezt számon kérik rajta, azokat nem zavar ez az ezerháromszáz ember. Akik meg nem, azokat viszont nagyon. Ezt kell szégyellnie, sőt, jobb helyeken ezért le kéne mondania, de ne álmodozzon az ember.

Azt is hallhattuk, hogy az ellenzéki pártok is hergelnek a külföldiek ellen, például a DK a határon túliak ellen politizál. Ezt maga Orbán sem mondhatta volna szebben, miközben minden józan paraszt tisztában van azzal, hogy a DK nem a határon túliak ellen, hanem a kilóra megvehető szavaztok ellen, s így a Fidesz ellen harcol, és ez talán azért engedtessék meg neki, ha kérhetem.

És a DK például éppen ezzel szolidáris a határon belüliekkel, de nem értem, hogy ezt mért nekem kell elmagyaráznom. Az már csak hab a tortán, hogy TGM szerint se Orbán Viktorral, se másokkal nem lehet lekezelően bánni, ha nem értünk velük egyet. Nem lekezelően bánunk vele, megvetjük, mert arra érdemes.

A zárszó pedig, amely a filozófus szájából elhangzott, minden pénzt megér: „a hazát lehet, nem lehet már megmenteni, de a becsületet talán még igen”. Ez nagyon csinos gondolat, viszont, ha TGM olyan szolidáris lenne a magyar panelprolival, mint azt az ellenzéki pártokon kéri számon, akkor tán igyekezne megmenteni a hazát, hogy lehessen benne élni, és akkor a becsület is csak összejönne valahogy.

És, hogy még sötétebben mutassam meg, mi gomolyog TGM fejében a kristálytisztának tartott logikájával, úgy mellékesen megpöndítem, ki tartotta a becsületet fontosabbnak a hazánál olyannyira, hogy azt mondta, ha nem tudnak győzni, akkor megérdemlik, hogy elpusztuljanak. Kicsi kis bajsza volt a bácsinak, de ez csak véletlen egybeesés lehet.

Nem oszolunk.

Szeszt olyat találtak az utalásra, hogy „az ország ellen most már hetedik éve folyamatos lejárató kampány van, a magyar kormánynak is élnie kell azokkal az eszközökkel, amelyek ezt ellensúlyozzák”. Ez se új a Nap alatt. Viszont K. Z., a CEU-n pallérozódott kormányszófosó azt is mondta, nem meséli el előre, mi születik majd ebből a pénzből, milyen mocsok, mert jönnek a választások, az ellenség megtudja, és reagál.

A kormány nem tájékoztat, a kormány agitál.

Mert mindezzel K. Z. hallgatólagosan bevallotta, hogy a kormány a választási kampányra gyúr, holott ilyeneket pártok szoktak tenni. Végül is, a kormány ezzel a kis apróval beszáll a Fidesz kampányába, és az ÁSZ néma lesz megint. De már ezt sem kéri számon az ember, csak leírja ide a füzetébe, hogy majdan a tekintetes bíróság is láthassa ítélethirdetés előtt.

Nem először látjuk és tapasztaljuk, hogy párt és kormány közt már semmilyen határvonal nincsen. A Fidesz, és ami vele egylényegű, a KDNP szépen kéri a kormányt, hogy csináljon már megint valami hülyeséget, a kormány pedig megteszi. A párt pedig azt kéri, amit Orbán összehagymázol, tehát nem a kormányfő kormányoz, hanem a párt, közben meg mégis Orbán.

Ez valami katyvasznak tűnik, és mégsem az, hanem jól bejáratott rendszer, amelyet állampártnak neveznek egyfelől, pártállamnak más megközelítésből, és diktatúrák jellemzőjeként írja le a szakirodalom.

Ez pedig ilyeneket is mesél nekünk:

A pártállam olyan speciális formája a diktatúrának, ahol a hatalom gyakorlásában kiemelkedő szerepe van egy, a többpárti demokrácia pártjaihoz egyes külső jegyeiben hasonló szervezetnek. Az állampárt részvétele a hatalomgyakorlásban történhet közvetve, amikor a párt az állami szervekkel szervezetileg és a működésében szorosan összefonódik, vagy közvetlenül, amikor a párt az állami szerveket saját szerveivel helyettesíti, illetve azok feladatkörében önállóan jár el.

Az állami és a pártapparátus nemcsak egybeépül, hanem a döntési hatáskörök gyakran tisztázatlanok, és kialakul a törvényesség egyoldalú, az adott párt érdekeit szolgáló szűkítő értelmezése.

A pártirányítás ugyanis valamennyi hatalmi ágban, a törvényhozásban, a végrehajtásban és az ügyészségi szervezetben, de még az igazságszolgáltatásban is érvényesül. A törvényhozás pártirányítása a választási rendszer törvényi szabályozása alapján válik lehetővé. Önmagában a többpártrendszer nem zárja ki az adott hatalomgyakorlás pártállami rendszerét.

Hol járunk vajon?

Hát, a Kárpátok alatt, polgártársak, holott a fönti pár sort az NDK-ról modellezték. Azt is tudom, hogy ezzel sem mondtam semmi újat, meg azzal sem, ha rámutatok újólag, Orbánnak az a diktatúra tetszik, amelyet ő működtet.

Viszont elárulok egy titkot így, visszahajtva a lap felső sarkát. Úgy szoktam dolgozni, hogy a napi kínálatból kiemelek egy mocskos elemet, és azt közelre tartva, ki és beforgatva levonom az általánosítást, hogy ez, amiben élünk, egy ganyéhalom, mert ilyenné tette a féleszű Orbán. Mindeközben olykor-olykor indulatba is szoktam jönni, és káromkodok, meg fütyörészek. Máma ezt teljesen hideg fejjel abszolváltam, és meg is lett az eredménye.

Amit találtam, még szarabb így összegezve, mint gondolhattuk volna. Viszont talán sikerült megmutatni, hogy az ember nem jókedvében ordítozik a dolgos köznapokon, hanem, mert látja, mivel áll szemben, ezért nincs érkezése dudorászni. Mint hamvas ifjúságában is, ami rohadt régen volt ugyan, de mégis itt van újra, csak mocskosabban, szemetebbül, aljadék módon. Tehát töményebben.

Róna Péter is hisztizik az ATV-ben, hogy juj, ha nem vigyázunk, diktatúra lesz. Nem lesz, van: fasiszta-kommunizmus, J. A. terminológiájával, nincsen ezen takargatni való.

Csak most, hogyan tovább? Döntsetek.

Nem foglalkoztam én akkor ezzel, rég megszoktam, hogy ezek ilyenek, leállni velük vitatkozni fölösleges. Tulajdonképpen Gulyás volt a hülye, hogy megtette, meg különben is, cafatokra szedték mások ezt a kettőst, akik annak idején, még a nem gecítlenített Hír TV-ben, meg az Echo-ban kedvükre majszolgathatták egymás és kitartójuk alfelét, senki egy rohadt kérdéssel meg nem zavarta a jóízű lefetyelést.

Gulyás bűne az volt, hogy szembesítette az „Öreget” – így becézi magát Stefka, e néven blogol – pártállami ténykedésével, ami kellemetlen bír lenni, ha az ember képibe mondják a kínos igazat. Pedig ez már tavaly augusztusban megtörtént, amikor Bayer kitüntetésekor lapigazgató úr ekképp nyilatkozott: „Márpedig én nem adom vissza a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, amit 2011-ben kaptam az 1956-os forradalomról és szabadságharcról készült könyveimért. Büszke vagyok, jól érzem magamat Bayer Zsolt kollégám, Bencsik András, Hargitay András és Szigethy Gábor társaságában.”

Ez a duma kiakasztotta akkor Lakatos Andrást, akinek Facebook-os bejegyzését a Vastagbőr tette közzé, amiből szintén citálok: „Nos, kedves Pistám, te nem csak ezeket a kitüntetéseid nem adod vissza, hanem azokat sem, amiket még annak idején, jóval a rendszerváltás előtt kaptál sok éven keresztül, a Belügyminisztérium céljait szolgáló riportjaidért, tudósításaidért.
Ugyan olyan alázattal vetted át a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat annak idején Horváth István belügyminisztertől, Lakatos Ernő, (APO) jelenlétében, mint ma, az új uraidtól.”

És továbbá: „Tudom, tanúsíthatom, mert ott voltam. Mert ha jól emlékszem, a kitüntetéseid és a pénzjutalmaid is az elvtársaidtól kaptad. Ha te nem emlékszel, nézd meg, mi van az okleveleidre írva! Stefka István elvtársnak. És azokat sem küldted vissza az óta sem, akár csak ennek a rendszernek, amiket mostanában kaptál. Gondolom, azt se küldted vissza, amit például l982-ben, a Sajtónap alkalmából vettél át, a „Belügyminisztérium érdekében kifejtett áldozatos munkádért”. És ebben az évben éppen te köszönted meg a belügyminiszternek a nagy tisztességet, amivel elismerték a munkád, a munkátokat.”

I tak dalse, i tak dalse, hogy stílszerűek maradjunk, de mondom, nem foglalkoztam volna ezzel az egésszel, ha Stefka úr a képembe nem mászik megint. Ezúttal a Facebook-on, amely szöveget oly fontosnak tartott, hogy hirdetésben tette közzé mindenki épülésére, és így szól:

„Soros bácsi és hasonmásai előre gondolkodtak. Belülről létrehozták a felhatalmazás nélküli ötödik hadoszlopot, a civilszervezeteket. Legitimációjuk nincs. Senki nem választotta őket, mégis ellenőrizni, irányítani akarja a törvényesen megválasztott parlamentet, kormányt. Ezek rágják belülről szét a rendet, a felépítményt, mindazt, ami magyar több ezer éve. Ez lehetne majd a nagy mű. Igen ám, de ők nem szeretnek építkezni. Ugyanők, a balliberális, anarchista elődök nyomán, az utódok akadályozták meg a Honfoglalás 1100 éves évfordulóján, hogy Magyarország rendezhesse meg az 1996-os Expót. Folytatásként most szeretnék megakadályozni az olimpia megrendezését. Hát ez nem pusztítás, a pusztítás támogatása?”

Ez már átütötte az ingereim küszöbét, és nem is elsősorban a tartalma miatt, hiszen az eltelt évek során az ember megszokhatta, bár azért erre sem árt figyelmezni – civilek, hadoszlop, Soros, rombolás, a rend szétrágása -, és mindezek már nem a szerencsétlen Gulyásra irányulnak, hanem mindenkire, aki nem tart velük a hülyeségükben. Nem is érdekes igazán, csak arra figyeltem föl, hogy ez az érdemdús ember hosszú és áldozatos újságírói pályája nyomán még nem jutott el az alany-állítmány egyeztetéséhez, ami miatt Patonáné tanárnő nagyon mérges lett volna az 5b-ben, de náluk elmegy.

A másik meg a magyarság több ezer éves dolga, amit a szerző felvázol nekünk, mint védendő értéket, amit szintén csak szétrág a sorosbérenc csürhe. Számolgatok itt az ujjaimon, de sehogy sem akar kijönni az a rengeteg idő, hacsak nem Stefka úr is be nem állt a sodorba, miszerint a Szíriuszról érkeztünk, amit a seggünkön lévő piros pötty is bizonyít. Még ez is lehet, ha valaki az Echo TV-nél is fungált. Mert mi tagadás, a szerző által kiemelt szösszenet igencsak fölkeltette az érdeklődésemet, és fölkerestem a forrását, amely Stefka úr blogja e néven: „Az öreg, Stefka István, aki mindenre emlékszik”. A citált rész pedig a „Jönnek, s csak jönnek…” névre hallgató dolgozat, amely nagyon tanulságos olvasmány.

A blog fülén egyébként az érdemdús szerző így kurrikulumizálja a vitéjét:

„Stefka István 1972-től a Magyar Rádió riportereként és szerkesztőjeként dolgozott, az Antall-kormány idején a Hét és a Híradó főszerkesztő-helyettese, majd megbízott főszerkesztője volt. 1997-től a Napi Magyarország, 2000-től a Magyar Nemzet főmunkatársaként, 2007-től az Echo televízió híradójának főszerkesztőjeként, nem sokkal később pedig már a Magyar Hírlap főszerkesztőjeként tevékenykedett egészen 2014-ig. Számos díja között 2010-ben vehette át a polgári újságírás legrangosabb kitüntetését, a Pethő Sándor leszármazottai által alapított Szellemi Honvédelem díjat. Számos riport- és interjúkötet szerzője, köztük a Kairosz Kiadónál a fél évszázados évfordulóra megjelent Mivé lett 1956? és a Rendszerváltók – Mi történik itt? című könyveké. A Magyar Hírlapban rendszeresen jelentkezett vezércikkeivel is, emellett Stefka a Békemenet egyik főszervezője, ötletgazdája. 2015. februárjától Stefka István a PestiSrácok.hu oknyomozó- és közéleti portál lapigazgatója, s e blog szerzője, házigazdája.”

Nincs több kérdés, legalábbis részemről. Mindebből annyi vonható le csupán, hogy Stefka úr az a betűvel foglalkozó organizmus, akit sehonnan nem rúgnak ki, nem adják el a segge alól a lapot, meg sem szüntetik azt, így mindig megmarad számára az a felület, ahol olyan igéket hirdethet, amiből jól meg lehet élni, és alkalomadtán néhány kitüntetés is csurran és cseppen. Nagyobb baj azonban, hogy ő és hasonszőrű pen-pusher társai a mérvadók széles rétegek körében. Belőlük állítódnak elő azok, akik fölrúgják az aláírásgyűjtő standokat, rendőrt hívnak a járdát jámborul festegetőkre, savval védik a pártszékházat, és kopasz erővel a választási irodát, netán menekülőket rugodáznak. És ők a kezet csókoló, szavazó, rajongó gyülekezet is.

És amint – én hülye – végigolvastam a „Jönnek, csak jönnek…” című gyöngyszemet, és alatta is a rajongó kommenteket, akkor a remény sugarát egy régebbi hozzászólásban leltem meg, amikor egy nyilván ilyen szétrágó hadoszlop ekképp jellemezte a Stefka-félékért állva pisálókat:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? „

A remény hal meg utoljára.

Mindez azonban nem kevés munkával, kezek, távirányítók, szemek és fülek összehangolt tevékenységével volt elérhető a tegnapi felkent – vagy megátkozott, tessen választani – napon, amikor is kiderült, ha az ember egy médiumon keresztül szíja magába a mérget, akkor semmit sem tud.

Illetve a nagy többség – akinek ehhez van meg a technikája vagy előfizetése – azt, amit a mi jótevőnk szeretne: hogy ő milyen faszagyerek, országot, Európát mentő egyetlen lehetséges tündér az ő alattvalóinak, az új egységnek, amely akolba a tegnapi színjátékkal is terelgetni óhajtották a báránybarmokat.

Mindazt, amit most leföstök, tessenek úgy elképzelni, hogy egy időben történik, magam épp úgy tettem szert a nagy tudásra, hogy sztereóztam. Ez azt takarja, hogy szemben velem a számológép monitorja, jobbomon a televigyor. Ez utóbbit pedig még pluszban irányítani kell, ide-oda ugrálva a csatornák között, mert mindenhol más történik épp.

Munkás egy dolog volt, na. A Kossuth téren előételnek nemzeti pátoszba csomagolt giccset kínáltak a kiválasztottak számára, amely pörformanszból egyetlen momentumot érdemes megragadni. Egy tizenéves forma kölök olvasott fel, és ajkain sátáni vigyorral élvezkedett azon, hogy az ávósokat fejjel lefelé lógatták föl a dicsőségesek.

Amely lehet, hogy szép történet, ellenben fölveti az emberben, hogy milyen fölnőtt válik majd az ördögfiókából. Tán olyan, mint akik ezzel egyidőben a téren ruházták meg a sípolókat, amely felemelő aktus persze, hogy nem látszott az orbántévében.

Mindenesetre nagyon rossz érzéseim támadtak ezt figyelve, eszembe ötlöttek a natgeo képei, amikor is a Hitlerjugend óvodásait kitartó buzgalommal nevelgették a gyűlöletre, s amikor a szövetségesek lefegyverezték őket, akkor az édes gyermekekből mégis csak előbukkant a lelkük mélye, és ott bőgtek a kamerák előtt, hogy mama.

A főétel a mi egyetlenünk volt a maga hülyeségeivel, amelyek már szót sem érdemelnek. Ebben a manusban évekkel ezelőtt elakadt a tű, azóta hibás bakelit ő. A technika azonban nehéz egy ügy. Mert a buzgalomban, hogy valahogy kivegyék a sípolást, dobolást és nyenyerészést a felkent gondolatok alól, szétesett minden.

A vezér tátogott, és valami hatalmas késéssel követte a hangja, mintha azeri testvéreinktől szólott volna hozzánk. Akkor szoktak ilyenek történni, amikor az irdatlan messziségből műholdak sokaságán keresztül érkezik meg céljához a szakadozott adás. Csak a sercegés hiányzott belőle.

Minderre pedig azért volt szükség, mert, amint szemből láttam és hallottam a hvg netes közvetítésén, a tér sarkában meg óriási volt a hangzavar. Fújták, egyre csak fújták a rendőrsorfal előtt, egy terepszínű ember ott pogózott, ilyenek. Itt tehát másmilyen volt a hangulata a magyar embernek.

Mint ahogyan ezzel egy időben meg a Blahán is volt egy másik dimenzió. Ezt az atv mutatta meg nekünk, ahol az ellenzék diskurált igencsak szordínós hangulatban, szép csöndesen. Kiderült, hogy elkezdték keresni egymás kezét a sötétben megint, aztán vagy megtalálják, vagy nem.

A haverságot illusztrálandó Gyurcsány leszólt a színpadról az MSZP vezérnek, hogy aszondja: „Hozzád beszélek, Gyula.” Bokros pedig népfrontot és ötszáz napos programot hirdetett, hogy abban boruljunk össze, meg hogy a balos újságíró – az nem tudom, milyen lehet – az csak ne kritizálgasson már.

Jól van, borulni hajlandó vagyok, a kritika jogát ellenben fönntartom. Ez a lényegem, illetve az újságírás lényege, és sajna, lehet Bokros akármilyen faszagyerek, kitetszik, hogy ő sem igazán érti, hogyan működik ez, illetve hogyan kellene működni ennek az egésznek.

Küzdelmes órák után aztán mindenhonnan hazamentek a legények, és most nem tudom, mi van. Az egész hömbölgésből egyetlen pozitívum sugárzott csupán. Ha egy hatalom ennyire elszigeteli magát, és ily mértékben manipulálja az outputot, az az álmoskönyvek szerint a végóráit jelenti. Legyen igazam.

S mivel ő Csepelen oly igen otthon van, és a sziget minden rezdülését a zsigereiben érzi, azt is tudja – és ezt is tudja -, duci ujjacskáin kiszámolta, hogy fillérre pontosan 598.210 forint úszott el a mocskos Dunában a hajdani fémmunkások és bicikligyártók gettójában. Mi lehet akkor az országos adat, még belegondolni is borzongató.

A felelőtlen szülők fejében meg sem fordult, hogy lemondják az ingyenebédet, nem ismernek azok Istent, csak a romlás jár az eszükben, miközben hergelik a jóra való népeket aljasul. A léha alakok a Pistike üstöke mögött rejteznek, ott bujkálnak, mint ellenforradalmár a sötétben, és a jótéteményeket leszarják úgymond a kockás ingeikben.

Viszont a Matolcsy borozója, amit ugyan szintén nem jelentett be előre, meg a mindenféle irodaházakat, föstményeket és kutyafaszákat se, azok minden bizonnyal rendben vannak. Rendben kell lenniük, mert még maga a volt egy ember nagybajuszos Kövér nertárs is négy napig törte a fejét, hogy mi is legyen azzal a szaros kétszázötven milliárddal, aminek kuszaszem vert a valagára.

Az a lelki birkózás, amely házelnök úrban zajlott hetvenkét órán át, mutatja, hogy a magyar politikus – legyen bármilyen zászlaja – minimum skizofrén, mert két lelke alapból van neki. Egy köznapi, meg egy párthasználatra. Ezek tusakodnak őbenne minduntalan, és rendre a tagkönyves jön ki jól a heroikus küzdelemből.

Kövér ugyanis egy józan pillanatában kijelentette, hogy bizony, hiába állít mást a kupakos, mégis csak közpénz az, amely alapítványokba csorgatva az új teória szerint elveszíti ezt a jellegét. A pártos lélek meg reggel és este, valamint az álmatlanul forgolódással töltött átizzadt éjszakák hosszú során át győzködte, hogy írd alá! És aláírta.

Beláthatatlan folyományok fakadnak ebből. „– Mért rontottad meg ezt a szűzet, te gonosz kópé, – rivallt rá a kádi egy megvádolt legényre. – Tetszik tudni, ez úgy volt, – válaszolta a fiú, – a gonosz szellem azt súgta fülembe: – rontsd meg, rontsd meg, – a jó szellem pedig azt: – ne rontsd meg, ne rontsd meg, – s amíg ezek vitatkoztak, én megrontottam.”

Ezt a tagadhatatlan bölcsességet Füst Milán arabjai mesélik nekünk (Ez mind én voltam egykor), és be kell látnunk sajgó szívvel, hogy bizony, így megy ez. Vitatkoznak a szellemek a nagyok lelkében, aztán csak úgy megtörténnek a dolgok. Mint a választási irodánál is, mert senki sem tudja, hogy a deli legények honnan, hogyan, és legfőképp kinek a baráti ösztökélésére mentek oda dzsemborizni a hűvös hajnalban.

Küzdelem folyt az ő lelkükben, hogy menj oda, ne menj oda, s míg ez a viadal zajlott, egyszer csak ott teremtek valami teleportálással. Kitetszik hát, hogy bűntelenek ők, felsőbb hatalmak áldozatai, ebből fakadóan, amikor az ATV világgá kürtölte a képmásukat, tényleg megsértette a személyiségi jogaikat, alapos indokkal követelik hát azt az egy milkát, amit ők is kiszámoltak a hurkás-munkás ujjacskáikon, mint a rezsitábornok a Csepeli kárt.

Az ember az elsőáldozós képeit sem mutogatja mindenkinek, mint az tudvalévő. Azt ki kell érdemelni barátsággal, vagy harmincezer pénzzel. Inkább ez utóbbival, ahogyan ez hírlik, de országos adat nincsen, ahogyan arról sem, mennyibe fog fájni a klakőrök március 15-i nyolcszáz forintos órabére cuzammen. Meg hogy ki fizeti a révészt, az meg végképp nem. Oly nagy titok ez, mint a Matolcsy borozója. Soha nem tudunk meg róla semmit.